Mi marad belőlünk, ha minden összedőlt? Mit viszünk magunkkal, és mit kell újragondolni? Mia Hansen-Løve fogja egy asszony életének megannyi aspektusát, a párhuzamosan futó szálak eseményeit, és azt mondja; tessék, íme, egy életforduló, egy egzisztenciális válság látlelete.
Bármennyire szeretnénk életünket értelmes, kerek történetként látni, a valóság nem más, mint esetleges, párhuzamosan zajló események együttese. A történetmesélő ember persze a konfliktusok köré kezdetet és véget farigcsál, holott az igazi mindennapok nyitott folyamatokból állnak, amibe nézőként csupán belépni és kilépni lehet – minden egyéb szükségszerűen hiányos merítés lesz. A realista történetmondás efféle ellentmondását oldja fel Mia Hansen-Løve Az eljövendő napok című filmjében úgy, hogy a végeredmény megejtően erős.
Hiszen egyértelműen van egy elmesélhető sztori. Nathalie (Isabelle Huppert) sikeres filozófiatanárnő Párizsban (ó, igen, a siker és a filozófia Franciaországban továbbra sem egymást kizáró fogalmak), akire nehéz idők járnak. Férje váratlanul bejelenti, hogy elhagyja egy másik nőért, elveszíti az anyját, a gyerekei kirepültek, a kiadója sem olyan készséges már, ráadásul támogatott és szeretett diákja is a fejére olvassa, hogy feláldozta elveit a burzsoá kényelem oltárán. Kérdés, hogy hogyan tovább. Mi maradt, és egyáltalán, mi is volt eddig az élete része?
A laza egy-két év, míg a cselekmény tart, sokféle veszteséget és új kezdetet sűrít magába. Szinte már túlzóan sűrű is. Sokkal inkább egy szimbolikus életforduló ez, amikor a feladat a tapasztalatok összegzése, az identitás újraértelmezése. Ki vagyok? Mit érek középkorú nőként, feleségként, anyaként, gyerekként, tanárként, mentorként? Egyáltalán mi a szerepeim prioritási sorrendje? Mennyire fair nekiszegezni a másiknak a mondatot, „azt hittem, örökre szeretni fogsz”, ha az életem tényleges társa már ki tudja mióta a hivatásom? Stb.
Mia Hansen-Løve tehát fogja egy asszony életének megannyi aspektusát, a párhuzamosan futó szálak eseményeit, és azt mondja; tessék, egy életforduló, egy egzisztenciális válság látlelete. A jól adagolt fordulatok, a dráma léptéke, a feszesen vágott jelenetek hatására pedig meg sem fordul a nézőben, hogy itt egy lebutított krízis-tanulmányt látna. (A megpróbáltatások sora is már csak most, leírva tűnt soknak ilyen rövid időtartamon belül.) Mert másfelől a film teljesen nyitottan kezeli a főhős életét. Rámutat, hogy mindezek az események valójában már jóval korábban elkezdődtek, mint ahol nézőként belépünk, és folytatódnak azután is, hogy a kamera csöndesen kihátrál a játékidő végén. Nem zárt a sztori, ahogy a figurák sem kétdimenziósak. A karakterükből fakadó, ugyanakkor mégis váratlan gesztusok, a kiszámíthatatlan, random választások teszik őket nagyon életszerűvé és a típusos jellemábrázolás kereteit szétfeszítően nyitottá.
Isabelle Huppert jelenlétének ereje és alakítása szokás szerint megkerülhetetlen. A színésznő hideg, entellektüel szigora lágysággal és törékenységgel keveredik. Az általa megformált Nathalie igazi kemény nő, a legnehezebb helyzetekben sem hagyja el magát, nem hisztizik, drámázik vagy sajnáltatja magát. Teszi a dolgát, ahogy kell, és lehet rá számítani. Hogy nem gépből van, és az események igenis megviselik, azt a film ugyanolyan mértéktartó jelenetekben mutatja meg, mint a kritikus fordulatokat.
Huppert egyszerre szikár és nőies, kitartóan erős és sebezhetően érzékeny, egészen más vele a film, mintha mondjuk a francia mozi másik kortárs nagyasszonyával, Juliette Binoche-sal forgatták volna. Amennyire Binoche például az élet érzéki és érzelmes megtapasztalásának ikonja, a Huppert formálta figura a mindennapok kijózanító küzdelmeiben hiteles. Ebben a történetben és dramaturgiai megközelítésben neki tisztelettel elhisszük nemcsak azt, hogy mennyire durván nehéz önmaguk életközépi újradefiniálása, hanem azt is, amikor közben azt mondja, hogy így mindent elveszítve mégis azt érzi, hogy sohasem volt még ennyire szabad.
A szép csavar, hogy a rendező, Mia Hansen-Løve viszonylag fiatal, mindössze 35 éves. Bátor, hogy egy, a korunk kíméletlen standarjai szerint még nő vállalkozott arra, hogy meséljen valaki kríziséről, aki ugyanezen mérők szerint már nem nő. (Hogy egy nő 40 éves kora felett már nem számít nőnek, konkrétan el is hangzik a filmben.) Ugyanakkor mennyivel hitelesebb, mintha egy bármilyen életkorú férfi-rendező tenné ugyanezt... Hansen-Løve emberi érzékenysége és rendezői tehetsége viszont pont abban mutatkozik meg, hogy úgy feszegeti az érett nőiesség alapvető kérdéseit, hogy közben nem válik véresszájú gender-harcossá. Az eljövendő napok elemien emberi film, Hansen-Løve pedig nagyon is megérdemelte azt az Ezüst Medvét Berlinben.
