Az élet írja a legjobb forgatókönyveket – szól a klisé. Esetünkben ez nagyrészt így is van. Igaz, a La syndicaliste forgatókönyvén két alkotó dolgozott, alapja pedig az azonos című könyv, amelyet Caroline Michel újságírónak köszönhetünk, de a lényeg: ebben a filmben bármely egyezés a valósággal egyáltalán nem a véletlen műve.
A kb. A szakszervezetisként magyarítható La syndicaliste Maureen Kearney (Isabelle Huppert) meghurcoltatását járja körbe. Ő az Areva atomenergiai vállalat szakszervezeti képviselőjeként, valamint befolyásos politikai, üzleti személyiségek ismerőseként hozott nyilvánosságra egy titkos megállapodást: hivatalos dokumentumok igazolták, hogy francia és kínai cégek olyan szövetségre léptek, amelyek eredménye nukleáris technológiák cseréje, ezzel együtt többezer munkanélküli az energiaszektorban. Maureent felelősségtudata és igazságérzete hajtja, így beleveti magát a már előre eldöntöttnek látszó, aránytalan küzdelembe.
Ahogy minden jótettnek megvan a méltó büntetése, úgy a főszereplőnek is kijut a rosszból: eleinte új főnöke, Luc Oursel (Yvan Attal) figyelmezteti, hogy fékezze magát, majd néhány anonim telefonáló is megfenyegeti, végül otthonában támadja meg egy símaszkos alak: a hasába karcol egy A betűt, egy kés nyelét pedig a vaginájába nyomja – ilyen állapotban talál rá a bejárónő az alagsorban. A lelki megpróbáltatások viszont ezután csúcsosodnak igazán: a támadást egy ideig helyén kezelik a hatóságok, viszont egyik napról a másikra érkezik a vád, miszerint Maureen hazudik, amit állít, koholmány, ő rendezte meg és hajtotta végre saját bántalmazását. A rendőrség ugyanis nem talált a helyszínen a tettesre utaló nyomokat, és a részletek számukra nem állnak össze egésszé. A nő múltbéli ballépéseit és jelenlegi hobbiját használják ellene, ezekkel is igyekeznek hitelteleníteni állításait, hiszen ő nem jó áldozat: nem úgy viselkedik, ahogy azt tőle a támadás és erőszak után elvárják.
A film in medias res kezd, majd visszatér a kronológiai elbeszélésmódhoz. Az első képsorok nem is olyan megrázóak, mint a mellékelt dialógus: a takarítónő telefonon értesíti a rendőrséget, hogy mi történt Maureennel. A protagonistával így fölöttébb sebezhető állapotában találkozunk, ő viszont nem mutatja az összeomlás jeleit. Kicsivel később már a nőgyógyászati rendelőben mutatja a kamera, ahol a vizsgálat után felkeni jellegzetes piros rúzsát, aztán papírt és írószert kér az orvostól, hogy leírja a vele történteket. A főhősnőből ezután, hosszú ideig annyit látunk, amennyit ő láttatni enged: erőt, eltökéltséget és rideg profizmust. A sok közeli felvétel, a családi fészek és Maureen „civil énjének” bemutatása sem elegendő minden esetben ahhoz, hogy a néző képes legyen értve együttérezni a karakterrel. És ez nem azért történik, mert Huppert rosszul játszana, éppen ellenkezőleg: az általa megformált személyiség kizárólag így hat autentikusnak és önazonosnak közegében, nőként egy férfiak uralta iparágban, sosem érzelgős, akkor sem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, amikor az élete darabjaira hullik, hajthatatlan és karrierista. Számára a munka adrenalin, és húsz éve nem pihent.
A La syndicaliste 2012-től 2018-ig mutatja be Maureen szélmalomharcát munkájában és magánéletében egyaránt. Bármelyik terepen szemléljük, támogatói vannak, szövetségesei kevésbé. Volt főnöke és barátja, Anne Lauvergeon (Marina Foïs) azt állítja, hogy a titkos paktum felfedése és számonkérése miatt mindketten veszélybe kerülhetnek, csakhogy ő testőri kíséretet bérelt családja mellé és az árnyékból szemléli az eseményeket, míg a rivaldafényben sütkérező „társán” csattan az ostor. Maureen férje (Grégory Gadebois) és lánya (Mara Taquin) kezdetektől a nő mellett állnak, viszont ez olyan harc, amelyet neki egyedül kell és lehet megvívnia. A belőle áradó erő és keménység pedig valahol meg is gátolja, hogy bárki pátyolgassa. A munkások védelmezőjeként a szexuális bántalmazáson és az A-hegen kívül más fizikai agressziót is elszenved, ennél azonban lényegesebb a mentális és lelki hányattatás: bárhol, bármilyen terepen mondja ki az igazat, el akarják hallgattatni.
De vajon igazat mond egyáltalán? A rendező valamelyest a nézőnek is szegezi ezt a kérdést. A támadás lefilmezése és vágása – pontosabban ezek hiánya – például kétségeket teremthet azokban, akik hinni akarnak a főhősnek. Az erőszakot egyáltalán nem mutatják, amikor az bekövetkezik. Helyette kagylóba ejtett rúzst és a reggeli kávé csöpögését nézhetjük. Emellett a rendőrök érvelése után is ott motoszkálhat a „mi van, ha?” az elménkben. Hogyhogy tükör előtt szépítkezve nem vette észre a nő, hogy közeledik feléje a támadó? Miért nem ugatott a kutya? Miért a lábait kötözték meg elsőként? A jogos felvetéseken túl persze jönnek azok a bejáratott, vádló kérdések. Ki akarják puhatolni a vallatók például azt, hogy miért nem próbált meg az áldozat harcolni abban a sokkban, amikor valaki éppen betör a házába, és maszkot húz a fejére, vagy arra, hogy miért nem kiáltott segítségért, hogy nem hallották a szomszédok a dulakodást; emellett képesek Maureen ellen fordítani krimiregények iránti rajongását is – lehet, ez adott ihletet neki a tökéletes bűntény színdarabjához, mondván. A klasszikus „minek ment oda?” szerencsére nem hangzik el, lévén saját otthonában történtek az események.
La syndicaliste legnagyobb buktatója a végletek és általánosítások univerzálissá emelése lehetne, ugyanis a játékidő nagy hányadában az ömlik a nézőre a vászonról, hogy aki nő, az csak jó lehet (lásd: szinte mindegyik mellékszereplő), a családon és baráti körön kívüli férfiak alapvetően rosszak. A film második felében a kiegyensúlyozottság kedvéért ellenpéldával is találkozunk. Az előbb felvetett tétel pedig szorosan összefügg a hatalmi pozíciók nemi megoszlásával, így nem lehet rásütni a filmre, hogy az elvileg erősebb nem gyűlöletére buzdítana. Inkább az igazságszolgáltatás, végrehajtói hatalom és a simlis, profithajhász vezetés válik a karaktereken keresztül antagonistává, mindvégig szem előtt tartva a legfontosabb célt: legalább egy film által igazságot szolgáltatni Maureen Kearney-nek.
