A horror nem különösen nagyra tartott műfajába sorolt alkotásokat ritkán szoktak az ún. művészfilmek között emlegetni. Claire Denis legújabb opusát ennek ellenére megilleti ez az előkelő hely, horrornak csak jobb híján, a moziforgalmazás műfajmeghatározási kényszere miatt nevezik. Hátborzongató, felkavaró, elemi erejű alkotás ez, élénk hatása a vászon elsötétülése után még hosszú ideig kísért.
Verbálisán beszámolni egy filmről, amelyben alig hangzik el néhány mondat. Legszívesebben levetítenék néhány képkockát: az éjszakai felvételt a mezőn, ahol csak sejtjük a barnás, ragadósnak tűnő anyagról ott a fűszálakon, hogy emberi vér; a nyílt, vérző sebbe beletúró ujjat a szeretkezés végén; Beatrice Dalle húsos, érzékien vad ajkait; a személytelen neonfénnyel megvilágított szálloda-folyosót a szobalány vonzó tarkójával; a sebtében lemosott zuhanyzó falán lecsorgó, vízzel kevert vércseppet. Sejtelmes, a borzalmat nyíltan csak pillanatokra felvillantó képsorok ezek, szorongásunkat csak erősíti a Tindersticks külön erre az alkalomra írt, hallucinatórikus hatású zenéje. Valami kimondatlan rettegést, leírhatatlan félelmet ültet belénk a film; a legnyugodtabb jelenetek befogadását is „megfertőzi” ez az érzés.
Claire Denis előző filmjei is az emberi tapasztalatok, érzések határvidékén mozogtak, különleges érzékenységgel rögzítettek, szájbarágó kommentár nélkül az időnként megmagyarázhatatlan, de ennek ellenére hiteles emberi rezdüléseket. Különleges emberek lelkébe pillanthatunk be, de nem önelemző vallomások szócséplése, hanem nagyon pontosan, érzékletesen ábrázolt cselekvések szótlansága által. Ugyanez azonban új dimenziókat kap a legutóbbi műben. A filmnyelv olyan mérvű letisztultsága valósul itt meg, minden annyira pontosan a helyén van, hogy a hihetetlen történetek is teljesen valószerűnek hatnak; annyira öntörvényűnek, külső beavatkozástól mentesnek tűnik az ábrázolt világ, hogy megtörténik a teljes azonosulás.
A rendezőnő rendkívül biztos kézzel juttatja el hozzánk jeleit, másodpercek töredéke elég ahhoz, hogy ne csak lássunk, felismerjünk egy-egy helyszínt, de egy, a helyet nem csak ábrázoló, de jelenlevővé tevő beállítás, nagyon gondosan kiválasztott részletek által teljes valónkkal érezzük annak jelenlétét. Azonosulásról volt szó. De milyen azonosulás? Kivel? Hiszen nincs egyetlen olyan hős, akinek életéért különlegesen aggódnánk, senkit se ismerünk meg eléggé ahhoz, hogy kedvessé váljon. Inkább ellenazosulásról van szó. Az egész filmet átitatja valami állandó rettegést kiváltó fenyegetés; valami ismeretlen betegség, rothadás belülről, láthatatlanul rág szét mindent. Nézői azonosulásunk ez ellen valósul meg, ösztönszerű, zsigeri védekezés, önvédelem ez. A vágyakkal, indulatokkal, kételyekkel telített képsorok ellen tudatossággal, a megismerésre való törekvéssel próbálunk védekezni. A nagyon ritka dialógusokban árgus szemekkel vadásztuk a néha elejtett utalásokat, melyekből felfedezni véljük ennek a kaotikus világnak a titkait.
Pontosan soha ki nem derülő gyógyszeres kísérletek hatására elvadult szexuális vágyak által uralt hőseink egyszerre vonzanak és félelemmel töltenek el. Éles ellentétben, bennünket is megosztva, kételyekkel eltöltve áll előttünk Beatrice Dalle szédítően vad érzékisége és Tricia Vessey finom, áttetsző szépsége. Lassan részei leszünk ennek a világnak, titkok, sejtések veszik körül. A film befogadói attitűdünkre, akárcsak a kísérletek a szereplők szexualitására, visszafordíthatatlan hatással lesz, egyfajta ártatlanság számolódik fel bennünk. Az első negyedórában látunk egy meglehetősen semmitmondónak tűnő felvételt a Szajnában tükröződő alkonyi napról. Hasonló a kép a film végén, de akkorra már „beavatódtunk", értjük annak a világnak a jeleit: a vörös színnel borított víztükröt csakis a vérrel vagyunk képesek asszociálni. Ebből a világból egyetlen menekvés lehetséges: ha a konfliktus bármilyen módon megoldódna, akár a rossz győzelmével, elhatalmasodásával is, börtönünk kinyílna. Hiszen nyilvánvalóvá válna, hogy minden csak dramaturgiai fogás, a valós időt filmidőbe sűrítő fikció. De nem örülhetünk a metanyelv által nyújtott feloldozásnak sem. A hátborzongató világra nyitott ablak válasz nélkül bezáródik, hőseink valószínűleg élik tovább ott (vagy itt mellettünk?) gyötrelmekkel teli életüket.
Ennek a világnak a rejtett mozgatórugóit soha nem fogja bársonyos hangú narrátor szépen fogalmazott mondatokban feltárni. Ez a világ túlságosan valóságos ahhoz, hogy a rendező keze a történet szálait gondosan elvarrva ott bármit is elrendezzen. A rendezés, átrendezés bennünk zajlott le. Köznapi bátorságunk jórészét a világ borzalmaitól való elfordulás által tartjuk életben. Claire Denis durván, kegyetlenül, mint az a női ujj a vérrel borított sebet, felnyitotta, felszínre hozta, felforgatta félelmeink legelfelejtettebb, legeldugottabb bugyrait. Vajon így, felelevenített szorongásainkkal a szemünk előtt milyennek találjuk „saját”, „normális” világunkat?