Egyszer volt, hol nem volt egy sorozat, ami egyszerűen nem akart véget érni. Sem a készítői, sem a rajongói nem akarták igazán elengedni, így aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de töretlen népszerűségnek örvendve uralta a (főleg brit, de nemcsak) tévék képernyőit. Na de miről, illetve főleg kiről is lehet szó?
1963-ban a BBC szórakoztató részlegének élére új vezető került, aki korábban már Kanadában is felpörgette a televíziós életet, a nézők után ácsingózó brit közszolgálati tévének pedig igencsak szüksége a vérfrissítésre. Sydney Newman pedig rögtön kiszúrt egy lyukat a műsorrácsban, amit olyan tartalommal akart betömni, ami egyaránt képernyők elé szögezi a fiatalabb és az idősebb korosztályt. Mivel akkoriban kifejezetten újnak és népszerűnek számított a sci-fi műfaja a tengerentúlon, úgy gondolta, hogy egy jól kitalált, oktató jelleggel is bíró szórakoztató sorozatra van szükség. Rövid időn belül írót, producert és rendezőt is talált a projekt mellé, ráadásul kifejezetten bátor döntéssel „sokkolta” a vaskalapos, férfiak uralta szakmát, és a BBC első női producerét, Verity Lambertet bízta meg a gyártási feladatokkal: elsőként azzal, hogy főszereplőt találjon a talányos, Dr. Who címre keresztelt időutazós sorozatnak. Az első, főszerepet alakító színészt azóta már több mint tizenketten váltották a kulturális ikonná vált, TARDIS-nak elkeresztelt, egyszerű kék rendőri telefonfülkének kinéző tér- és időgép irányítótekervényei mögött, a sorozat pedig egy elég komoly Guinness-rekorddal büszkélhedhet: ez a legrégebben futó tévésorozat a világon, és ez a rekord minden újabb évben egy kicsit megdönthetetlenebbé válik.
Csaknem 60 évnyi epizódról egy összefogaló cikkben írni nem éppen könnyű, de most mégis megpróbáljuk és megszemléljük, hogy milyen módszerekkel tudott fennmaradni ez a kollekív alkotás, és miért is vonz be újabb és újabb színészeket, írókat, szakembereket és nézőket a helyzetet sosem fegyverrel, hanem ésszel no és persze egy szónikus csavarhúzóval megoldó Doktor világa.
A klasszikus korszak – tévézés a kanapé mögül
Lambert jó érzékkel az akkor még kevéssé ismert, addig főként katonatiszteket alakító, 55 éves William Hartnellt választotta a csak Doktorként ismert Időúr eljátszására, ami sok szempontból eltalált casting-döntésnek bizonyult, és végül egy több generáció nézői szokásait átalakító legendának alapozott meg. Pedig, ahogy a mesékben is lenni szokott, a kezdet itt sem volt könnyű, és a bemutató után szinte rögtön el is hasalt az ambíciózus produkció. Az első epizód premierjét (és minden tévésorozat életben tartó erejét, a nézettséget) ugyanis 1963 november 23-án elhalványította a valós élet egy szomorú eseménye, ami mi is lehetett volna más (ha már a leghíresebb időzutazós sorozatról van szó), mint a számtalan konteót és időugrás-történetet szülő Kennedy-gyilkosság?
Lambert végül is kiharcolta a BBC vezetőségénél, hogy a következő héten, a második epizód előtt megismételjék a Doctor Who legelső részét, a két epizód pedig már megfelelő nézettséget generált ahhoz, hogy a fejesek további bizalmat szavazzanak a sorozatnak. Kezdetben a sorozat egyes, akkor még hosszabb részei négy-hét húszperces epizódból álltak, az első, négy epizódból álló rész még nem aratott kitörő sikert, azonban a második, A dalekek című „széria” valóságos őrületet indított el Nagy Britanniában. Lambert ismét egy rizkósat húzott, ezúttal még az őt kinevező Newmannel is szembemenve (aki a sorozat indulásakor kijelentette, hogy ez egy „rendes” tudományos-fantasztikus sorozat lesz, és nem fognak szerepelni benne robotok illetve „bogárszemű” szörnyek) Terry Nation forgatókönyvíró sztoriját vitte képernyőre – bogárszemű robotokkal.
Nation robot-szörnyei végül a sorozat legismertebb antagonistái lettek, a hamar ikonikussá vált robotikus, tankszerű borítás alatt polip-szerű, csak gyűlöletre képes mutánsok rejtőztek (a forgakönyvíró nem titkoltan a nácikból inspirálódott), ezek a lények pedig annyira megmozgatták a nézők, ezen belül is leginkább a gyerekek fantáziáját, hogy a BBC első merchandising-próbálkozásai és sikerei is hozzájuk köthetőek. No és persze a sorozat másik „főszereplője” (és egyetlen állandója azóta is), a hatvanas években még mindennapi tárgynak számító kék, rendőrségi telefonfülke-külsejű, belülről nagyobb TARDIS (ami egy betűsző, Time And Relative Dimensions in Space) is nagyban hozzájárult ehhez a sikerhez, és végül annyira a sorozat jelképe lett, hogy a BBC 2002-ben még a brit rendőrség ellen is képes volt pert nyerni, amikor az intézmény szerette volna „visszaszerezni” a készülék jogait.
Ugyanakkor az is érdemes elmondani, hogy a kék telefonfülke is – a sorozat sok más erényével egyetemben – a költségvetési korlátoknak köszönheti a létét. Eredetileg ugyanis egy, az alakját a környezethez idomító időgép lett volna a Doktor járműve, a folyamatos átépítésekre és díszlet-elemekre azonban nem volt keret, így a TARDIS-nak a történet szerint elromlott a kaméleon-áramköre, és ennek köszönhetően ragadt meg a telefonfülke alakjában. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az idegen bolygók tájain feltűnő hétköznapi, de stílusos tárgy már vizuálisan is izgalmas és könnyen felismerhető , úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha a Doktor változik is, a TARDIS a régi marad.
Hartnell ugyanis egészségügyi problémákkal küszködött már a második évad forgatása során: az idősödő és beteg színész alig tudta megjegyezni a sokszor nagyon technokrata, bonyolult szöveget, ami abban a korban, amikor egy-egy epizód jeleneteit nyersanyaghiány miatt maximum kétszer tudott felvenni a nagy tempóban dolgozó tévés stáb, egyre nagyobb problémákat szült. Ez, illetve az 1965-ben távozó, a sorozat és a színész fölött addig bábáskodó Lambert távozása vezetett végül a sorozat (és Newman) második nagy ötletéhez, ami tulajdonképpen azóta is lehetővé teszi, hogy a Doktor kalandjai folytatódjanak: a harmadik évad végén egy idegenekkel vívott csata után az Időurak fajából származó Doktor belehal sérüléseibe, azonban rögtön regenerálódik egy másik arccal, másik személyiséggel, így pedig egyszerre folytatja és kezdi újra az egész történetet.
Másik arc, ugyanaz a Doktor
Hartnell távozása nem akasztotta a a Doktor szekerét, utódnak a nála jó tíz évvel fiatalabb Patrick Throughtont választották a sorozat producerei. Az új színész érkezése pedig egyúttal a főszereplő karakterén is változtatott, Hartnell titokzatos, de ritkán segítőkész, cinikus, morgós nagyapa-szerű Doktora után Throughton könyedebb irányba vitte a sorozat hangvételét. Emellett jóval több együttérzéssel és empátiával viszonyult emberi segítőihez, akik a legelső epizódtól fogva elmaradhatatlan „kellékei” a sorozatnak, hiszen a nézők rajtuk keresztül tudtak azonosulni a sorozat eseményeivel. Ez a Doktor ugyanakkor még mindig nem az a makulátlan erkölcsű hős, akivel a Doctor Who mai nézői megismerkedhetnek, sok esetben manipulálta érzelmileg és intellektuálisan a hozzá közel állókat, ha egy-egy veszélyes helyzet megoldása megkívánta.
Ebben az időszakban alakult ki a ma már közmondásos, „kanapé mögötti” tévézési szokás, a sorozat ugyanis szinte a kezdetektől fogva merít több műfajból is a sci-fi mellett, többek között erőteljes horror-beütés is érezhető mind az epizódok történetein (amik később is nagyjából ugyanazt a sémát követik: a Doktor és segítői megérkeznek egy idegen bolygóra, ahol történik valami furcsa, megjelennek a „hét szörnyei”, akik aztán lassacskán minden epizódszereplőt eltesznek az útból, amíg a Doktor meg nem oldja a problémát). Ez pedig a főcím akkoriban ijesztőnek és újszerűnek számító, elektoronikus hangszerelésével és vizuális effektjeivel kiegészülve gyerekek generácóit „kényszerítette” arra, hogy a kanapé mögül, szemüket eltakarva merjék nézni a sorozatot. Ez annyira nagy port kavart akkoriban, hogy még a hírhedt erkölcscsősz, a Monty Pythonékat is folyamatosan cenzúrázni próbáló Mary Whitehouse felháborodását is kivívta.
Ebből az időszakból viszonylag kevés epizód maradt fenn, ugyanis a BBC nagyon sokáig nem tartotta érdemesnek archiválni a saját műsorait, a több mint 800 epizódból a mai napig hiányzik nagyjából 150, az első két Doktor történeteinek egy része pedig csak a rajongóknak, illetve a sorozatot Nagy Britannián kívül műsorra tűző televíziók archívumainak köszönhetően maradt fenn. Az epizódok jórészét ugyanakkor később lelkes amatőrök a BBC hallgatólagos jóváhagyásával rekonstruálták, a megmaradt hanganyagok és a forgatáson készült fotók segítségével. Ezek nem pótolják maradéktalanul a hiányzó kalandokat, de a teljességre vágyó mai rajongók legalább nagy vonalakban képbe kerülhetnek az ebben az időszakban történtekkel. A Throughton-éra vége 1969-ben pedig egyúttal a Doctor Who fekete-fehér időszakát is lezárta, a Jon Pertwee fémjelezte-korszak pedig egyéb tekintetben is új életet lehelt az ekkoriban már kissé kifulladó sorozatba.
A színes korszak
Ahogy a korabeli televíziós sorozatok nagyrésze esetében történt, úgy a Doctor Who a látványvilágát és lehetséges történeteit is erősen meghatározta a mozifilmekhez képest jelentősen alacsonyabb költségvetés, ugyanakkor ez nem vezet szükségszerűen kevésbé minőségi nézői élményhez. A Pertwee-korszak pedig remek példája annak, hogy a költségvetés szabta szűk keret néha akár még segíthet is egy-egy szérián. Azzal együtt ugyanis, hogy a színes televíziókép megjelenése látványosabbá tette az ekkorra már hét éve futó sorozatot, a BBC némiképp alacsonyabb költségvetést utalt ki a Doktor kalandjainak megfilmesítésére, ez pedig szükségszerűvé tette, hogy a készítők radikálisan változtassanak az addigra már bejáratott megérkezünk-egy-idegen-bolygóra-sémán. Peter Bryant akkori producer azt találta ki, hogy a Doktort a Földhöz köti: az Időlordoknak köszönhetően a TARDIS használhatatlanná vált, az egyre gyakoribbá váló földönkívüli látogatások azonban az ún. UNIT (ismét egy betűszó: United Intelligence Taskforce) megalapításához vezettek a fiktív Nagy-Britanniában. A UNIT-et irányító Lethbridge-Stewart ezredes a Doktorhoz fordul segítségért, hogy közösen megvédjék a Földet a különböző idegen veszélyektől.
A korábbi, kissé már túlságosan is bejáratott séma felborítása, a hétköznapi Angliában rekedt kalandok, illetve az addig elsősorban komikus szerepeiről ismert Pertwee elegáns és könnyed Doktora egyaránt hozzájárultak a sorozat újbóli nézettségnövekedéséhez. A korabeli helyszínek alkalmazása pedig élethűbb hátteret biztosítottak a Doktornak a stúdiódíszletek helyett, így már nem kellett azzal tölteni sokszor az epizódok felét, hogy a szereplők elmagyarázzák, hogy hol is vagyunk, mit és miért nem látunk éppen az eseményekből (rosszabb esetben, hogy mit is látunk – a régi speciális effektusokhoz sokszor nem ártott a magyarázat). Mindemellett a sorozat nemcsak a szó szoros értelmében lett színesebb: ekkorra már Amerikában javában zajlott az első képregényes fellángolás, az Adam West-fémjelezte Batman kalandjaival az élen, Angliában pedig éppen James Bond volt az ügyeletes sztár, a népszerű műfaji világokra való hasonlítani igyekvés erősen meglátszik az óceánon innen forgatott sorozaton is.
Hogy mást nem mondjunk, a Doktor kapott egy szuperhősjel-szerű emblémát (egy piros kérdőjelet), ami egészen a széria '89-es leállásáig ott virított valahol a főszereplő ruházatán, ráadásul még egy Whomobile-nak elkeresztelt repülő autóval is megajándékozza a UNIT a Doktort, ezzel is pótolva az alig használt TARDIS-t. A Doktor segítői is lényegesebben jobban megrajzoltak lettek, a sorozat egyik legnépszerűbb mindenkori „companion-je”, Sarah Jane Smith (Elizabeth Sladen) is ekkoriban jelent meg az időutazó kalandokban, de Alastair Gordon Lethbridge-Stewartja is egy szerethető, szórakoztató figura, azon túl, hogy a kötelező expoziciós szerepet is betölti. Pertwee végül négy évadon keresztül maradt a Doktor szerepében, végül színpadra való visszatérése, illetve a Doktor legangyobb riválisát, a Mestert alakító Roger Delgado halála miatt adta át a TARDIS-stafétát a következő Doktornak.
Tom Baker pedig jött, öltözött és győzött: mindmáig a leghosszabb ideig regnáló Doktorként lett óriási sztár a szigetországban. A sorozat Baker hét éve alatt második aranykorát élte nézőszámokat tekintve, a dalek-mánia óta nem látott népszerűséget hozva a BBC-nek. Ehhez a sikerhez nagyban hozzátett a korábbi Doktoroknál fiatalabb (az első évadjában alig 40 éves) és egyúttal fiatalosabb Baker, ahogy a tudatosan felépített, sokszor idegenül, furcsán viselkedő negyedik Doktor karaktere is. Legismertebb kiegészítője az azóta is ikonikus, nagyjából kétméteres, színes gyapjúsál, ami később számtalan paródiát és hommage-t szült.
Doktor-útikalauz
A sorozat tizenhetedik, Baker pedig utolsó előtti évadát egy erőteljes hangvételváltás is jellemezte, egyúttal ismét új löketet adva az akkor már majdnem két évtizede futó sorozatnak, ugyanis a BBC egy bizonyos Douglas Adamst nevezett ki „showrunner”-nek. Adams azóta legandává vált a sci-fi (és főleg a humorral kevert sci-fi) rajongóinak körében, nem kis mértékben a Galaxis útikalauz stopposoknak című rádiójáték (majd tévésorozat, 2005-ben pedig mozifilm) sikerének köszönhetően. Ráadásul az Útikalauzt elindító Az élet, a világmindenség, meg minden címet viselő első könyvét egy végül törölt Doctor Who-mozifilm forgatókönyvének átírásával alkotta meg.
A jellegzetes adamsi humor és csavaros észjárás sokat dobott a TARDIS-t most már ismét javában használó történeteken is, és remek példája annak, hogy egyetlen író hogyan képes erőteljesen befolyásolni az amúgy kifejezetten kollektíven, fő alkotószemély nélkül íródó sorozat alakulását. Adams történeteiben végre kihasználja az időutazás nyújtotta lehetőségeket, és nem csak abban az értelemben, hogy a Doktor és segítői elutaznak a múltba vagy jövőbe, aztán ott megoldanak helyzeteket, hanem egyes történeteken belül is többször TARDIS-ba szállnak, így pedig egészen kreatív és kiszámíthatatlan csavarokat vihetnek a sztoriba. A City of Love című fejezetben például egy gonosz (és természetesen embernek álcázott idegen) műgyűjtő ellopja a Mona Lisát a Párizsi Louvre-ból, a Doktor és segítője, Romana (Lalla Ward) a nyomokat követve nemcsak a híres festményt, de öt társát is megtalálják – egy időgép robbanásának köszönhetően ugyanis a műgyűjtő az időben sokfelé szakadt, és egyik „szelete” megbízza Leonardo da Vincit még öt darab Mona Lisa megfestésével, a jelenben élő énje pedig aztán learatja a babérokat és a millókat a műkincspiacon, hogy finanszírozhassa ördögi tervét.
Tom Baker távozása után a még nála is fatalabb, jóképű Peter Davison vette át a kérdőjel-stafétát, az ő időszaka pedig némiképp kevésbé izgalmas, excentrikus és kevéssé komolyan vehető lett (azóta is sokat parodizált öltözetkiegészítő az ötödik Doktor zellerlevél-kitűzője), maga Davison pedig egy sokkal sablonosabb hős lett, mint elődje. Ő egyébként már a kezdetektől sem tervezett hosszú ideig maradni a sorozatban, a második Doktor színésze, Throughton javaslatára pedig három év után tovább is állt, a sorban következő színész, Colin Baker pedig egészen más hangvételt hozott a széria életébe. Már a sorozatbeli megjelenése is némiképp sokkolhatta nézőket, ugyanis az addigra már szinte megszokott Doktor-cserére nem a szezon utolsó, hanem az utolsó előtti részében került sor, így (a második) Baker érkezése a meglepetés erejével hatott.
Egy sötétebb doki
Egy ilyen hosszú ideig futó sorozatban pedig szinte nyilvánvaló, hogy a főszereplő karakterének is változnia kell az eltelt idővel, és talán egyik regenerálódás esetében sem volt annyira szembetűnő a készítők változtatásra való igénye, mint ennél. Davison jóvágású, szőke, fiatal és mindig szívélyes Doktora után Baker egy jókora adag sötétséget hozott a karakterbe, átalakulásakor például szó szerint megfojtogatta éppen aktuális segítőjét, Perrit (Nicola Bryant) – a történet szerint egy elmezavarnak köszönhetően. Egyáltalán nem volt csoda, hogy mind a mai napig a legkevésbé szeretett inkarnációk között tartják számon a mindössze két évig doktorkodó Colin Baker hatodikját. A második Baker-korszakot lezáró, rekordhosszúságú (tizenhárom epizódból álló) rész, az Egy Időúr tárgyalása el is számol a többieknél némiképp kegyetlenebb Doktorral, egy remekül felépített és megírt, a megszokott sémáktól teljesen eltérő résszel búcsúzva el tőle.
Utódja, a klasszikus kort lezáró Sylvester McCoy ismét hangúlyosan elődje ellentéte volt. Ezúttal ismét egy idősebb Doktort kapunk, aki sokkal inkább viselkedik egy szeretnivaló, bohókás öregúrként, mint félelmetes, tiszteletet parancsoló antihősként. McCoy Tom Bakerhez hasonlóan nagyon tudatosan felépítette karaktere mozgásvilágát, leginkább Charlie Chaplin vagy éppen Jaques Tati filmjeiből merített a börleszkesen bukdácsoló Doktor alakításához.
Utolsó évadja (a sorozatnak pedig immár a 26-ikja) pedig egyúttal jelzi a videókorszak érkezését is. McCoy főcíme elődei sejtelmes, hangulatos felvezetőihez képest tobzódik a nyolcvanas évek végének digitális giccsében, az elkészült epizódok képi világa is inkább az amatőr házivideók hangulatát idézik. Az egyre csökkenő nézőszámok végül oda vezettek, hogy a BBC meglépte az addig elképzelhetetlent, és 1989-ben meghatározatlan időre befagyasztotta a sorozat folytatását.
A modern korszak - regenerálódás az új évezredbe
Bár a sorozat lekerült a tévéképernyőkről, a színfalak mögött folyamatosan dolgoztak a BBC-nél a folytatás megvalósításán. Végül a Universallal és a 20th Century Fox-szal koprodukcióban sikerült tető hozni alá egy tévéfilmet 1996-ban, ami közvetlen folytatása (is meg nem is) a sorozatnak, „másodállásban” pedig pilotként is funkcionált. Volna: a tervezett amerikai-brit sorozat érdeklődés hiányában elmaradt, így maradt nekünk egy furcsa hibrid, ami messze nem elég brit, de túlságosan is amerikai. A kontinuitást elősegítendő Sylvester McCoy visszatért a hetedik Doktor szerepében, épp csak annyi időre, hogy regenerálódhasson a Paul McGann alakította nyolcadik inkarnációvá; a filmnek megnyert egyetlen nagyobb név, Eric Roberts pedig a Doktor örök ellenségét, a Mestert játszotta el a kissé fantáziátlan reboot-pilotban.
A Doktor ezúttal a San Fransiscó-i Chinatownban találja magát, ahol természetesen versenyt fut az idővel, hogy megmentse a világot. Sok szempontból nagyon idegenre sikeredett a Doctor Who amerikaiasított kiadása, számos történeteleme nem összeegyeztethető a hivatalosan nem létező, de gyakorlatilag nagyon is jelen lévő kánonnal. Ebben a kiadásban például a Doktor csak félig Időúr: valamiért kijelenti, hogy igazából a másik fele ember, ezt a változtatást aztán teljesen figyelmen kívül is hagyták a későbbi alkotók. Emellett valahogy az egész film sokkal jobban emlékeztet egy sablonos, amerikai B-filmre, mint kiváló brit elődjeire, egyáltalán nem is volt csoda, hogy végül is nem ez vezetett a Doktor további kalandjainak folytatásához, és újabb kilenc évre parkolópályára állította a TARDIS-t.
Újraindítás
A sokak által várva-várt, tényleges regenerálódás ideje aztán 2005-ben érkezett el. Eddigre már a legtöbb sorozatban megszokottá vált egy showrunner alkalmazása, aki nem maga írja minden rész forgatókönyvét, de egy-egy évadon ckeresztül az ő feladata összefűzni a szálakat, és nagyon sok esetben a legfontosabb kérdésekben is ő dönt. Bár a Doctor Who történetében is volt erre példa Douglas Adams alkalmazásakor, akkoriban azonban még nem showrunner-nek, hanem script directornak hívták a beosztást, és nem is volt folyamatosan alkalmazva ez a történetvezetési eszköz – elvégre alapvetően egy hagyományosan nagyon epizodikus sorozatról beszélünk, magyarán az egyes részek között nem sok összefüggés volt, minden több epizódból álló kaland önmagában is megállta a helyét, ennek oka nyilvánvaló: ha a néző nem a legelső epizódtól kapcsolódott be, akkor se maradjon le lényeges dolgokról, és a sorozat minden hét elteltével további nézőket tudjon generálni.
Ez a szempont már messze nem volt annyira fontos 2005-ben, a Doctor Who újraindításakor, hiszen a széria és szereplői egyrészt addigra már kitörölhetetlenül részei lettek a brit (és nemcsak) popkultúrának (1999-ben például dalekes postabélyeggel is lehetett levelet küldeni), másrészt pedig jóval elérhetőbbek lettek az otthoni rögzítési lehetőségek, a DVD-kiadásokról nem is beszélve, úgyhogy nem volt akkora gond, ha valaki elszalasztotta az aheti részt a BBC-n. Ez pedig egy showrunner kiválasztásához is vezetett, a sorozat régi részein felnőtt Russel T. Davies kapta a nem túl könnyűnek ígérkező feladatot, hogy az addigra már nagy múltú sorozat régi rajongóit is kielégítse, de újakat is toborozzon. Davies azonban remekül megoldotta a feladatot, pedig első saját Doktorával csak egy évadban tudott kiegyezni.
A főleg kosztümös, drámai szerepeiről ismert Christopher Eccleston ugyanis bevállalta, hogy ő legyen az új generáció első (összeségében pedig a sorozat kilencedik) Doktora, de szinte az elejétől kikötötte, hogy csak egy évig marad majd sorozat főszerepében, tartott ugyanis attól, hogy a Doktor szerepe túlságosan rajta ragadna és meghatározná későbbi karrierjét. Ez szerencsére alakításán egyáltalán nem érződik, óriási energiákkal vetette bele magát a sorozatra legjellemzőbb cselekvésbe: a rohanásba. Kajla fülei, csibészes mosolya és lobogó bőrkabátja emlékezetesek maradnak, annak ellenére, hogy McGannt leszámítva a legrövidebb ideig szereplő inkarnációról van szó.
Eccleston alatt még a sorozat is a hangját és helyét kereste a kortárs széria-kavalkádban, sokszor érezni az újraidított sorozat első évadának részein, hogy még inkább a múltban élne: Davies egyre-másra hozta vissza a régi, klasszikus Who-szörnyeket, a dalekeket a cybermanek követték, az első, Rose címet viselő részben (ez már a ma megszokott, 45-50 perces, önálló rész formátumban készült, nem a régi húszperces epizódokból álló részek stílusában) pedig kifejezetten szimbolikus heti szörnyeket láthatunk: a londoniakra támadó, életre kelt kirakatbábuk, az autonok voltak ugyanis a Jon Pertwee-éra első ellenfelei is, márpedig az újraindítás legalább akkorát változtatott az eddigre negyvenkettedik évét taposó sorozaton, mint annak idején a színes formátumra való áttérés.
Bár kellemes epizódok jellemzik ezt az időszakot, a korlátozott anyagi keret erősen meglátszott az új Doctor Who képi világán, a főcimből viszont végre elmaradt az aktuális Doktor arca, ami mindig egy elég furcsa hozzátétel volt az amúgy nonfiguratív elemekkel operáló vizuálhoz. A történetek is inkább biztonságosan voltak megírva, a Doktor érkezett, megoldotta a helyzetet, majd Rose-zal az oldalán (aki messze a legsablonosabb megírt segítő, talán az egész Who-történelemben) továbbrepült.
Pár igazán népszerű doki
Ezen még az új éra második, és talán minden idők legnépszerűbb Doktora, David Tennant sem változtatott sokat, akinek a személyében egyúttal az első olyan főszereplőt is tisztelhetjük, aki fiatalabb volt a Doktorrá avanzsálás idején, mint maga a sorozat. Ám az igazi fejlődéshez – és ahhoz, hogy igazán egyedi, időutazós történeteket meséljen el a Doctor Who – még kellett egy ember, egy bizonyos Steven Moffat.
Moffat Who-karrierjét még jóval az újraindulás előtt kezdte, egyik első munkája az 1989-es Comic Reliefre készített húszperces Doctor Who-paródia forgatókönyve volt, Rowan Atkinsonnal a főszerepben. Ez a parádés szereposztású és humorú szkeccs már megmutatta, hogy mivel fogja később Moffat feldobni a maga „showrunnolta” sorozatot: csavaros történet pattogó humorral, aminek szerves része az epizódokon belüli időutazás, és annak hatása a szereplőire. Az újraindult sorozat második szezonjának és harmadik évadába írt néhány frappáns részt, de igazán az ötödik szezontól érződött az alkotói hatása.
Akárcsak másik sikersorozatában (az ugyanebben az időben, párhuzamosan általa vezetett), a Sherlockban, úgy itt is komoly átéléssel és kreativitással képes a különc, de zseni főszereplőt bemutatni „átlagosabb” mellékszereplői tekintetén keresztül. Külön erőssége a Moffat által jegyzett részeknek, hogy a leghétköznapibb dolgokat (pl. szobrokat) is képes félelmetes ellenféllé tenni: a sötétség, a csend és a gyász is feldolgozásra kerül ebben az időszakban. Emellett Moffatnál az igazi főszereplő mindig a Doktor segítője, hiszen ő az, aki igazán képes a változásra karakterként, nem pedig a gyakorlatilag halhatlan időutazó. Moffat pedig egyúttal remekül ráérzett a Doctor Who valódi műfajára, ami messze nem annyira a tudományos fantasztikum, mint amennyire a mese. Moffat Doktora, legyen az Tennant, Matt Smith (a valaha volt legfiatalab Doktor a maga 26 évével) vagy éppen a zseniális Peter Capaldi egyszerre Sherlock Holmes, a Mikulás és egy mágus varázspálcával, aki a rettegő gyerekek segítségére siet, és csak másodállásban menti meg a világot.
A skót showrunner végül öt évadon és két teljes Doktoron keresztül vezette a szériát, regnálása alatt pedig nem igazán volt gyenge évad, amihez az is hozzájárul, hogy Moffat gyakorlatilag egy teljes emberi életet mesél el két Doktorán keresztül, születéssel, gyerekkorral, lázadással, majd halállal és gyásszal, ez az évadokon átívelő gerinc pedig sokat hozzátett a számtalan író által létrehozott óriástörténethez. Moffat és Matt Smith (na meg az egy rész erejéig visszatérő Tennant) abban a megtiszteltesében is részesülhettek, hogy az ő idejük alatt ünnepelte egy epikus, mozifilm hosszúságú résszel a BBC a Doctor Who fennállásának 50. évfordulóját, amit a világ számos pontján szélesvásznon is bemutattak, ebben az epizódban pedig előrevetítették a tizenkettedik Doktort Capaldi utánozhatatlan szemöldökével, de még a klasszikus éra legnépszerűbb Doktora, Tom Baker is tiszteletét tette egy cameo erejéig.
Peter Capaldi és Steven Moffat végül egyszerre köszöntek el a sorozattól, hogy átadják a helyet Jodie Whittaker-nek és Chris Chibnallnak. Whittaker történelmet írt azzal, hogy ő lett az első női inkarnációja a Doktornak, Chibnall pedig a maximumra tekerte a diverzitás-kapcsolót, rögtön három segítőt csapva hozzá a TARDIS-legénységéhez (vagy leányságához), akiket ezután már nem a (most már) sértőnek vélt „companion”, hanem a családból rövdített „fam” címkével illet Whittaker Tizenhármasa.
Leszállóág?
A sokszor nyögvenyelősen polkorrekt történetek (amelyek során Rosa Parks-szal vagy éppen Mary Shelley-vel bandáznak az időutazók) sajnos messze nem érik a Moffat-éra színvonalát, és – a sorozat története során talán először – a látványvilág messze elhalványítja az elmesélt történeteket. Ezt bizonyítják a nézői visszajelzések is, az idei évad produkálta eddig a messze legrosszabbra értékelt részt (már ami az IMDb-számokat illeti). Az Orphan 55 cím epizód pedig valóban egy annyira röhejes paródiája a modernkori Doktornak, hogy már csak Mr. Bean hiányzik belőle, hogy teljes legyen a kép.
Épp leszállóágban van tehát a Doktor, de hát egy 57 éves sorozat esetében nem lehet kiugrani a hullámvölgyeket, egy-egy gyengébb szezon és éra pedig mindig egy jobbat szült utána, és egyáltalán nem baj, hogy ez a példátlan túlélési ösztönnel, gyakorlatilag bármikor és bárhogyan „remake-elhetőséggel” megáldott sorozat mind a mai napig dübörög. És bár ritkán aktuálpolitizál, az eddig eltelt csaknem hatvan évének köszönhetően már így is eszméletlenül kiterjedt korlenyomat, egy stabil lencse, amin keresztül évtizekedre visszamenőleg betekinthetünk a televíziós sorozatnyelv és technika változásaiba, illetve abba, hogyan látja a világot a BBC által képernyőre vitt, folyamatosan változó és fejlődő karakter.
Végezetül pedig következzen néhány tanács azoknak, akik ezután vetnék bele magukat a sorozat 38 évadába, hiszen joggal merülhet fel a kérdés: hogyan érdemes egy mai alkalmi tévénézőnek kezdenie a Doctor Who-val (magyar nyelvterületen az iszonyatos Ki vagy, doki? címmel vetítik) való ismerkedést? Szerintem mindenképpen érdemes a modern éra részeivel kezdeni, mai szemnek ugyanis meglehetősen lassan építkeznek a klasszikus korszak epizódjai. És ha már igazi whoviannek érzitek magatokat, akkor viszont érdemes belevágni a régi 26 évad megnézésébe is (már ami elérhető belőle), nem véletlenül lett ez a sorozat sokszoros rekorddöntő a maga korában.
Ha pedig valakinek még karanténidőkben sincs ideje belemerülni igazán a „friss” 12 évadba, csak megnézné, hogy mit is tud ez a sorozat, amikor a csúcson van, annak az új harmadik szezon egyik epizódját, a Blink címet viselőt tudom ajánlani. Ez a történet is Moffat tollából született, és nem szükséges a megértéséhez semmiféle előismeret: mintha csak kifejezetten az új nézők bevonására készítették volna, mindemellett pedig az egyik legjobban megírt, leghátborzongatóbb és -viccesebb rész a nyolcszázvalahány közül, és ha ezzel nem nyer meg titeket a Doktor, akkor valószínűleg egyik részével sem fog.
Mindenesetre bárkinek tudom ajánlani, hogy belekóstoljon a legnagyobb múltú sci-fi-szériába, kevés olyan mozgóképes alkotás született, ami ennyi (és ennyiféle) humanizmussal, ötletek és érzelmek ennyire széles skálájával lett volna tele, és hát ha valamikor, akkor mostanság bizony igen nagy szükségünk van egy Doktorra.
