A francia rendező megtörtént eset alapján készült filmjében a politikai (kém)thriller és a melodramatikus művészfilm között egyensúlyoz – felemás sikerrel, de nézhetően.
Mikhaël Hers családi melodrámája vérbeli hangulatfilm: mivel a stílusa könnyen elbódít, szinte észre sem vesszük, hogy gyakorlatilag semmi sem történik benne.
A lengyel rendezőlegenda legújabb, zsigeri szinten felkavaró, sőt elidegenítő hatású filmjében egy szokatlan, néma „hőst” követhetünk figyelemmel. Az ártatlanként gyilkos szamár vágy- és lázálmokkal kikövezett kálváriája során az állati és az emberi lét felemelő és lesújtó mozzanataival egyaránt találkozunk, amelyekből egy jól ismert üzeneteket rejtő mozaik áll össze.
Lukas Dhont kétségkívül a belgák Xavier Dolanja. A fiatal rendező már 2018-ban belopta magát a cannes-i zsűri szívébe: az Un Certain Regard szekcióban debütált Lány című elsőfilmje Arany Kamerát vitt haza, három másik díjjal együtt. Az idei fesztivál fődíjával kitüntetett filmje az előzőhöz hasonló érzékenységgel készült, és ugyanazzal a szelídséggel mászik a néző bőre alá.
Krzysztof Kieślowski a felszín alá nézett, legyen szó a szocialista Lengyelország sivár és megváltoztathatatlannak tűnő hétköznapjairól vagy az emberi szív, agy és lélek rejtélyeiről. Rendezői pályájának íve izgalmas utazást kínál négy évtized külső és belső viharaiba.
Ulrich Seidl filmjeiben az egyén elmagányosodását kutatja, miközben arra is jut ideje, hogy a maga provokatív megközelítésével tükröt tartson korunk társadalmának. Nézőinek felajánlja a látás, illetve a szembenézés kényelmetlen lehetőségeit, hogy ők a szereplőkben találjanak rá saját devianciájuk rég elfeledett képmásaira. Az így megfogalmazott kritika célpontja az önhazugságukban fürdőző osztrák középosztály képviselői mellett a mindenkori néző lesz.
Mintha mi sem történt volna: a pandémia miatt tavaly két hónap késéssel, nagyrészt online megszervezett, furcsa Oscar-gála után idén minden visszatérni látszik a régi kerékvágásba.
Gabriele Muccino határozottan kedveli a nagy, életről szóló, kissé maníroskodó, de szerethető történeteket (pl. The Pursuit of Happyness) és jelen filmje sem kivétel. A Gli anni piú belli (The Best Years) olyan, mintha egy amerikai feel-good filmet lelocsoltak volna egy jó adag olasz melodrámával és kissé csöpögős nosztalgiával.
