A Robotálmok Sara Varon azonos című képregényének rajzfilmváltozataként mesél a barátság örömeiről és törékenységéről. Pablo Berger Oscar-díjra jelölt animációja ráadásul saját médiumának jellegzetességeit kiemelve csempész némi (ön)reflexivitást a meghitt történetbe.
Dog, a kutya egyedül él New York-i apartmanjában az 1980-as években. A kisállat azomban a mikrózható vacsora, a magányosan játszott videójáték-tenisz és a televízió társasága helyett valódi barátra vágyik. A megoldás végül egy telefonon rendelhető, összeszerelhető robot képében érkezik. Dog és Robot önfeledt kapcsolata azonban balszerencsés fordulatot vesz, amikor egy strandon töltött vidám nap után Robot annyira berozsdásodik, hogy nem képes többé felkelni. Dog kétségbeesetten próbál segíteni barátján, a körülmények mégis elválasztják őket egymástól, így kénytelenek mindössze a jövőbeli újratalálkozás reményében bízva folytatni életüket: míg a kutya új társat próbál keresni magának, addig a robot különböző fantáziákba merül.
A történet szorosan követi az alapul szolgáló képregényét, ahogyan a főszereplők dizájnja szintén változatlan marad – a megjelenő világ ugyanakkor sokkal részletgazdagabbá, egyszersmind kulturálisan beágyazottá válik Berger rendezésében, ami így valós társadalmi háttérrel és popkulturális utalások sorával egészíti ki Varon meséjének általánosító, kortalan miliőjét. Ezáltal a szereplők közötti kapcsolatok intimitására korlátozódó korábbi konfliktusok a filmben önálló szereplőként megjelenő nagyváros konkrét szociális és kulturális terében kanonizálódnak. Az 1980-as évek New York-ja a tárgyi világ retro eszközeiben, a rikító ruhadarabokban, az élénk színskálában és a városi látkép autentikus közegében elevenedik meg.
A Robotálmok antropomorf ábrázolásmódja a Fritz, a macska és a BoJack Horseman mintájára létező környezetbe helyezi emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplőit. Berger filmje azonban komikus-ironikus realizmusigényével nem a táradalom felé akar görbe tükröt tartani, inkább az érzelmi reflexiókra helyeződik a hangsúly. A megidézett egykori világ visszatérő Earth, Wind & Fire-dallamokra komponált nosztalgiája ugyanis a tovatűnt kapcsolatukra emlékező szereplők lelkiállapotát teszi a nézők számára még inkább azonosulhatóvá. Hiszen a hasonló áthallásos történeteket jellemző cinizmus mindössze a prezentált környezetben érhető tetten, miközben a főszereplő karakterek lelkesítő gyermeki naivitással szembesülnek az olyan kortárs társadalmi problémákkal, mint az elidegenedés, az elszemélytelenedő kapcsolatteremtés, vagy a modern világban egyre nehezebbé váló ismerkedés.
Dog pártalálását számos külső akadály lehetetleníti el: a kulturális különbségek az eltérő állatfajok sajátos tulajdonságaiban idéződnek meg, Duck, a kacsa barát elvándorlása a fizikai távolság és a helyhez kötöttség nehézségeit hangsúlyozza, az idényen kívül helyezett strandszakaszt és azzal együtt az ott fekvő, magatehetetlen robotot is – a körülményekre való tekintet nélkül – elzáró hatóságok pedig a korlátozó jogrendszer igazságtalanságaira hívják fel a figyelmet. A film gyakran kilátástalannak tűnő szituációiból azonban kiutat jelent a megelevenedő fantáziákba való menekülés, amire narratív szinten is a médium sajátosságai teremtik meg a lehetőséget.
A Robotálmok az animációs történetmesélés mesterkurzusa, ami nemcsak a karakterek, hanem a filmben elmerülő nézők, illetve a filmkészítési technika korlátlanságára támaszkodó alkotók számára egyaránt lehetőséget biztosít a valóságtól való elrugaszkodásra. Míg az alapul szolgáló képregényben a megszokott, négyzetekben megjelenő rajzokhoz képest egyértelműen elkülönültek a hullámos keretbe foglalt és más árnyalatra színezett álomképek, addig a filmváltozat előszeretettel keveri a fantáziát a valósággal, mivel az élettelen dolgok megszemélyesítése és a lehetetlenségek valóra váltása a médium kreatív adottságait képes kidomborítani.
A vizuális történetmesélés előtérbe helyezése továbbá abban is megnyilvánul, hogy a szövegbuborékok nélküli eredeti képregényhez hasonlóan a rajzfilm sem tartalmaz dialógusokat. A „némafilmes” kifejezésmód univerzálisan képes megértetni azokat a témául szolgáló értékeket és érzelmeket, amelyekre valóban nincsenek szavak, hiszen kimondva elhasznált közhelyekké silányulnának. Így a film elbeszélésmódja kultúrákon átívelően képes minden korcsoportot megszólítani. A különböző befogadói kontextusokban egyaránt értelmezhető élményanyagok keverésének gyakorlata pedig abban is látszik, ahogy a Robotálmok epizodikus cselekménye a Bolondos dallamok (Looney Tunes) önfeledt gegjeit ötvözi a Kaliforniai álom (La La Land) keserédes hangulatával. A megindító történet az utóbbi film érzelmi hullámzását követve, annak mintájára variálja az évszakok alakulásával összhangban váltakozó felszabadult és lírai részeket, miközben Tapsi Hapsiék vagy éppen Tati stílusát idéző poénokkal és burleszkszerű képi humorral színesíti a látottakat.
Berger rendezői munkásságát korábban is meghatározták a filmes idézetek és az eltérő stílusok keveredései, a Torremolinos 73 - Szex, hazugság, super 8-as az 1970-es évek pornóesztétikájának jellegzetességeit elevenítette fel, míg az 1920-as évek Spanyolországában játszódó Hófehérke-adaptáció (Blancanieves) a kor némafilmjeinek formavilágában gondolta újra a klasszikus mesét. A Robotálmok szintén gazdag hasonló utalásokban és referenciákban. A ’80-as évek kulturális környezetéhez igazodva a film egyaránt idéz meg tematikájában és konkrét beállításaiban is olyan filmklasszikusokat, mint az Éjféli cowboy vagy a Manhattan, melyek ikonikus New Yorki-i látképein túl – a társadalmi kiszolgáltatottság elől a társas kapcsolatokba menekülő – hőseinek konfliktustípusai szintén visszaköszönnek, míg az álomszerűségre a Ragyogás és a Rémálom az Elm utcában megidézései hívják fel a figyelmet.
Fekete-fehérke – Pablo Berger: Blancanieves / Hófehérke
Az, hogy újabb egészestés kortárs némafilm készült, már nem tud meglepni az utóbbi évtized gazdag némafilm-termése után. Az, hogy a Hófehérkét mozikban is vetítik, pedig jelzi, hogy a némafilmes stílus utat tört magának, még ha nem is a mainstreambe, inkább a midcultba érkezett meg.
A Csillagok háborújából ismerős C-3PO, illetve az Óz, a csodák csodája ikonográfiájának megjelenései pedig Robot „bádogember” jellemét és a szíve metaforikus megtalálásáért folytatott megpróbáltatásait teszik meghatározóvá, noha a karakter jobbára passzív elszenvedője a körülötte zajló eseményeknek és mindössze álmaiban képes kilépni a film keretéből, majd a sárgaköves úton visszatalálni New York felhőkarcolóinak smaragdvárosába Doghoz. A tényleges újratalálkozás lehetősége azonban az eltelt idő tükrében a boldog múlt nosztalgiájának átélése helyett a továbblépés elkerülhetetlen szükségességét emeli ki. A Robotálmok tehát még a tündérmesékbe illő happy endet is feláldozza, hogy megőrizze valóságból merítkező története hitelességét.
A film letisztult minimalizmusát egyedül a történet jellegéhez képest lassú ritmus teszi némileg vontatottá. Az epizodikusan egymást követő jelenetek miatt ugyanis a narratíva szkeccsfilmszerűvé válik, miközben a különálló dramaturgiai egységekként kezelt részek közötti kohéziót mindössze a felvázolt világ közege és az állandó szereplők teremtik meg. Berger számos, önállóan érvényesülni képes rövidfilmet fűz egymás mellé, melyek között egyaránt vannak kiemelkedően eredeti és korábban már látott burleszkszekvenciákat variálva ismétlő, egyszerűbb részek is. Ennek megfelelően a produkció ugyan csak ritkán lép ki gyerekfilmjellegének korlátai közül, áthallásos utalásaiból mégis egy reflexiókban gazdag, őszinte történet születik a mindenkori, nagybetűs szeretetről és annak korlátairól.
