Az európai film, és annak intézményei fuldokolva levegő után kapkodnak, és az európai filmgyártás felettébb szükséges, de siralmas voltáról értekeznek. Koprodukciók készülnek közben, rengeteg pénzből, hatalmas stábbal, holnapi technológiával, neves öreg rendezővel, s ha a mozitechnika fejlettebb volna, az izzadságszag a nézőtéren is érződne. Be kellene látnunk: ez így nem megy. Hollywood abban a műfajban, amit maga teremtett, profi, s amíg hazai pályán játszik, nem lehet megverni. De akkor hol lehet?
Néhány dán rendező 1995 márciusában összeült és eldöntötte, hogy többet nem enged a kísértésnek: filmjeiket ezután nagyon szigorú szabályoknak megfelelően fogják elkészíteni. Mint ismeretes, a Lars von Trier által papírra vetett „tízparancsolat”, vagy tisztasági fogadalom, ami Dogma ’95 néven vált ismertté, technikailag megfogalmazható tiltásokat tartalmaz. Olyanokat, mint a kizárólag kézi kamerával történő filmezés, a mesterséges világítás teljes hiánya, csak eredeti helyszíneken, díszlet nélkül való forgatás, a kép és a hang egyidejű felvétele (vagyis nincs utószinkron, és a zene csak a filmezett jelenetből származhat), a felületes akciójelenetek és gyilkosságok mellőzése, és a vizuális effektusok tilalma. Viszont könnyen beláthatjuk, hogy ha egy filmben e szabályokat betartják, az a filmek stílusára is igen nagy hatással lesz.
Amit még tényszerűen tudunk, hogy eddig három „hitelesített” Dogma-film készült el. (Valóban, mindhárom film elején megjelenik az oklevél, mely szerint „a következő film megfelel a Dogma ’95 szabványainak”!) Ezek: Thomas Vinterberg Születésnapja, Lars von Trier Idióták című filmje, és Søren Kragh-Jacobsentől a Mifune utolsó dala. (Ez utóbbi kettőt a budapesti mozik jelenleg is vetítik, az erdélyi olvasók pedig a Duna tévében láthatták a Születésnapot). Mindegyik film fesztivál- illetve kasszasiker lett.
A miértre talán az lehet a válasz, hogy a rendező, aki e sok csomagolópapírt lehántja, illetve rá sem rakja a készülő filmjére, az észreveszi, hogy van-e belül valami, vagy sem. Nemigen lehet olyan dogma-filmet csinálni, ami nem szól semmiről, mert a semmit ebben az esetben nem lehet becsomagolni akcióba, zenébe, látványba, csúcstechnológiába! Kicsit sarkítva: a Dogma-film vagy jó, vagy nincs.
Thomas Vinterberg, az első Dogma-film rendezője mondta: „Ha az ember végiggondolja, hogy a tiltások után mi marad, automatikusan a mozi lényegéhez érkezünk: az érzelmekhez.” Valóban, ezen filmek mindegyikében nagyon precízen megjelennek azok az érzelmi kapcsolatok, amelyek a film szereplőit egymáshoz fűzik, és a film utolsó pillanatáig pontosan követni lehet ezek igencsak hiteles alakulását. De ez még egymagában nem is lenne olyan érdekes, sok tehetséges rendező csinált már ilyen filmet. Ami ennél izgalmasabb, hogy ezek a finoman kidolgozott érzelmi erőterek mindig határhelyzetekben kerülnek bemutatásra. Vagyis botrány van, hatalmas botrány. És nagyon kínos, még a nézőtéren ülve is.
Nehéz elképzelni botrányosabbat, mint amikor a Születésnap szereplői ünneplőbe öltözve megérkeznek a családi házba, vagy inkább palotába, hogy hatvanadik születésnapján köszöntsék a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő édesapát, nagyapát, jóbarátot. És a legnagyobb fiú, a kicsit magányos, de nagyon sikeres Christian pohárköszöntőre emelkedvén elmondja, hogy gyermekkora legfeledhetetlenebb élmény az volt, amint esténként, fürdés után apja sorsot húzott, hogy őt, vagy nővérét (aki azóta öngyilkos lett) erőszakolja meg aznap. Próbáljuk meg elképzelni az est további alakulását. Vagy az Idióták abszurd alaphelyzete, amikor ép-egészséges emberek eldöntik, hogy szellemi fogyatékosokat játszanak, közösséget alapítanak, és lehetetlen helyzetbe hozzák környezetüket, majd végül szeretteiket is. Az utolsó próba ugyanis, amit maguk számára kitűznek, nem más, mint hazamenni, és a családban is idiótaként viselkedni. Mindkét film rendezője olyan belső, kényes, érzékeny témákhoz nyúl, amelyekről nem szeretünk hallani, majd addig tartanak ott minket a vászon előtt, amíg a kínos, de lebilincselő történet véget nem ér.
A Mifune utolsó dala némiképp különbözik az első kettőtől, amint rendezője is az előzőktől. Az idősebb, nagy életművel rendelkező Søren Kragh-Jacobsen Trierék hívására csatlakozott a csoporthoz. Amíg az előző kettő, sőt Trier korábbi Dogma-gyanús filmje, a Hullámtörés is lélektani dráma, addig a Mifune sokkal közelebb áll a vígjátékhoz. A botrány is sokkal burkoltabb, elvontabb. Bár kétségtelenül meghökkentő, ha a cégnél felkapaszkodó Kresten úgy veszi el az igazgató lányát, hogy közben letagadja vidéken élő apját, és fogyatékos testvérét. Aztán minden kiderül, mert a papa meghal, és a fiúnak haza kell utaznia néhány napra. A nászéjszaka másnapján, pillanatok alatt felbontott házasság sem természetes dolog, amikor az újdonsült feleség meglátja Livát, a házvezetőnőt és Rudot, a dilinyós tesót.
Liva szakképesítése amúgy luxusprosti, öccse pedig éjszakánként, elváltoztatott hangon, perverz telefonhívásokkal kergeti őrületbe nővérét. Hétköznapi kis botrányok, melyek mindnyájunk belső állatkertjéről tanúskodnak. De a szituációk inkább komikusak, mint tragikusak. Rud eleve számtalan komikus helyzetet teremt, amelyek csak meghatványozódnak, amikor színre lép Liva elkényeztetett öcsikéje, és a két ember megpróbálja elviselni egymást. Kimondottan vígjátéki helyzet, amikor a prostik félreértésből elrabolják Livát, és jól helybenhagyják Krestent, az igazi csúcsjelenet pedig az, amikor Rudot „elviszik” az ufók. A kissé erőltetetten, egyedüli normálisnak kikiáltott Rud is idealizált figura, többnyire jókor jön, és jókat mond, bolondságának „szent” megnyilvánulásai elfedik az idegesítő, mindenki számára terhes fogyatékos képét. A film végén négyük kimondottan „happy endes” egymásra találása (feleség nélkül) pedig egyáltalán nem az eddig megszokott dogmás befejezés.
Mégis Dogma-filmnek érezzük, egyszerűsége, letisztultsága miatt. Más és mégis az, mert „pucér” film, akárcsak a többi. A meztelenség pedig egyszerre lehet kívánatos és ijesztő. A Mifune esete valami fontosat jelez. Ha egy stílusában, hagyományaiban különböző rendező csatlakozni tud ehhez a csoporthoz, és olyat alkot, ami egyszerre dogma-, és igazi Jacobsen-film, (és ráadásul jó) akkor talán a Dogma ’95-tel nemcsak egy újabb hullámocska kezdődött, hanem egy új európai filmnyelv van megszületőben. Egy puritán nyelv, melynek technikai és anyagi lehetőségei, stílusa, és témája között összhang van, és melynek ars poétikája szerint az újjászületés lemondással kezdődik.
