A Szerelemmel, szenvedéllyel szimbólumokban gazdag párkapcsolati drámáját a visszatérő múlt kísértésének baljós hangulata járja át. Claire Denis filmje a thriller műfaji eszközkészletével és hatásmechanizmusával jeleníti meg a történet célzottan antikatartikus romantikáját.

Sara (Juliette Binoche) és Jean (Vincent Lindon) még jócskán ötven éves koruk felett is fiatalos szenvedéllyel vonzódik egymáshoz. A pár látszólag évek óta zökkenőmentes, hosszútávú kapcsolata kezdetben tényleg irigylésre méltóan kiegyensúlyozottnak tűnik. Egy régi ismerős újbóli felbukkanása mégis nem várt indulatokat és kételyt hoz magával: François (Grégoire Colin) nemcsak Jean legjobb barátja és üzleti partnere, hanem Sara egykori szeretője is. A múlt lassan felelevenedő konfliktusai és elfojtott érzelmei pedig idővel újra felszínre kerülnek.

Claire Denis a 2017-es Jöjj el, napfény! után ismét Christine Angot írónővel közösen dolgozott a forgatókönyvön, a Szerelemmel, szenvedéllyel ráadásul könnyen tekinthető korábbi együttműködésük szellemi folytatásának is. A két produkciót ugyanis összeköti a – mindkét esetben Juliette Binoche által alakított – középkorú főhős boldogságkeresésének motívuma és a szerelmi konfliktusok körül bonyolódó narratíva. Azonban míg korábban a szerelem megtalálására fókuszált a cselekmény, addig ezúttal az idilli kapcsolat hosszadalmas felbomlásának lehetünk tanúi. A 2022-es Berlini Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve díjjal jutalmazott alkotás visszafelé meséli el egy hagyományos szerelemi háromszög történetét.

Már rögtön a kezdőepizód jelenetei is egy fordított sorrendben bemutatott metaforikus életutat prezentálnak. Kezdetben egy boldog tengerparti nyaraláson pillantjuk meg Sarat és Jeant, a hullámok között romantikázó párt, ahogy a férfi az életet szimbolizáló vízfelszínen hordozza a karjaiban fekvő nőt. Ezt követően a városba visszatérő metróalagút „szülőcsatornáján” keresztül jutunk el a szereplők apartmanjába, ahol végül ténylegesen beteljesül a szeretkezés aktusa. Az érdemi dialógus nélküli szekvenciát a végig hangsúlyos zene melankolikusan fennkölt dallamai emelik az érzékelésen túli, transzcendentális magaslatokba. A lágy vonósok, hangsúlyos zongoraszólamok és keserédes fúvósok kíséretére komponált lírai hosszúbeállítások nyitánya után azonban a látványvilág jobbára a város elidegenítően távolságtartó totálképeire és a szereplők mozgásterét beszűkítő közeli felvételekre hagyatkozik. A kapcsolódásképtelenség motívuma továbbá olyan megoldásokban képes érvényesülni, mint az egymással üvegfelületeken, rácsokon, ablakokon vagy monitorokon keresztül kommunikáló szereplők. A megvalósításmód mindeközben leginkább a tetőpontokat határoló köztes drámai szituációkra szorítkozik, ahogy a folyamatos maszkviselés is a közvetettség érzésének fokozását nyomatékosítja.

A párizsi születésű, de az észak-afrikai francia gyarmatokon nevelkedő Claire Denis rendezőnő ugyanakkor a korábbi filmjeiben (Csokoládé, Szép munka, Csillagok határán) szintén hangsúlyos kolonialista szemléletmód kritikáját igyekszik beleszőni a párkapcsolati romantika széthullásának történetébe. A múlt sokáig elhallgatott, de el nem felejtett szeretője a privilegizált fehér ember bűntudatához hasonlóan tér vissza, hogy beárnyékolja a biztosnak tűnő harmóniát. Miközben a szerelmi háromszög tagjainak közös előélete halvány utalásokból és ködös megszólalásokból bontakozik ki, addig a film társadalomtudatossága különböző fragmentumokból, a faji kérdésre adott reflexiókból áll. Sara rádiós műsorvezetőként egy aktivista tudósítóval, később pedig egy „fehér gondolkodásról” könyvet író szerzővel beszélget politikai, morális és ideológiai kérdésekről. Jean mindeközben a korábbi házasságából született fekete bőrű, félvér fiával próbál hasonló témákat megvitatni, de nehezére esik megtalálni a közös hangot a rossz társaságba keveredő tinédzser fiúval, akit új kapcsolata és a múltban elkövetett vétségei miatt – a kolonializmus politikai gyakorlatához hasonlóan – eddig leginkább csak elhanyagolt.

Az identitás társadalmi konstrukciójának súlyától megcsömörlött viszony így elkerülhetetlenül Sara és Jean szétválása felé halad, amit tovább fokoz François csábító figurájának jelenléte. A folyamatban összekapcsolódó személyes és szociális vonatkozások mindazonáltal nem szolgálnak valódi kritikával a jelenségek kapcsán, mindössze problematizálják a fennálló helyzetet. A Szerelemmel, szenvedéllyel egy hangulatát tekintve feszült, de kiüresedő érzelmi világú narratívába foglalja a (fehér) bűntudat körkörösen visszatérő dilemmáját. A felvetett gondolatok olyannyira nem artikulálódnak az elhallgatásra épülő cselekmény során, hogy a keretes befejezés végül csupán a szükségszerű felejtésben látja az újrakezdés lehetőségét. A nyitókép után ismét a víz motívuma kerül előtérbe, de a nyílt tenger végtelen habjai helyett megjelenő szűk fürdőkádban ezúttal kizárólag egyetlen férőhely van. Sara fürdővízbe csúszó telefonjáról pedig a színesbőrű szerelő szerint végleg elvész minden korábbi adat és kontakt. De vajon a tiszta lappal indítás lehetősége tényleg képes feledtetni a korábbi bűntudatot?

Claire Denis filmjének indirekt fogalmazásmódja fokozza ugyan az atmoszférateremtő hangulati elemekkel játékosan kísérletező hatásdramaturgiát, a feloldatlan tartalmi feszültség végsősoron mégis elidegeníti a befogadói élményt. A karakterekkel való azonosulás lehetőségét parabolikus modellszerűségre cserélő alkotás sokkal inkább funkcionál társadalmi közérzetfilmként, mintsem el tudná mélyíteni szociális érzékenységét.