A francia nő fogalom. Ő a „végzet asszonya” típus egyik tökéletes képviselője a spanyol és a szicíliai hölgyek mellett. Ebben az esetben éppen Franciahon filmesei azok, akik ezt kellő módon ki is hangsúlyozzák.
Ritkán, de néha megesik, hogy a legnagyobb dívák együtt jelennek meg a vásznon, hírnevük öregbítésére, mint történik ez Francois Ozon 8 nő című filmjében is, amely egyfelől jutalomjáték a francia film nagyszerű színésznőinek, másfelől újabb kényelmetlen alkotás a nézőnek. Mert Ozon, mintha az első perctől az utolsóig azon dolgozna, hogy még véletlenül se vegyük komolyan a látottakat, s egyáltalán, ne is mozit nézzünk, hanem celluloidon rögzített színházat. Hasonló stílust már a Vízcseppek a forró kövön (2000) című filmjében is pedzegetett, most azonban szinte tökélyre fejlesztette, Bertolt Brecht nagy örömére.
A film Agatha Christie krimikre emlékeztető szövevényességgel göngyölíti fel a cselekmény szálait, hogy közben újabb és újabb leplet rántson le az első ránézésre fedhetetlennek tűnő, módos polgárcsalád tagjairól. Minden akkor kezdődik, mikor az idősebb lány (Virginie Ledoyen) hazaérkezik az angol iskolából. Üdvözlésére összecsődül a ház népe (csupa nő), kivéve családfőt, aki, mint percek múlva kiderül, vérbe fagyva hever az ágyában. Valaki hátba döfte egy késsel. És ami még szörnyűbb, a gyilkos elvágta a telefonzsinórt, az autó kábeleit, így a kemény télben nemhogy életjelet nem tudnak adni magukról, még a birtokot sem hagyhatják el. Ezek mellett az is kiderül, hogy a tettes még mindig a közelben ólálkodik, hiszen egy igen fontos kulcs is eltűnik. S mindennek tetejébe, a legválságosabb pillanatban váratlanul megjelenik a család fekete báránya, a megboldogult apa kikapósnak tartott húga (Fanny Ardant) is. „A gyilkos köztük van” – ismeri fel a Poirot-vá változó nagylány, erre megindul a nyomozás és a vádaskodások. Ahogy múlik a nap, úgy válik gyanússá hol az egyik, hol a másik szereplő, míg már a néző sem tudja, hol áll a feje. Hiszen a lehetséges tettesek és indítékok mellett napfényre kerülnek a családtagok félve őrzött, rejtegetett titkai is. Szappanopera a vásznon? Ebben a filmben még ez is megtörténhet, hiszen a 103 percet annyi hajmeresztő, meghökkentő s a végére szinte követhetetlen fordulattal zsúfolták tele, ami még egy dél-amerikai sorozatnak is becsületére válna. A nagymama (Danielle Darrieux) alkoholista; a vénlány (Isabelle Huppert) nővérének, a ház asszonyának (Catherine Deneuve) férjét ostromolja; a házvezetőnő (Firmine Richard) a nőket preferálja. Talán jobb, ha nem is folytatom a sort, nem szeretném lelőni a fekete humorral dolgozó történet poénjait.
A film különlegességéhez az is hozzájárul, hogy lényegében teljesen filmszerűtlen. Rögtön az első képkockák fejtörést okoznak, vajon festett díszlet-e a külső kép, vagy egyszerűen igencsak ügyesen építették meg. Ozon az anya és lánya hazatértén örvendező családtagok és a cselédek jellemét is a klasszikus színházi eszközökkel vázolja fel. Anya jobbra ki, új szobalány (Emmanuelle Beart) hátulról be, ellenszenvvel átitatott szikrák a ház ifjú úrnője és a nemrég felvett alkalmazott között, cseléd ki, házvezetőnő balról be, és így tovább. Csak semmi érthetetlen mondat, gesztus, hogy a bevezető tíz perc után a néző már tökéletesen tisztában legyen a hierarchikus viszonyokkal. Amint a cselekmény az első napirendi ponton túllépett, kezdődhet a precízen kidolgozott bonyodalom, a végkifejlet csattanójával. A történet szigorúan egy helyszínen zajlik, az a néhány kivétel csak önmagunk megnyugtatása végett fontos; valójában tökéletesen mindegy, hogy a nagylány hol mesél tizenéves húgának (Ludivine Sagnier) a képzelt udvarlóról. A beállítások is statikusak, bár az operatőr gyönyörű, telt színekkel dolgozik, már-már túl csodálatosakkal.
Hogy „szórakoztatásunk” teljes legyen, a színésznők a film folyamán gyakran dalra fakadnak, a legfiatalabbtól a legidősebbig. Valami hasonlóval próbálkozott Woody Allen is az Everyone Says I Love You (1997) című filmjében, több-kevesebb sikerrel. Ám az ottani, tökéletesen megkoreografált táncjelenetekkel szemben, Ozonnál egyszerű, szinte az iskolai előadásokra emlékeztető minimalista mozdulatokat látunk. Mégis olyan megkapó, ahogy a nyolc nő megénekli sorsát, és viszonyát a férfiakkal. A férfiakkal – akiknek a házban élő egyetlen képviselője alig néhány villanásnyira jelenik meg a vásznon.
Ha mindenáron üzenetet akarunk keresni a filmben, talán ez a legszembetűnőbb. Nyolc nő, nyolc tökéletesen különböző egyéniség. Akár úgy is fogalmazhatnánk, a Nő különböző arcai, megtestesülései ők. A megesett, a vamp, a vénlány, a leszbikus, a kicsi, az érett asszony. Életük középpontjában valóban a férfi, az apa, a férj áll, s látszólag törődnek is vele, a felszín mögött azonban csak önös érdekeik kiszolgálójának tartják. Arctalan játékszer, semmi több.
Ez a különös, egyszerre meghökkentő és kedves, magával ragadó és zavarba ejtő film méltán nyerte el 2002-ben Berlinben az Ezüst Medve díjat, mellyel főként a nyolc főszereplő kiemelkedő művészi teljesítményét értékelték. Pedig talán nem is voltak olyan különlegesek, csak együtt tudtak játszani, egymást erősítve. Nyolc nő, nyolc tehetséges színésznő. Nyolc francia nő.
