A filmtörténet utolsó bohócaként emlegetett Jaques Tatit idejében díjazta az Amerikai Filmakadémia, nem kellett gyorsan, az utolsó percben egy életműdíjjal megvigasztalni.
Az Hulot úr nyaral-t (Les vacances de M. Hulot) már 1954-ben jelölték a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, de az MGM nagy életrajzi musicalje, az Interrupted Melody elhalászta előle a díjat. Csak következő filmjével, a Nagybácsimmal (Mon Oncle) sikerült 1958-ban elnyernie a legjobb külföldi filmért járó díjat. Tati nem csak az Oscaron, de Cannesban is visszatérő vendég volt, de nevét (sajnos) csak a részletesebb filmtörténeti lexikonok és a cinefil-kultúra élteti, egyedülálló stílusa miatt különc figurája az európai filmművészetnek. Ha a második világháború utáni, modern európai filmművészetről van szó, akkor a kánon az olasz neorealizmusra, Antonioni első filmjeire, a brit kitchen sinkre és fiatal francia filmesekre fókuszál. Tatit ritkán emlegetik, talán legfőképp amiatt, hogy tudatosan vállal fel egy rég eltemetett műfajt, a némafilmes burleszket, és leginkább ez utóbbi műfaj nyúlványaként szokás tekinteni életművére. De ez csak egy felületes kategorizálás. Filmjei úgy tematikailag, mint formai szempontból is kapcsolhatóak a modernizmushoz. Tatit mindig is az elidegenedés, technológia és gépiesedés hatása, az emberi kapcsolatok elhidegülése érdekelte. A burleszkek alapvető szervezőelvéből, geg-sorozatokból építkeznek Tati alkotásai is: nincs szövevényes cselekmény, inkább egymástól kevésbé függő, apróbb vagy éppen nagyobb epizódok (leginkább életképek) láncolata. Nem a klasszikus történetépítést követi tehát (apropó modern): háttérbe szorul a filmmese, a fordulatos cselekmény, a látványos akció.
Helyette előtérbe kerül a díszlet (Tati a Playtime-hoz egy teljes várost épít fel) vagy éppen a valóság megmutatásának vágya (első nagyjátékfilmje, a Kisvárosi ünnep eredeti helyszínen forog). Ritka a hasra esős, harsány slapstick, inkább a finom humor jellemző rá, azt sem erőlteti bele a film szövetébe, inkább megkeresi a környezetben, az élet folyásának ritmusába építi bele. Főszereplői, legyen szó a postás François-ról, vagy a leghosszabb karriert megélt Hulot úrról, nem klasszikus értelemben vett hősök: nem változnak meg a film során, nincs egy figurában megtestesülő ellenségük, kitüntetett céljuk, hiányzik belőlük a heroizmus (ami még Chaplinnél és Keatonnál is fellelhető, ahol nagyon gyakran egy női szív meghódításának útján esett rá a fél világ a csetlő-botló szereplőkre). Tati figuráinak humora abból fakad, hogy örökös kívülállók, akinek a modern, gépies világ tárgyi és emberi környezete idegen, befogadhatatlan és fölösleges, de mégis megpróbálják feltérképezni, bejárni, megtapasztalni. A sikerük azonban mindig elmarad, sőt, még ők okoznak folyamatosan problémát másoknak. Egy vargabetűvel azt is lehet mondani Tati szellemiségéről, hogy valahol ott folytatja, ahol Chaplin az „utolsó nagy” burleszkfilmmel, Modern időkkel (Modern Times, 1936) abbahagyta.
Tati vérbeli auteur, ahogy elődei, a nagy filmes clownok is: ő maga írja, rendezi és vállal főszerepet alkotásaiban. A Nagybácsim jobb megértéséhez fontos lehet filmográfiájának ismerése, ugyanis nagyjátékfilmjei koncepciózusan egymásra építkeznek. Első filmjének, a Kisvárosi ünnepnek (Jour De Féte, 1949) a figurája, François a vidéki kisváros postása még jól érzi magát saját környezetében, érti a világot, feladatát. Egyszerre ő a falu bölcse és csodabogara is. Magas, langaléta, szemébe van húzva a sapkája, kissé ügyefogyottan, de hivatástudóan kiszállítja a leveleket biciklijén, képes levezényelni egy nagy oszlop felállítását is a központban, ahol a falu ünnepségre készül, tanácsokat osztogat, mindenkivel köszönő viszonyban van, „együtt él” a faluval. François rutinja akkor áll a feje tetejére, amikor a helyi mozi egyik levetített ismeretterjesztő rövidfilmjében meglátja azt, hogy hogyan működik egy motorizált amerikai postahivatal: gépi levélkezelés, helikopteres szállítás stb. A falubéliek csipkelődni kezdenek François-val, amiért túl lassan dolgozik, a balga postás pedig megpróbálja tartani a filmben látott iramot, ezzel pedig beindul a gegek sorozata (repül alóla a bicikli, ő esik stb.), amelyek kibontják a mondanivalót a mechanizált életforma és rohanás értelmetlenségéről.
Ahogy haladunk tovább az életműben és François figurája Monsieur Hulot-vá alakul, Tati egyre inkább kitaszítja őt saját milliőjéből és helyezi egyre idegenebb, modern formák és rutinok uralta világba. Ezzel együtt a humor is egyre keserűbbé és tragikomikusabbá válik. A Hulot úr nyaral tengerparti üdülővárosában még felelhető a Kisvárosi ünnep bukolikája, a film is inkább a polgári magatartások álságosságát figurázza ki, de már itt is elég sok galibát okoz a tömegeket irányító hangosbemondó az állomáson, na meg a pöfékelő kocsi. A Nagybácsim már hangsúlyosan a modern, urbánus életformát veszi górcső alá, a Playtime (1967) épületmonstrumai és végeláthatatlan, geometrikus terei már megfejthetetlen labirintusok Hulot számára. A Hulot úr közlekedikben (Trafic,1971) pedig totális káoszba fullad a világ, amikor a száguldó autók egymásba rohannak.
A Nagybácsim tehát még egyfajta átmenet: egyszerre tiltakozás a futószalag-világ és az elgépiesedett, üres életforma ellen, de egyben nosztalgia a Kisvárosi ünnep anakronisztikus, de „lélekkel teli” világa iránt. A Nagybácsimban az esernyős, nyakigláb, csíkos zoknis, pipázó Hulot meglátogatja rokonait, az Arpel-családot, akik egy hatalmas műanyaggyár birtokosai, és egy szupermodern villában élnek, Hulot úrral ellentétben, aki egy régi, ósdi negyedben lakik. A film elején a főcím alatt építkezést látunk, s a film végére lesz világos, hogy az utcaseprő, a bolondos zöldséges, a harsány piac, a romos házak, tehát Hulot világa a végét járja: a kiüresedett geometriai formákban hivő globalizálódó fogyasztói társadalom tünteti el. Hulot úr meseszerű háza is eltűnik, és a helyére egy betonkockát húznak majd.
Két nagy világ különül el, és áll egymással szemben a Nagybácsimban: Hulot, nagyon fiatal unokaöccse, Gerald és barátai (akiknek a fejükben még nem állítódtak fel a társadalmi konvenciók), valamint az ultramodern városrészben folyamatosan kóborló kutyák (amelyek olyan szabadon, kötetlenül lődörögnek, mint a Kisvárosi ünnep szereplői annak idején) alkotják az egyik világot, Arpel úr és felesége, Picard kisasszony a szomszédból, illetve Arpelék üzletfelei teszik ki a másik világot. Nagyon fontos Tati-tulajdonság, hogy nem választja szét éles, kibékíthetetlen ellentét a két felet, mindenki rendes embernek látszik a maga módján, csak míg Hulot és Gerard köre (na meg a kutyák) mentesek a modern kor téveszméitől, addig a többiek mind valami furcsa attitűd és kényszerképzet rabjai: sznobok, beképzeltek, rossz ízlésűek, stb. Arpelék ennek ellenére jó szándékkal próbálnak Hulot-nak munkát biztosítani saját gyárukban, de ő persze sehogy sem boldogul a vörös, csőformában megjelenő műanyaggal, amit csak úgy ontanak a gépek, így egy-kettőre felfordulást okoz az üzemben.
A végtelen műanyagcsövek mellett a másik folyamatosan visszatérő elem az Arpel-otthon udvarán levő giccses hal-szökőkút, amely körül a legtöbb geg csoportosul, s amely a család korlátolt, külsőségekben elfeslő életének szimbóluma. A már-már járhatatlanná rendezett udvar közepén áll, a bejárat és a ház között. Ha csengetnek, Arpelné szökik, megengedi a vizet, azt a látszatot keltve, hogy a szökőkút mindig működik. Persze, ha kiderül, hogy „csak” a postás vagy éppen Hulot csengetett, akkor gyorsan elzárja a vizet. Ez a mechanikus és újra meg újra megmutatott mozgássor a film running gagje, különböző variációkban: például egy hosszú szekvenciában ugyanez a szökőkút teszi tönkre a kerti partit is, többször is megidézve a filmtörténet egyik legelső gegjét, a megöntözött öntözőt.
A Nagybácsimból kiindulva el lehet mondani, hogy Jacques Tati szinte ugyanazt tapasztalta a világról, mint a legfontosabb modernista filmrendezők: megjelenített alakjai ugyanolyan egyedül vannak a glamúros, de üres életükben, mint mondjuk Antonioni figurái, csak több szimpátiával és játékossággal jelenítette meg őket. Az Oscar-díj története tele van félrelépésekkel és mulasztásokkal, de úgy néz ki, hogy Tati esetében jó döntés volt, érdemes volt egy szobrocskával búcsúztatni a filmtörténet első kanonikus műfajának utolsó nagy figuráját. Kár, hogy a mai napok mozivásznán futkorászó clownok teljesítménye (seggre esése) mögött nincs akkora intellektuális fedezet, mint Tatinál. Monsieur Hulot-ból mára csak Mr. Beanek maradtak.
