Mások álmait megismerni nem kis feladat, s teljes mértékben valószínűleg sosem sikerül. Az Édes álmok főszereplőjének azonban még ennél is nagyobb feladatot kell teljesítenie: egy baleset folytán neki kell barátnője álmait valóra váltania. A kérdés persze csak az, mennyire fog a más által megvalósított álom az eredetire hasonlítani.
A Dogma-mozgalom archetipikus darabjaként számon tartott Mifune utolsó dala után Kragh-Jacobsen következő filmje már nem került fel a dogmások hivatalos listájára. A ’95-ös manifesztum által meghirdetett szigorú elvek mellőzése ellenére úgy gondolom, az Édes álmok Dogma-film a javából. Ha ugyanis a Dogmát tágabb értelemben vesszük, és nem csak a kiáltvány pontjaiból indulunk ki, hanem azokból a meglehetősen hasonló világokból, amelyeket a formai szabályok betartása által biztosított művészi szabadság révén hoztak létre különböző filmesek, akkor közelebb kerülünk a „dogma-fíling” megértéséhez. Az Édes álmok esetlen, minden hősszerűségtől mentes, saját hibáikkal, korlátaikkal folyamatosan küzdő alakjai, a sivár, lepusztult, inkább kilátástalanságot, mint reményt sugárzó környezet mind hamisítatlan Dogma-filmet eredményeznek. Igaz ez akkor is, ha az előző film óta eltelt évek alatt a rendező elfelejtette a kapkodó kézikamerát, a mesterséges világítás, a filmzene tilalmát, a kizárólag természetes helyszíneken való forgatás törvényét stb. A helyszín változott – ezúttal Skóciában vagyunk –, de ez nem eredményez nagy különbséget a többi Dogma-filmhez képest, hiszen – úgy látszik – Skóciában is ugyanolyan szürke az ég, szomorú az időjárás és színtelen a világ, mint Dániában.
A tengeri olajkutakon végzett több hónapos kemény munka után érkezik meg a csinos Marie és molett, ám annál jókedvűbb barátnője, Sophie a kopott skóciai kisvárosba, hogy jót bulizzanak az összekeresett pénzzel. A buli összejön, de a végén kifosztják őket, így ott állnak újra csórón. Épp jókor jön tehát a véletlenül megismert gróf béranyaság-ajánlata, amelyet Sophie hosszas unszolására Marie elfogad. Marie azonban Sophie halála után egyre mélyebb válságba kerül, nem akarja kihordani a gyereket, öngyilkossággal próbálkozik, majd elszökik. Sok bonyodalom után minden jóra fordul, a gyerek megszületik s a gróf sem akadékoskodik tovább. Dióhéjban így lehetne összefoglalni ezt az egyszerű történet ellenére meglehetősen gazdag filmet.
Dogma-filmek elemzésekor ugyanis sosem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a történeteknek minden esetben elválaszthatatlan elemét képezi az a világ, ahol az események lejátszódnak, azok a karakterek, amelyek megtörténtetik a cselekményt. A manifesztum kifejezetten tiltja az általuk felszínesnek nevezett cselekményelemek (gyilkosság, üldözés) alkalmazását, hiszen ezeket olcsó, hatásvadász trükköknek tartják. A Dogma-filmekben egy bizonyos esemény nem önmagában megdöbbentő vagy nevettető, hanem a történet adott megtestesülése által – így aztán elképzelhetetlen, hogy valaki ugyanazt a történetet (mondjuk egy remake során) más környezetben mesélje el. A történet eseti/egyedi magvalósulásán múlik minden ezekben a dán filmekben, és nincs ez másképp az Édes álmokban sem. Felejthetetlenül felkavaró az a jelenet például, ahol a műanyagpohárba önkielégíteni képtelen gróf a helyzet kényszere (idő és örököst akaró apa sürgetése) miatt közösül Marie-val. A feleségét szerető férfi iszonyatos kínok között, könnyezve teljesíti a gyereknemzés feladatát, az örökös létrehozásának kötelességét.
Ugyanez az egyediség vonatkozik a vidám pillanatokra is. Kragh-Jacobsen egyértelműen a három szerencsétlen(kedő) autószerelő jeleneteiben brillírozik a leginkább. Mikor Marie Sophie halála után nem akarja többé vállalni a gyereket, a grófék elől menekülve barátnője egykori szerelmét akarja felkeresni Glasgowban. Az illető három volt alkalmazottja, mikor rájön, hogy a nőnél egy hatalmas beváltatlan csekk van, megpróbálja megszerettetni magát Marie-val, hogy az velük maradjon a csekk beváltásáig, s ők megkaparinthassák a pénzt, amivel egykori főnökük adósságait rendezhetik. Mulatságos és kedves minden perc, ahol ez a három különböző, de esetlenségében és igazi gonoszságra való képtelenségében hasonló figura megjelenik. A keresetlen szavakhoz, odamondáshoz, tehát végső soron őszinteséghez szokott szerelők küszködnek a hazugsággal, s eközben egyre közelebb kerülnek Marie-hoz.
Ugyancsak a Dogma-filmekre jellemző a szereplők és helyzetek egyértelmű megítélésének hiánya is, mivel a szerzők nem típusokban gondolkodnak. A szerelőkkel zajló jelenetek viszonylagos vidámságát például folyamatosan beárnyékolja a gyerek problémája, illetve a teljesen pozitív vagy negatív szereplők hiánya. Marie nem kis pénzért vállalta a béranyaságot, ezáltal segítve azokat, akiket a természet nem áldott meg – milyen jogon lép le ő a gyerekkel, vagy milyen jogon akarja elvetetni? A Marie-t folyamatosan üldöző gróf pedig nem tekinthető egyértelműen gonosznak, hiszen hosszú évek óta törekszik gyerekre, érthető, hogy nem akarja elveszíteni ezt a lehetőséget.
A filmnek egyszerre erénye és hibája a konfliktusoknak véget vető ötletes csattanó. A történetet lezáró, az eseményeket a boldog végkifejlet irányába billentő meglepő fordulat ugyanis pont a Dogma-filmek legnagyobb erőssége, a kényelmetlen helyzetek, kínos konfliktusok kíméletlen ábrázolása alól való kitérést jelenti. Ezek a filmek általában éppen azért anynyira megrázóak és életszerűek, mert nem vágják ki belőlük az emberi viszonyulások kényes és egy klasszikus filmben unalmasnak tartott pillanatait, az üresjáratokat, a kényes helyzetek feszült topogását. Kragh-Jacobsen azonban kihúzza a film méregfogát, elkerüli Marie és a gróf szülés utáni találkozását, amely az egész film alatt fenyegető árnyként lebegett, és a feszültséget hordozta. A találkozással együtt azonban végül elmarad a film által felvetett erkölcsi problémákkal (a béranya is anya, illetve Marie felelősségének kérdése) való szembesülés is. Marie-t nem lehetett volna fel- és megmenteni e végső – a filmet még nem látók érdekében jelen írásban rejtve maradó – fordulat nélkül.
Így viszont másról szól a mű. A film legelején idilli képeket látunk egy takaros, jómódú házról az erdő közepén, ahova hófehér inges, szőke férj érkezik a gyerekekkel, őket mosolygós feleség várja. Ezeket az – ironikusan – giccses képeket Marie kommentálja, szerinte Sophie így képzeli a boldogságot. Én már a boldogság szótól is rosszul vagyok – teszi hozzá. A film végén Marie életét látjuk, azt, ahogy ő megvalósította Sophie álmait: kopott a ház, rendetlen az udvar, a szertelen gyerekekre az egyik szerelő vigyáz. Közben pedig Sophie hangját halljuk, aki valahonnan nézi mindezt, csípős megjegyzéseket tesz a háztartásra, és elismeri, hogy bár nem így álmodta meg, de ilyen is lehet a boldogság. Mindenkinek a saját – édes – álmai.