Nehéz volna megtippelni, vajon milyen hatást gyakorolhatott a nyolcvanas évek óvodásaira ez a pszichedelikus, az érzékszervekkel pimasz játékot űző űr-robinzonád, de ha nem traumatizálta őket, akkor talán nem is élvezték igazán.
Az elmúlt években–évtizedekben joggal támadhatott olyan érzésünk, hogy a magyar mozisták elfeledték a nyolcvanas évek hajnalának egyik legkülönlegesebb animációs sci-fijét, Az idő urai című európai – de részben magyar vonatkozású, hiszen a legendás Pannónia Filmstúdióban készített – koprodukciót. Most viszont végre mindenkit magával ragadhat a nosztalgia hömpölygő árja, hiszen René Laloux műve 2025. január 23-án visszatért a magyarországi filmszínházakba. Ezúttal digitálisan felújított kópián, de az eredeti magyar hangok (Sztankay István, Kállai Ferenc, Tahi Tóth László, Boros Zoltán) tolmácsolásában élvezhetjük ezt az imádnivalóan kusza, pszichoptróp űr-robinzonádot, mely – ha nagyon leegyszerűsítjük – valójában négy kimagasló alkotó érdeme. Stefan Wul írta a forgatókönyv alapjául szolgáló regényklasszikust, az 1958-ös – magyarul hat évvel ezelőtt kiadott – A Perdide árváját; a világhírű francia képzőművész, Moebius a mozgóképes adaptáció fergeteges látványterveiért és a forgatókönyvért felelt; a Pannónia Filmstúdió animációs rendezője, Hernádi Tibor pedig a vizuális világ, a különböző fantázialények és idegen civilizációk megalkotásában-kimunkálásában játszott nehezen túlbecsülhető szerepet.
Az idő urai főhőse egy Piel nevű kisfiú, aki – miután váratlanul elveszíti édesapját – egyedül marad a távoli, kietlen Perdide bolygón. Egyetlen „társa” Miki, a tojás formájú adóvevő, melyen keresztül kapcsolatba lép halott apja barátjával, egy Jaffar nevű intergalaktikus hajóskapitánnyal, aki a segítségére siet. Csakhogy hosszú időbe telik, míg a férfi űrhajója eléri a Perdide-et, a fedélzeten pedig egy szökésben lévő, gonosz és fondorlatos herceg keveri a lapokat. Eddig a pontig talán még tökéletesen érthető a sztori, és a cselekmény viszonylag kis energiabefektetéssel dekódolható. Csakhogy Laloux és Moebius – akik közösen jegyzik a forgatókönyvet – rafináltan kijátsszák a néző elvárásait: egyáltalán nem az eleve reménytelennek tűnő mentőakcióra helyezik a hangsúlyt, ehelyett egymáshoz lazán kapcsolódó, szürreálba hajló kalandokba keverik a figurákat, tudatosan eltérítve a kezdetben nyílegyenes cselekmény ívét.
Akiket zavar – vagy egyenesen irritál – a célelvű elbeszélés hiánya, azok a film első harmada után könnyedén álomba szenderedhetnek, a többiek viszont elmerülhetnek Az idő urai mérhetetlenül fantáziadús, egyszerre megmosolyogtató és félelmetes kreatúrákkal benépesített világában. Moebius – akinek nevéhez a tengerentúli sci-fi olyan etalonjainak látványterve fűződik, mint az Alien, a Tron vagy Az ötödik elem – bravúrosan elegyíti az egymástól homlokegyenest eltérő stílusregisztereket. A Perdide torokszorítóan rideg, marsbéli tája és élővilága (agyvelőt lékelő frelonok, a képzelet kútmélyéről előpattanó mókás emlősök), az idős űrkalóz, Silbad éteri szépséget sugárzó, tündérmesébe illő bolygója, s a Gamma-10 bolsevista eszmék rabságában sínylődő, arcnélküli kerubjai éppúgy felejthetetlenek, mint a telepatikus képességekkel rendelkező, cserfes „mákvirágok”, vagy a szívtelen intrikusból önfeláldozó hőssé varázslódó Matton herceg.
Piel hótiszta, mesei egyszerűségű mikrokozmosza észrevétlenül simul egybe a felnőttlét komorságával, barbár fantasztikumával. Az animáció ugyan gyönyörű és részletgazdag – Hernádiék könnyedén leiskolázzák napjaink ultramodern csúcstechnológiáját –, ám a nagy művészi gonddal egymás mellé illesztett képek között sokszor nem találunk logikai kapcsolatot. Néha olyan érzésünk támadhat, mintha Laloux és Moebius a csaknem 75 éves Disney-klasszikus, az Alice Csodaországban provokatívabb, európai stílű párdarabját óhajtotta volna megteremteni. Ez is, az is mozgóképes LSD-trip, de Az idő urai sokkal nyersebb, érdesebb tapintású darab, ami egyrészt erős szürrealista látásmódjának köszönhető (némely képbe bizony még Hyeronimus Bosch ecsete is belesajdulna), másrészt arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Piel és Jaffar cselekményszála a zárlatban mégiscsak összegabalyodik, váratlanul tragikussá színezve az addig különösebb tétek nélkül, bukdácsolva előrehaladó történetet.
A befejezés – a mesés, de szinte már érthetetlen időparadoxonnal – lekerekíti ugyan Piel sorsát, de ahelyett, hogy megnyugtató választ adna a történet során felmerülő megannyi kérdésre, inkább csak további kételyeket szül a nézőben. Stefan Wul eredeti regénye jóval koherensebb, nem próbálja kitágítani a művészi szabadság (önkényesség?) határait, ugyanakkor nem is részesíthet oly tarkóbizsergetően érzéki élményben, mint a filmverzió. És ha jobban belegondolunk, Laloux és Moebius párosa nem tett egyebet, csak bebizonyította, amit a 2001: Űrodüsszeia és a Harmadik típusú találkozások óta már amúgy is tudtunk: a sci-fi akkor marja bele magát igazán az ember emlékezetébe, amikor a vizualitásával, a képek boszorkányosan valószerűtlen egymásutánjával babonázza meg. Az idő urai talán túl sok áldozatot hoz annak érdekében, hogy e bűvészmutatvány sikerüljön, de a végeredmény a Laloux-Moebius-Hernádi triumvirátust igazolja.
