Tíz depresszív film a kékhétfőre
A Blue Monday, azaz a „kékhétfő” rosszabb még a windowsos kékhalálnál is: az év legszomorúbb, legdepressziósabb napja. Íme, néhány film erre az igazán nyomorúságos hétfőre.
-
#10
Amour / Szerelem (Michael Haneke, 2012)
„A csodált és rettegett osztrák rendező új filmjében bizonyos szempontból ugyanaz a kilátástalanság uralkodik, mint eddigi alkotásaiban, a Szerelem mégis különleges stációja a dermesztően hideg hanekei életműnek.”
Jankovics Márton: Olvadáspont
-
#9
Au hasard Balthazar / Vétlen Balthazár (Robert Bresson, 1966)
Egy szamár veszi magára a világ bűneit...
-
#8
The Girl with the Needle / Lány a tűvel (Magnus von Horn, 2024)
„Kemény, életkedv-nullifikáló mozi az anya- és a gyereklét borzalmáról.”
Jakab-Benke Nándor: Párhuzamos anyák
-
#7
When the Wind Blows / Amikor fúj a szél (Jimmy T. Murakami, 1986)
Egy idős, kedves, naiv angol házaspár készül arra, amire nem lehet készülni: az atomrobbanásra.
-
#6
Sátántangó (Tarr Béla, 1994)
„Az örök visszatérés monoton, mégis suspense-szerű felépítménye a film, ahol persze minden a csalásról és önámításról szól. Látni akarnak valamit a szereplők, hinni akarnak benne, de valójában csak a kiszolgáltatottság fizikai létét érzékelhetik.”
Ritter György: A látszat, ha hátulról – Tarr Béla-olvasat
-
#5
Cries and Whispers / Suttogások, sikolyok (Ingmar Bergman, 1972)
„...a haldokló Agnes mellett felváltva virrasztanak testvérei, Karin és Maria, valamint a szolgálójuk, Anna, aki a látszat ellenére a beteg lány egyetlen igazi szövetségese. Fehér csipkeruhában fel s alá vonuló nővérei látszólagos törődésbe csomagolják a gyűlöletet és undort, amit nemcsak Agnes iránt, hanem egymás és önmaguk iránt is éreznek. Bergman már-már fullasztóan zárt, élénk vörös terekbe zárja elidegenedett szereplőit...”
Incze Kata: Szeretve gyűlölni – Testvérek a filmvásznon
-
#4
Lilja 4-ever (Lukas Moodysson, 2002)
Nincs kiút a posztszovjet nyomorból a címszereplő számára. A beígért svédországi munka prostitúció...
-
#3
Requiem for a Dream / Rekviem egy álomért (Darren Aronofsky, 2000)
„...kallódó, sehová sem tartó szereplők, szinte már túlzó módon kiüresített környezet, az önpusztítás szemérmet és jó ízlést teljesen figyelmen kívül hagyó ábrázolása, és egy tárgyilagos röntgenlenyomat a fogyasztói társadalomról, didaktikus vagy szentimentális gesztusok nélkül. Aronofsky már a Pi során is párhuzamosan mutatta be az elme és a test leépülését, ám a két folyamatot ezúttal még szorosabban egymásba oldja, brutális nyerseséggel szemléltetve, miként fajulnak a kiszolgáltatott figurák ugyanolyan selejtes, ócska matériává, mint amitől görcsösen remélik a megváltásukat.”
Kovács Patrik: A hétköznapi őrület meséi – Darren Aronofksy-portré
-
#2
Melancholia / Melankólia (Lars von Trier, 2011)
„Hirtelen minden fájdalmasan jelentéktelenné válik, a beképzelt emberiség elnyeri méltó büntetését, Justine borúlátása pedig jogosnak bizonyul – ennél gyönyörűbb apokalipszisről nem is álmodhatnánk.”
Csoma Emőke: Imbolygó haláltánc
-
#1
Eraserhead / Radírfej (David Lynch, 1977)
„Éjszakánként forgattak, mert ez hozzátartozott a film hangulatához. A rendező egyébként igen gyakran emlegeti a hangulat szerepét, interjúkban pedig rendszeresen kitér a film témájára, a cím jelentésére vagy a forgatás részleteire vonatkozó kérdések elől. Egyetért egyik kritikusával, aki szerint ezt a filmet »inkább átélni kell, mintsem megmagyarázni«. Ő maga sem tud pontos választ adni például a film alapötletére vagy arra, hogy miről szól.”
Papp Attila Zsolt: Csapón kívül 15. – A film, amit nem magyarázni, hanem átélni kell
