A brit film fenegyerekének filmje Mary Shelley Frankensteinjának keletkezési körülményeit idézi meg. A Gótika őrült, hallucinogén erőltetett menet, vizuális utazás az alkotás és teremtés dilemmái körül – igazi ínyencség a bizarr, szubverzív mozi szerelmeseinek.
„Aznap a beszélgetés az éjszakába nyúlt, és az éjnek rémjáró szaka is elmúlt már, mire visszavonultunk. Letettem ugyan a párnára a fejem, de nem aludtam el, s azt se lehet mondani, hogy gondolkodtam volna. A képzeletem hívatlanul elragadott, és vitt magával. Képek sorával ajándékozott meg, melyek olyan tisztán jelentek meg a lelki szemeim előtt, hogy semmi, amit az álmodozás nyújt az embernek, nem hasonlítható hozzájuk. Csukott szemmel, de éles belső látással láttam” – írja Mary Shelley, Shakespeare-t is megidézve,1 a Frankenstein 1831-es kiadásának híres előszavában,2 majd miután felidézi az ébrenlét határán fogant látomásait, így folytatja: „Rémülten nyitottam ki a szemem. A látomás annyira lenyűgözte érzékeimet, hogy elhatalmasodott rajtam a borzongató félelem. Megpróbáltam a körülöttem lévő valóságra cserélni a fantáziám kísérteties képeit.” Mint mondja, akkor jött rá, hogy csak le kell írnia a rémséges képeket, melyeket látott, és máris kész van a történet, amellyel beszállhat az előző este kitalált kísértethistória-versenybe.
Miről is van szó? Dióhéjban: 1816 borús, rosszkedvű nyarán az ifjú angol poéta, Percy Bysshe Shelley és szerelme, Mary Wollstonecraft Godwin (akit Mary Shelleyként ismert meg az irodalomtörténet), valamint Mary mostohatestvére, Claire Clairmont a botrányos életű, híres-hírhedt költőzseni, Lord Byron Genfi-tó partján lévő házában, a Villa Diodatiban vendégeskedett, ahol, a kedvezőtlen időjárási viszonyokra tekintettel, kénytelenek voltak léha szórakozásokkal elütni az időt a falak mögé zárva – kreatív időtöltésként pedig, az ott olvasott gótikus ponyvák hatására, azt találják ki, hogy rémtörténeteket fognak írni. A feladatot csak Mary Shelley és John Polidori, a lord titkára és háziorvosa teljesítette (ő megírta a Bram Stoker-féle Drakula előzményének is tekinthető A vámpírt), Byron pedig egy töredéket hagyott hátra.
A nő, aki agyagból gyúrt istent – Mary Shelley filmen
225 éve született Frankenstein teremtője. Szelleme a mozivásznon életre kel.
Azért fontos mindezt elmondani, mert, ahogy Maria Janion, a vámpír kultúrtörténetéről szóló monográfia szerzője írja, „ez a találkozás mély nyomot hagyott az európai képzelet történetében”3 – és, ha szabad ennyire szubjektíven fogalmazni, e sorok szerzőjének képzeletében is, amelynek többször tanújelét adta már, különböző műfajú írásokban.
Mint ahogyan nem hagyta érintetlenül Ken Russell filmalkotói képzeletét sem – márpedig az ő képzelete legendás. A Gótika, avagy a szellem éjszakája keletkezésének idején, 1986-ban a brit film fenegyereke már túl volt néhány felforgató opuszon, úgymint az Ördögök, a Tommy, a Lisztománia, a Mahler vagy a Változó állapotok, a Villa Diodati-beli különös éjszakát feldolgozó műve ezért az előző munkák ismeretében és azokhoz viszonyítva méretetett meg – és maradt némiképp homályban, bár egyes filmínyenc-körökben hamar kultstátuszra tett szert. Pedig a Gótika az életmű addigi szakaszának egyfajta szintéziseként is felfogható, amely kiválóan ötvözi a szubverzív művészéletrajzok és a Ken Russell-i filmpoétika másik fő vonulatának tekinthető hallucinogén vizuális tripek műfaji ismertetőjegyeit. Megjegyzendő, hogy az említett kultúrtörténeti momentumnak – amelyből nemcsak az ott született vagy fogant irodalmi művek, hanem mozgóképes és popkulturális termékek egész sora sarjadt – nem ez az egyetlen filmművészeti lenyomata, elég Ivan Passer Kísértetjárta nyár, illetve Gonzalo Suárez Szél hátán című filmjeire, esetleg a Doctor Who című sorozat vonatkozó epizódjára gondolnunk – de talán Russell az egyetlen, aki valóban képes kongeniális módon kezelni a Mary Shelley-féle rémlátomások szellemét, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt: azaz nem a történéssort magát, még csak nem is annak belső megélését meséli el, hanem magát a történetet változtatja megéléssé, annak a bizonyos „belső látás”-nak a képességével felruházva, amelyről az írónő is beszámol fentebb említett előszavában.
A film igazi vizuális erőltetett menet, a nézőnek egyetlen perc nyugtot sem hagyó, őrült rohanás valóságos(nak tűnő) és álomszerű szcénák sorozatán át, a hősök megérkezésének pillanatától kezdődően. Az állandó zaklatottságnak ez az állapota – amely a figurák laudanumtól és egyéb ópiumszármazékoktól fűtött fantáziájának képzelményeit tükrözi vissza – mintha a rendező egyfajta ars poeticája lenne: igazi művészet csak az őrület valamely formája révén jöhet létre. Ilyenformán Shelley (Julian Sands) kórossá növekedett nyugtalansága és szorongása, Byron (Gabriel Byrne) hűvösen ördögi – még ráadásul sánta is! – amoralitása (azaz nem erkölcstelensége, hanem erkölcs nélkülisége) és felsőbbrendűség-tudata, vagy Mary (Natasha Richardson) női hiperérzékenysége és intuíciója, sőt, bizonyos értelemben még a szexuális elfojtásoktól szenvedő Polidori (Timothy Spall) szánalomra méltó rettenete is ugyanannak a művészi egzisztenciának a „változó állapotai”.
Könnyű lenne lenne azt mondani, hogy Russell egyszerűen újrahasznosítja a romantika jól ismert zsenikultuszát, de valójában le is bontja azt, megmutatva – leginkább Mary szorongásos, látnoki erejű elmeszüleményein keresztül – sötét, diabolikus, pusztító oldalát. Az orgiasztikus tombolás ugyan a szereplők közti szövevényes erotikus viszonyrendszer manifesztációja, de a „szabad szerelem” korszellemből fakadó mítoszának tragikus voltára is rávilágít: Mary és Percy szenvedélyes szerelme zátonyra fut a „betolakodó” Claire (Myriam Cyr) állandó jelenléte miatt; Claire és Byron afférja nem más, mint egy fennhéjázó férfi teljes alávetettséget kívánó viszonya egy kéjtárgyként használt cserfes ösztönlénnyel; Byron és Shelley homoerotikus elemeket sem nélkülöző kapcsolata pedig inkább egy görög típusú, mester–tanítvány viszonyra épülő, enyhén mizogin férfibarátságként képzelhető el.
Élet és művészet viszonya, a halottnak mondott Isten helyett a Teremtő szerepét önmagának vindikáló ember-géniusz prométheuszi törekvése a halhatatlanságra, a művészet mint világteremtő erő – ez magának a bennünk élő démonok elszabadulásából születő Frankensteinnek az alapproblémája. Ken Russell szabálytalan és néhol egyenetlen, rémálomszerű filmje, mint az igazi műalkotások általában, a „változtasd meg élted!” rilkei imperatívuszát visszhangozza: ha nézzük, úgy néz vissza ránk a maga bizarr módján majd’ négy évtized távolából, mint a látomás-Claire egyszerre csodás és rémisztő mellbimbó-szemei.
[1] „Az éjnek rémjáró szaka” – William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi. Arany János fordítása.
[2] Az idézet forrása a Frankenstein, avagy a magyar Prométheusz legújabb magyar nyelvű kiadása. Jelenkor, 2022. Péter Ágnes fordítása.
[3] Maria Janion: A vámpír. Szimbolikus biográfia. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.
