Az idei cannes-i hivatalos versenyszekció a nézőt érzelmileg (egyik) leginkább megdolgozó filmje a Lány a tűvel (The Girl with the Needle).
Amikor egy film szűk képaránnyal, fekete-fehérrel, valamint a hangszert gyantázatlan vonóval karmolászó, disszonáns csellózenével támad, akkor már lehet tudni, hogy a készítők megvásárolták a Pretenciózusan Művészkedő Filmkészítő nevű készlet alapkiadását. És igen, van benne művészkedés, elbizakodottság, fellengzősség, de szerencsére a csomag egyebet is tartalmazott. Például néhány, a nézőnek kiosztott ordas pofont, amitől az edzettebb gyomrúak is hátrahőkölnek majd.
Az első világháború utolsó hónapjaiban vagyunk, Dániában, az élet pedig még annál is nyomorúságosabb, mint amire hasonló kosztümös filmekből emlékszünk. Legalábbis Karoline (Vic Carmen Sonne) számára: férje talán odaveszett a háborúban, kilátástalan munkahelyen, egy készruha-varrodában gürcöl, bérelt odújából éppen most lakoltatják ki. Ám mint ahogy az a dramaturgia nagykönyvében meg van írva, még van lejjebb, mielőtt egy kicsit jobb lehetne. Sokkal lejjebb. Sokkal-sokkal lejjebb. Olyannyira, hogy az emberi létezés sötétsége és mocska már teljesen elveszíti a formáját, a láthatóságát, minden fényét. A gyárigazgató megtermékenyíti, mielőtt anyai parancsra megszabadul a nőtől; a férje szétlőtt arccal mégiscsak visszatér; egy olyan koszos lukban kényszerülnek élni, hogy az már-már parodisztikus. És van is valamiféle mélyfekete humor a filmben, de szerencsére épp csak annyi, hogy ne vegye el a drámai élt és komolyságot – rásegít erre Sonne remek színészi jelenléte is, aki néha félig lecsukott szemmel, már-már alvajáróként sodródik a karakter életében, mindig a többi színésztől egy kicsit eltérő regiszterben muzsikál.
Egy sikertelen vetélési kísérlet közben megismerkedik a közfürdőben Dagmarral (Trine Dyrholm), aki felajánlja neki, hogy amint kihordja a gyereket, segít neki lepasszolni egy másik családhoz. Pénzért. Fel is keresi a szülés másnapján a Jancsi és Juliska mézeskalács-boszorkányához hasonlító (ironikus forgatókönyvírói húzással egy édességboltot vezető) Dagmart, aki elveszi tőle a csecsemőt. Karoline fizetség híján ottmarad az újszületteket „kiárusító” nőnél szoptatós dajkának – és ha azt hittük, hogy nincs lejjebb, most kezdődik igazán a kilátástalan, minden moralitást nélkülöző spirál, ami kérlelhetetlenül elkapja főhősnőnket. Többet spoilerezés veszélye nélkül nem árulnék el, annyi viszont biztos, hogy érdemes a filmet áthálózó, egymásra rímelő viselkedésmintákra, a minduntalan visszatérő motívumokra is figyelni. Minden rossz cselekedetnek van egy párja a filmben – egy még rosszabb cselekedet.
Ahogy az anyaság elvileg a szeretet, az elszakíthatatlan kötődés megélése, úgy lehet a lemondásé, az otthagyásé is; ezzel párhuzamosan ahogyan a tű lehet a kreáció eszköze – amivel ruhák készülnek –, ugyanúgy a megölés, az abortusz eszköze is. Az arcát elvesztett férj nyúlajkú kisfiúban reinkarnálódik, akit még szoptatni sem érdemes; az édességet áruló anti-bábaasszony nemcsak cukorkával kínálja a főhőst, hanem morfiummal, éterrel is. A szeretet a legrosszabb heroin ebben a filmben, és jobb mihamarabb leszokni róla a túlélés érdekében. Rímelnek és láncolódnak az elcsattanó pofonok, az átnyújtott zsebkendők, az érzelmi és fizikai cserbenhagyások is – nemcsak abortusszal lehet lemondani valakiről – ebben a moziban. Mindezt csak tetézik a szeretetmentes, kilátástalan világ pofátlanul átesztétizált képei. Nem csodálkoznék, ha Michal Dymek operatőr, aki a Pawlikowski-féle Hidegháborúból tanulta a szakmát, valamiféle díjjal menne haza Lengyelországba. Ritkán ilyen szép a rút, és a képek szépsége miatt csak erősebb a gyomros, amit a képek adnak.
Nem, a forgatókönyvet is jegyző Magnus von Horn nem azért helyezte ezt az egyébként igen univerzális tapasztalatot pont ebbe a történyelmi környezetbe, hogy a közben eltelt száz év nyújthasson valami talmi távolság-érzést, egyszersmind jelezze, a háborúban ugyanúgy mond le egy ország a fiairól, mint a filmbéli anyák a kisdedekről. Nem, a film stáblistája előtt ugyanis megérkezik az utolsó pofon: kiderül, hogy bizony igaz történetből inspirálódott. Ekkor már a kínkeservesen, egyébként a legtökéletesebb hollywoodi aranyszabályokat betartó módon összetákolt happy end-szerűség sem ér semmit: tényleg ilyenek vagyunk, ilyenre is képesek vagyunk. Ezt a leírhatatlan horrort nem kis mértékben köszönhetjük Trine Dyrholmnak, aki olyan mesteri könnyedséggel kelti életre szörnyű szerepét, hogy a könnyed májusi időjárásban is akarva-akaratlan beleborzong a fesztivállátogató.
Kemény, életkedv-nullifikáló mozi az anya- és a gyereklét borzalmáról, ehhez képest bármi csak vidámabb lehet az idén.
