A francia rendező megtörtént eset alapján készült filmjében a politikai (kém)thriller és a melodramatikus művészfilm között egyensúlyoz – felemás sikerrel, de nézhetően.

Akadnak talán még olyanok, akik emlékeznek Jurij Dold-Mihajlik szovjet-ukrán író Ordasok között című kémregényére, amelyben a bátor és leleményes szovjet főhős a náci vezérkarba beépülve igyekszik helyt állni a második világháború idején. Jérôme Salle filmjének főhőse ugyan nem kém, bár ellenséges ügynöknek kijáró bánásmódban van része, viszont neki is (átvitt értelemben, de aztán szó szerint is) „ordasok között” kell túlélnie, csak ezúttal – nyugati kultúrdiplomataként – Oroszországban. A Kompromat hihetetlennek tűnő, de dokumentálhatóan megtörtént eseményeken alapul, még ha vélhetőleg szabadon kezeli is a tényeket: a kétezertízes évek közepén Yoann Barbereau a francia kulturális intézet, az Alliance Française helyi vezetőjeként a szibériai Irkutszkban teljesít szolgálatot, míg az orosz biztonsági szolgálat, a hírhedett FSZB célkeresztjébe nem kerül, hogy aztán koholt, kompromittáló „bizonyítékok” alapján – ezeket nevezik a KGB fénykora óta „kompromat”-nak – pedofíliával, gyermekpornográfia terjesztésével, sőt saját kislányának molesztálásával vádolják meg. A hidegháborús időket idéző sztori hosszú, legyen elég annyi, hogy a férfi megszökik az őrizetből, és rendkívül kalandos úton-módon – amelyről könyvet is írt – sikerül távoznia Oroszországból. Ez tehát az alap, amelyre Salle építkezik: igazi kincsesbánya, amelyből – műfaji és dramaturgiai értelemben – többféle irányba lehet elindulni.

És ebből adódik az egyik problémája a filmnek: a rendező érezhetően nem tudta eldönteni, melyik legyen ez az irány. Ha ez az alapanyag egy hollywoodi stúdió forgatókönyvíróinak asztalára kerül, aligha kétséges, hogy profimód kivitelezett kémthrillert forgattak volna belőle. Úgy tűnik azonban, egy francia filmalkotó mégsem engedheti meg magának, hogy lemondjon auteur mivoltáról, és ne igyekezzen az izgalmas történetet művészfilmes köntösbe csomagolni – amely azonban így némiképp egyfajta mozgóképes kentaurrá válik, és se műfaji, se szerzői filmként nem működik maradéktalanul. Pedig Salle atmoszférateremtő készségéhez nem férhet kétség, filmje hitelesen és erősen idézi fel a putyini Oroszország biztonságosnak egyáltalán nem nevezhető, fojtogató légkörét, az eljárás abszurditását, a tehetetlenség őrjítő érzését a szenvtelen, hideg apparátus könyörtelen működésével szemben. A film talán legnagyobb erénye, hogy húsbavágó élességgel ábrázolja főhőse totális kiszolgáltatottságát, hidegrázós magánya és félelme átélhetővé válik számunkra – menekülnie kell, mert tudja, hogy esélye sincs az igazságszolgáltatást kénye-kedve szerint befolyásoló hatalmi gépezet bűnbakképző mechanizmusaival szemben.

Gilles Lellouche, aki a filmben Mathieu Rousselnek nevezett figurát alakítja, minden tőle telhetőt megtesz karaktere autentikus megformálása érdekében, de ebben a forgatókönyv nem mindig van segítségére: személyiségfejlődésének rajza helyenként jókora hiátusokkal tarkított, és a viszonylag hosszú játékidő ellenére sem világos, hogy a kezdetben gyámoltanul naivként ábrázolt kulturális szakember hogyan válik a Szpecnaz hidegvérű gyilkosaival és a zöldhatáron kószáló farkasokkal szembenéző rettenthetetlenné. Tudjuk, a szükség nagy úr, a halálos veszedelem képes átformálni az ember jellemét, a történet hitelességének fedezetét pedig a valós eseménysor képezi – mégis, nem tekinthetünk el attól, hogy fikciós alkotást nézünk, amely nem elég ha igaz, de annak is kell látszania. A rendező-forgatókönyvíró nem bíbelődik túlságosan sokat azzal, hogy plauzibilis magyarázatot adjon arra, miként lehetséges egy finomlelkű kultúrembernek – jelentős titkosszolgálati segítség nélkül, a francia diplomácia kifejezetten lagymatag asszisztenciája mellett – egymagában átverekednie magát fél Oroszországon és orránál fogva vezetnie a világ egyik legfélelmetesebb biztonsági szolgálatát; úgy, hogy a cselekmény nemcsak elliptikus szerkezetű, hanem néhol meglehetősen motiválatlan elemeket tartalmaz (lásd a Rousselt ismeretlenül is megmentő putyinista ortodox pópa esetét).

A megoldás a szerelmi szálban rejlik: az egyébként házas, ám válófélben lévő francia férfinak segítőtársa akad a nyitott gondolkodású, életvidám, háborús rokkant férje mellett boldogtalan, ráadásul FSZB-s apóssal megáldott Szvetlana személyében (a lengyel Joanna Kulig alakítja), akinek a fortélyos támogatása nélkül aligha sikerülne elhagynia a börtönt – először a háziőrizetet, majd a metaforikusan értett börtönt: az országot. Ő az, akinek a jelenléte, illetve a főszereplővel való bimbózó viszonya lekerekíti némiképp a történetet, amennyiben a férfit ért viszontagságok – a nyugati dekadenciát ostorozó marcona orosz tisztviselők között, szibériai környezetben kissé formabontónak számító ötletei, úgymint egy homoerotikus töltetű balettelőadás megszervezése mellett – sejthetően az ebből fakadó személyes bosszúra vezethetők vissza. A romantikus vonatkozás szükségessége ugyan megkérdőjelezhető, mégis ez egyesíti magában a politikai thriller és a lélektani dráma széttartó narratív szálait – felemás sikerrel, de nézhetően.