A High Life (a magyar forgalmazásban Csillagok határán) színtiszta Claire Denis-film, a sci-fi műfaját építő formulák a mesteri szerző ujjai között átperegve válnak a számára érdekesebb és fontosabb, életművét végigkísérő témák díszleteivé.

Claire Denis 2001-ben sajátos formai-stilisztikai és narratív kézjegyeit annyira rányomta a vámpírfilmre, hogy annak elhasznált sémái meghökkentően és ijesztően idegenné válva keltek új életre a Kínzó mindennapok (Trouble Every Day) filozofikus, formabontó, konvenciókat és konkrétumokat betakaró kegyes homályában. Denis a csontig rágott Drakula-képet lerombolva a vámpírfilmek mélyén búvó kérdésekre koncentrálva emelte a test és az elme transzformációját, az élet és halál senkiföldjén tengetett lét elemzését a tipikus horrorfilmes ijesztgetés és történetmesélés fölé. Műfajiatlan műfaji filmjének célja nem a vámpírfilm dekonstrukciója volt, hanem a vámpírság és emberiesség között elterülő egzisztenciális határmezsgye nehezen, vagy épp sehogy sem megválaszolható kérdéseinek felvetése. Ahogy a Kínzó mindennapok, úgy legújabb filmje is egészen egyedi módon beszél a szerzőiség minden létező eszközével saját képére formált műfajt – jelen esetben a sci-fit – mozgató lételméleti problémákról.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, a High Life két igencsak terhelő órájában Denis azt kutatja, hogy mit jelent embernek lenni embertelen körülmények között. Tulajdonképpen majdnem minden sci-fi ezt csinálja, a High Life azonban színtiszta Denis-film, a műfajt építő formulák pedig ujjai között átperegve válnak a számára érdekesebb és fontosabb témák díszleteivé. A gyönyörű, félelmetes, fenséges és végtelen mélyűrben utazó emberek Denis minimalista-futurista közegében emberként viselkednek, tetteik pedig – legyenek azok a gusztustalanság, a kegyetlenség, vagy akár az önzetlenség permutációi – lírai-szimbolikus képekben és szituációkban kibomló metaforákká válnak. 

A nagyvonalakban leírt történet önmagában nem jelent sok mindent, annak felmondása ugyanis sokat látott missziós sci-fit sejtet: egy elítéltekkel teli űrhajó úszik a határtalan sötétségben egy fekete lyuk felé, az asztronautákká átnevelt bűnözők küldetése pedig az, hogy annak energiáját megcsapolva újra életet leheljenek a halódó Földbe. A High Life azonban nagyon nem egy új Napfény, Armageddon (és lehetne folytatni). Denis ugyan természetesen fejet hajt a 2001: Űrodüsszeia, a Solaris, a Silent Running és minden hasonlóan ásítva előcitált kötelező tudományos-fantasztikus referenciafilm előtt, de ezt nosztalgia- és hommage-kényszer nélkül teszi.  Fontosabb dolga is akad ennél, ez pedig már a film kitűnő expozíciójában nyilvánvalóvá válik. A High Life a missziós űrfilmek veszteségdramaturgiáját félresöpörve a kihalt és döglődő űrhajóban nyit, melyben egyetlen elítélt, Monte él már csak (Robert Pattinson immár sokadik nagy alakítása), aki egyszerre próbálja meg megmenteni a leharcolt hajót, a küldetést és a hajó szintén bűnös múltú orvosa (Juliette Binoche lélegzetelállító) által végzett mesterséges megtermékenyítési emberkísérlet eredményeként világra jött kislányt (Scarlett Lindsay).

Akárcsak Denis legjobbja, a zseniális Szép munka (Beau travail), a High Life is főszereplőjének visszaemlékezéseiből épül fel (a földi múlt személyes emlékképei és a legénység sorsának elidegenítettebb jelenetei). Ahogy pedig többek között a Kínzó mindennapokban is tette, Denis elbűvöltséggel vegyes távolságtartással tekint főszereplőire, történetüket és személyiségük mélységeit azonban kíméletlenül lassan, a rá jellemző elliptikus, kaleidoszkóp-szerű, fragmentált, tér-időben jelzetlenül ugráló narratív szerkezetben tárja fel. A tipikus műfaji filmes fabula – annak megannyi logikai hiányosságával – mintha csak ürügye lenne a bravúrosan széttört szüzsé darabjaiban megfogalmazott kemény gondolatoknak, beszédes hangulati tónusoknak, az alsó hangon is intellektuálisan stimuláló, rémisztő, érzéki, rejtélyes, lesújtó, sokkoló és esetenként megható momentumoknak. A High Life nem filmes mese, nem visszamondható. Minden egyes szuggesztív képével és jelentével azt szorgalmazza, hogy nézzünk, lássunk, hallgassunk, agyaljunk és reagáljunk (így vagy úgy). Egy nehéz lélegzetvételben, a konstans gépzajban, Stuart Staples retrofuturista szintibúgásában, a szkafandercsizmák visszhangzó lépteiben, Yorick Le Saux neonban fürdetett pszichedelikus erejű, koszos képeiben, a testek-arcok megváltozásaiban is van történet, míg egyes mellékszereplők útja hiányosan, hirtelenül ér véget, ér révbe. Az űr böszme éjfekete semmije bekebelezi ezeket az alakokat. A nagy üresség műfajidegen módon elvétve mutatott absztrahált totáljainak helyét egyre inkább a belső űr veszi át, ahogy a repetitív, monoton, érzékeket és érzelmeket és testeket tompító űrhajóslét paranoid, frusztrált, vágyaiktól mozgatott szörnyekké teszi az utasokat.

A vágy Denis filmjeinek rendszeresen visszatérő motívuma (sokáig lehetne sorolni a példákat az önéletrajzi ihletésű Csokoládétól a Jöjj el, napfény!-ig / Un beau soleil intérieur), a High Life-ban pedig szét is cincálja rendesen: a tomboló szexuális vágy megannyi explicit és implicit jele járja át alkotását, legyenek azok egészséges-természetes, vagy épp aberrált, morbid, extrém kívánalmak. Az erotikus vágyak (mellettük pedig a honvágy, a természet, a szabadság, a megértés és a vezeklés, az új emlékek iránti vágyak), ha beteljesülésük korlátozott vagy lehetetlen, pusztítóvá válnak. Monte nem véletlenül választja az önmegtartóztatás vágytalan útját. Az úgynevezett „fuckbox” (remekül lefordítható „dugódobozra” vagy „kúrókuckóra”) maszturbáló-fülkéje ugyan segít levezetni a rabok feszültségét (Binoche a filmtörténet legszebb, legérzékibb és legijesztőbb önkielégítését prezentálja), de az közel sem használ mentális és fizikális egészségüknek, hogy kiderül: nem retúr űrutazásról van szó. Denis a radikális izoláció hatására elszabaduló vadösztönök megannyi motívumával festi meg kellőképpen pszichologizáló zsigeri-érzéki testhorrorba bújtatott komor emberiség-metaforáját. A verbális, testi-lelki, valamint szexuális erőszak, a keserves és felemésztő téboly, az orbitális hiányállapotok és a kínzó magány közepette a reményt egy férfi jelenti, aki megpróbál mindezen átlépve (vagy mindettől menekülve) megóvni egy gyermeket, csak hogy annak a jövőben – ha lesz olyanja – ne kelljen átélnie mindezt. Ha valakinek itt – Az ember gyermeke mellett – eszébe jut Denis 35 pohár rum című nagyszerű filmjének komplex apa-lánya kapcsolata, az tök jó. Monte és a lány a film végén párcentiről néz bele az ürességbe, mögöttük az emberiség szennyese, előttük a vakítóan tátongó semmi, amiben ők talán már a kiutat látják.

Denis letaglózó filmjétől jó lenne abban a tudatban elválni, hogy ez tényleg így van, de ki tudja, a stáblista alatt Pattinson olyan búsan énekel a Tindersticks betétdalában, hogy ebben akár kételkedhetünk is. Abban viszont nem, hogy Claire Denis továbbra is mesteri, fontos szerző, aki még mindig képes meglepni nézőit. A High Life nem való ugyan mindenkinek, de akinek igen, az egy párszor újra fogja nézni. Nem csak azért, mert egyszer nem elég látni, hanem azért is, mert egyszerűen érdemes.