Magas intelligencia, alacsony empátia, egy túlféltő szülő által fújt buborék, amiben mindent szabad – ennyi kell csupán a káoszhoz.
Körmünkre ég a világ. Az elmúlt szűk pár évtized rohamos fejlődése számtalan alapvető változást – és azzal járó döntést – követelt tőlünk. Amikor láttuk, hogy felfeslik az ózonréteg, úgy döntöttünk, hogy sosem látott fordulatszámra kapcsoljuk a mérges gázokat kiokádó személy- és áruszállítást. Amikor úgy ítéltük, hogy alacsony a születésszám, túlzó és egyértelműen fenntarthatatlan családpolitikába kezdtünk, így mára az aktív dolgozók alig tudják eltartani a több millió nyugdíjast. Most pedig a gyökeresen megváltozott gyermeknevelési taktikáink böjtje jött el. A gyerekek a modern technológia által beteges tempóban szívják magukba az információt egy olyan világról, amivel a valóságban tulajdonképpen sosem találkoznak, akaratlanul is ijesztően intelligens, ám annál érzéketlenebb szörnyetegekké válva.
A kontroll – vagy annak illúziója – a biztonságérzetünk kulcsa: ugyanolyan veszett harcot vagyunk képesek folytatni érte, mint az élelemért vagy ivóvízért. Minden pillanatban úgy kell lennie, mintha az irányítás a mi kezünkben lenne. Vagy legalábbis úgy kell éreznünk. És ezt bizony a gyermekeink is ugyanígy gondolják. Márpedig két kézben nem lehet a gyeplő, ami meg is adja a gyereknevelés alapkonfliktusát. No de a felnövés nem modern találmány, és bár a folyamat sosem volt súrlódásmentes, azért nem régóta rettegünk a gyerekektől úgy, mint amennyire mostanában.
Tíz film kamaszok és szülők bonyolult viszonyáról
A Netflix sikersorozata, a Kamaszok elemi erővel hozta be a közbeszédbe az egymás mellett élő generációk, szülők és gyerekek közti kommunikáció kérdését.
A film a társadalmi változások egyik leggyorsabb hírnöke, így amikor sorozatosan érkeznek veszélyes, kezelhetetlen gyerekekről szóló alkotások, érdemes azokat jelzésként kezelnünk. Persze korábban is jelentek már meg filmek a témában – ennek kultikus példája a cikk címét ihlető Beszélnünk kell Kevinről is, de már az 1956-os Elátkozottak gyermekeiben (The Bad Seed) is felbukkant –, ám a következő hasábokban vizsgált művek azért aggasztóak, mert szűk két éven belül duzzasztották trenddé a jelenséget. A teljesség igénye nélkül itt van nekünk egy svéd, egy magyar, egy angol és egy japán darab is, a szelekció nemzetközi jellege pedig helyből érvényteleníti azt az erősnek hitt feltevésünket, hogy a probléma a nevelési kultúra. Nagyon különböző múlttal, a tekintélyhez, a szabadsághoz és a gyermekek jogaihoz is alapjaiban máshogy álló kultúrákból érkező művekről van szó. Az Armand, a Minden Rendben, a Kamaszok és a Szörnyeteg nem csak főszereplőik problémásságában, de más jegyekben is kísértetiesen hasonlítanak, talán egyfajta kulcsot is mutatva ahhoz, hogy mi vezethet a gyerekek ilyen mértékű elfajzásához.
Problem child – Lynne Ramsay: We Need to Talk About Kevin / Beszélnünk kell Kevinről
Magába forduló szociopata kamaszfiú vérengzést rendez az iskolában. Volt rá valós példa, sajnos nem is kevés. A társadalom a hibás, vagy ő maga? Netán a neveltetés? Mennyiben felelősek a gyermeket ért ingerek későbbi személyiségéért? És hogyan dolgozza fel mindezt a fiú anyja, és mik vezethettek idáig? Lynne Ramsay majdnem tízéves szünet után Lionel Shriver nagy sikert aratott regényének Cannes-ba meghívott adaptációjával tért vissza a brit művészfilm szcénájába Tilda Swinton társaságában.
Az Armand egy skandináv családi dráma/pszichothriller, amelyben egy elsős kisfiút molesztálással vádol az egyik osztálytársa. Az iskola összehívja az érintett szülőket, akik ráadásul rokonok is, így a probléma hatványozódik. A film fojtogató jellegét erősíti, hogy a beszélgetésen részt vevő tanárok rettegnek, hogy hibát követnek el az eljárás során. Idővel kiderül, hogy a molesztálással vádolt fiú elhunyt apja bántalmazó volt, az áldozat anyja – aki az elhunyt apa testvére – pedig szintén, így a diagnózis egyértelmű.
Az idei Berlinálén debütált, magyar Minden Rendben szintén thrillerként tálalja azt a borzalmas eseményt, amelynek során egy kisfiú majdnem halálos sérülést okoz újdonsült mostohahúgának. A családi válságot bonyolítja, hogy a szörnyű esetnek a fiú apja az egyetlen szemtanúja, aki ezáltal komoly dilemmába kerül: elkövetőként nézzen a gyerekre, vagy mindenáron óvja meg a borzalmas következményektől?
A Kamaszok című netflixes miniszéria egy végtelenül egyszerű angol család 13 éves fiának történetét mutatja be, aki minden jel szerint halálra késelte az egyik évfolyamtársát. A produkció kiemelt fontossággal és élethűséggel mutatja be a rendőrség fiatalkorúakkal való bánásmódját, „egysnittes” epizódokban tartva fogva a fiút és vele a befogadót, aki összeszorult gyomorral nézi végig, mennyire valószerű és ezzel arányosan elborzasztó lehetőség az, hogy imádott, ártatlan gyermekeinkből egy pillanat alatt válhat áldozat – vagy elkövető.
A Szörnyeteg pedig egy japán dráma, melyben egy egyedülálló anya, annak bántalmazott kisfia és az emiatt megvádolt tanár szemszögéből mutatják be ugyanazt a problémát, ezáltal igyekezve teljes képet adni az esetről. A vád végül mindhárom fél személyiségét és döntéseit torzítja, és megmutatja, hogy mennyire félre tudjuk ismerni a gyerekeinket, pláne, ha csak azért erőltetünk rájuk válaszokat, hogy azzal magunkat nyugtassuk.
Elfojtások, disznóagyak – Koreeda Hirokazu: Kaibutsu / Monster / Szörnyeteg
A japán szerző legújabb cannes-i sikere úgy illeszkedik tökéletesen az alkotói pályába, hogy közben jelentős pontokon helyezi máshová a hangsúlyt. Persze végsősoron most is a nukleáris családdal babrálunk, de ezúttal a maszkulinitás és a heteronormativitás dilemmái is fontosabb szerephez jutnak.
Vér a vérből
A négy filmből háromban élnek azzal a „kézenfekvő” lehetőséggel, hogy a hiányzó, illetve egyenesen halott szülők álláspontjából indítsák a történetet: az Armand, a Szörnyeteg és a Minden Rendben főszereplője is félárva. Természetesen egy szülő elvesztése az egyik, ha nem a legtermékenyebb táptalaja a gyermeki lélek torzulásának, amire jellemzően belátással is van a környezete, ám egyszersmind a kérdést is felveti, hogy meddig lehet ezt eltűrni? Meddig lehet beleszámítani a saját gyermekünkön esett testi-lelki sérülésekbe, hogy az okozójukat magát is bántotta az élet? Az Armandban ráadásul különleges a helyzet, mert az áldozat szülei rokonai a molesztáló kisfiúnak, ezzel meg is alapozzák a felvetést, miszerint a bántalmazás „a vérében van” a családnak.
S ha már a vér – a másik fontos és okkal visszatérő elem az agresszivitás. Ami ráadásul kettős komponensű, hiszen örökölhető, de tanulható magatartás is lehet, s nem mellesleg remek vitaalap a szülők között, akik ujjal mutogathatnak a másikra mint az efféle viselkedés forrására. Az Armandban az elhunyt apa bántalmazó volt; a Minden Rendben Sándora ugyan nem az, ám maga sem tud uralkodni az indulatain, üvölt, káromkodik, letöri a főnök visszapillantóját; a Kamaszokban Eddie is szétveri a fészert és megfenyegeti a szomszéd gyerekeket. De nincs okunk nemi szerepekre szűkíteni a jelenséget: a Szörnyetegben szereplő apró, törékeny anya ugyanúgy támad és felborít mindent, ha kell. Jól látható, hogy ha egy probléma annyira zsigerileg érint minket, mint mondjuk a gyerekeink bántalmazása, az ösztönös, állatias reakciókra késztethet minket, még ha ez végül igen ironikus helyzeteket is szül. Akármennyire is igyekszünk, a civilizáltság soha nem lesz az emberi személyiség szerves része, mindig kívülről jön, mondhatni ruhaként öltjük magunkra. A gyerek felöltöztetésénél pedig – ahogy azt minden szülő jól tudja – nincs nagyobb harc a világon…
Apu szeme fénye – Sós Bálint Dániel: Minden Rendben
Sós Bálint Dániel első nagyjátékfilmje a szülői léttel együtt járó gyomorgörcs mozgóképes tanulmánya, amiben nem is a cselekményt katalizáló tragédia morális dilemmája az igazán fontos. A valódi dráma ugyanis az, ha egy apa egyszerűen nem érti a saját fiát és rátelepszik a belső világára.
Visszatérő elem még a tárgyalt filmek szűk univerzumában az „átlagos család” jelensége. A Minden Rendben apukája szűkösen él két kamasz fiával – okoz is súrlódást, amikor az új barátnője luxusházába látogatnak, sőt, a fiú tettének hátterében is jócskán meghúzódhat az anyagi különbség okozta düh. A Szörnyetegben is teljesen egyszerűen élnek, a Kamaszokban pedig végül mondhatni ez válik a borzalmas gyilkosság indítékává. A fiú ugyanis idejekorán találkozik az elhíresült „incel” (involuntary celibate, azaz önkéntelen cölibátus) elmélettel, miszerint a nők 80%-a a férfiak 20%-át választja, akik vonzóbbak vagy jobb anyagi helyzetben vannak a többinél. Ez az interneten is gyilkos ösztönöket ébresztő jelenség nyomja végül Jamie kezébe a kést, aki úgy érzi (vagy tudja), hogy soha nem lesz képes kitörni az egyszerűség farost-ketrecéből. És tessék: a „normális” vagy „átlagos család”, az idea, a vágyott cél, ami a nyugati civilizáció alapját adja, mindjárt felcsiszolt falú veremnek tűnik a megváltozott világrendben.
Bárhogy, csak így ne
De a filmbéli jelzések még messzebbre vezető – és ezzel még baljósabb – következtetésekre is sarkallhatnak. Mindenek felett álló kontrollvágyunk egyik formája, hogy mindenre kell hogy legyen válaszunk, eljárásunk, törvényünk. Vannak azonban kérdések, amikre nincs – és ha belegondolunk, ezek nagyrésze a gyerekekhez kötődik. Mi van akkor, ha a gyerek hazudik? Mi van akkor, ha ő őrül meg? Mi van akkor, ha ő válik bántalmazóvá? Ezeket a kérdéseket nem is vagyunk képesek érdemben vizsgálni, mert ahhoz szembesülnünk kellene saját személyes és társadalmi képtelenségeinkkel. Erről a helyzetről szintén az utóbbi néhány évben jelent meg tömeges filmkínálat, a tanáros/iskolai drámák formájában: a Tanári szoba, az Elszáradt füvekről, a Magyarázat mindenre, az Elfogy a levegő maguk is egyszerre jelzik a problémát: a gyerekeket olyan magas piedesztálra emeltük, ahol már képtelenek vagyunk kezelni őket.
Osztály, vigyázz! – Az iskola a kortárs európai filmben
Az európai (szerzői) filmek az elmúlt években nagy figyelmet fordítottak az iskola intézményére. Magyar színtéren a közelmúlt két legnagyobb figyelmet kiváltó mozija (Magyarázat mindenre, Elfogy a levegő) egyaránt az oktatási rendszer szűrőjén keresztül foglalkozott társadalmi törésvonalakkal, de német (A tanári szoba, Bachmann tanár úr és az osztálya), török (Elszáradt füvekről), francia (Az osztály) és román (Zűrös kettyintés, Érettségi) példákat egyaránt találunk. A következőkben – a teljesség és a témában releváns összes film megemlítésének igénye nélkül – a legfontosabb alkotásokban elemezzük a megjelenő oktatásképet, kitérve a tanárok és a diákok helyzetére, valamint arra is, hogy a művek mennyiben tekintik az iskolát a társadalmi beavat(ód)ás intézményének.
Az elmúlt szűk néhány évtized progressziója olyan gyors és radikális változásokat hozott, ahonnan a dolgoztatott, összevert, háziállattal egy szinten kezelt gyerekekből társadalmunk érinthetetlenei lettek. Természetesen jogosan, hiszen a gyermekbántalmazás megkérdőjelezhetetlenül ártalmas dolog. Viszont abbéli rettegésünkben, hogy rosszat teszünk velük (de még inkább abbéli rettegésünkben, hogy ezt valaki megtudja) a bántalmazással együtt minden más eszközünket is elhajítva tulajdonképpen a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntöttük. Ez szüli azt a helyzetet, amit az említett „iskolás” filmek mellett a Szörnyeteg, a Kamaszok és az Armand is kiemelten taglal. Mert hát az egy dolog, ha egy felnőtt molesztál egy gyereket, ezzel tudjuk mit kell csinálni (csináljuk is habzó szájjal, nézzük csak meg A vadászat című filmet: meg kell büntetni, igény szerint meg is ölni a vétkest), de mi van akkor, ha egy gyerek molesztál egy másikat? A társadalmi progresszió a saját farkába harap és orális szexre való kényszerítésért jelenti fel magát. Az iskola, a pedagógusok, a rendőrök pedig remegve állnak haptákban, hogy ne vétsenek hibát, ne fogalmazzanak tévesen, ne jussanak saját következtetésekre, ne nevezzenek nevén senkit és semmit. Mert pontosan tudják, hogy a rendszer alig várja, hogy akár a legkisebb fiaskóra hivatkozva is bűnbakot találhasson a felnőttek között és ezzel visszaterelje a problémát egy ismert, ezért immár kezelhető protokollba.
Tesszük mindezt abbéli veszett igyekezetünkben, hogy megtörjük a rossz mintákat. És ez az, ami igazán generációs problémává emeli a jelenséget. Az utóbbi idők legjelentősebb hívószava a minta. Mióta az emelkedő társadalmi tudatosság jegyében ezeket nem romantizáljuk hagyományként vagy „jó szokásként”, hanem egyszerű programként tekintünk rájuk, azóta minden áron meg akarjuk törni őket. Ha mi szegénységben éltünk otthon, felnőttként annyit dolgozunk a jólétért, hogy a gyerekeink alig látnak minket. Ha mi nem kaptunk meg semmit, amit szerettünk volna, a gyerekünknek válogatás nélkül odaadunk mindent, elkényeztetett, motiválatlan kisembereket nevelve belőlük. Ha minket bántottak otthon, igyekszünk fel sem emelni a hangunkat a gyerekkel, amíg össze nem omlanak az idegeink és ki nem fordulunk magunkból. Természetesen a javulásnak remek kiindulópontja a változtatni akarás, ám nem sűrűn vesszük észre, hogy annyira meg akarunk szabadulni ezektől a rossz programoktól, hogy egy másik rossz programot írtunk a feltörésükhöz, ami viszont csak annyit tartalmaz, hogy „máshogyan”.
Köztünk a jeges űr lakik – Jack Thorne, Stephen Graham: Adolescence / Kamaszok
Mi visz rá egy tizenhárom éves fiút, hogy késpengét rántson, és kioltsa vele iskolatársnője életét? Jack Thorne és Stephen Graham nagysikerű miniszériája több perspektívából is górcső alá veszi a kérdést, és bár a minden kételyt elsöprő válaszokra hiába is várnánk, a Kamaszok a maga nemében tényleg úttörő módon nyúl egy húsbavágóan aktuális témához.
Ennek a generációs jelenségnek állít emlékművet a Kamaszok. Amikor a szülők a gyilkos kamaszfiuk miatt zokognak az ágy szélén és válaszokra éhezve magukban keresik a hibát, az apa elmondja, hogy ő csak azt akarta, hogy a fiának más gyerekkora legyen, mint neki volt. És el is érte. Eddie sosem bántotta Jamie-t, sőt, addig gürizett, amíg mindent megadott neki, amire vágyott – cserébe a fiú alig látta az apját és teljesen „leváltak” egymásról. A férfi azt gondolta, ha a fiú bent netezik a szobájában, akkor biztonságban van, hiszen nem az utcán cselleng, ahogyan ő ennyi idősen. De nem volt biztonságban. És ezt a szülő azért nem veszi észre, mert képtelen ránézni a probléma, s valójában fogalma sincs, hogy mit tegyen. „Máshogyan” csinálni ugyanis nem módszer, csak tagadás. A régi rendszer megtagadása. Nem csak a technológia mindent felforgató jelenléte okoz totális káoszt, hanem az is, hogy fogalmunk sincs, mit kellene csinálnunk a gyerekeinkkel. Féltjük őket, félünk tőlük, félünk magunktól mellettük, ez pedig teljesen megbénítja a velük való kapcsolatot. Itt egy bántalmazott, elhanyagolt kisgyerek, akiből felnőve dolgos, szerető és becsületes apa válik – meg itt egy szeretett, óvott fiú, akiből késelős gyilkos. Persze ez extrém példa, de kicsiben is tetten érhető a jelenség: a teljes szabadságban nevelt gyerekek a valóságban is tömegesen válnak ugyanolyan veszélyessé – ha nem veszélyesebbé –, mint a totálisan elnyomottak. Nem épp előremutató gondolat, de a fejlődés talán nem egy lineáris, végtelenbe vagy legalábbis ideális nyugvópontba tartó vonal, hanem a két végpontján összeérő, ciklikus folyamat, így a feléje való rohanással csak azt érjük el, hogy hamarabb omlik össze.
Önteltség lenne azt gondolni, hogy a jó neveléssel determinálhatjuk valaki életét, nem is igazán számolva azzal, hogy akit nevelünk, az egy teljesen különálló személy, saját gondolatokkal, esetleg olyan intenciókkal, amiket nem mi plántáltunk belé (sem akarva, sem akaratlanul). „Legjobb lesz, ha megtanulunk együtt élni a gondolattal, hogy tehettünk volna többet is” – hangzik a Kamaszok talán legütősebb mondata az anya szájából. A fentieket nézve talán csak annyival egészíthetnénk, hogy legjobb lesz, ha megtanulunk együtt élni a gondolattal, hogy tehettünk volna többet is – de az sem lenne elég.
Akármennyire is kapaszkodunk a kontroll illúziójába, soha nem volt és nem is lesz biztos recept a gyereknevelésre. Kiszámolhatjuk a képletet pszichológiai, progressziós, mintatörési faktorokat szorozgatva, de egy elem mindig ismeretlen marad: a szabad akarat. A végeredmény emiatt megjósolhatatlan: embereket nevelünk, saját akarattal és személyiséggel, akik azáltal, hogy nem olyanok, mint mi, nem csak a legnagyobb örömöt, de a legnagyobb veszélyt is magukban hordozzák.
