Kritika | Jean-Jacques Annaud: Fekete-fehér színesben / La victorie en chantant (Noirs et blancs en couleur), 1976 Kritika | Jean-Jacques Annaud: Fekete-fehér színesben / La victorie en chantant (Noirs et blancs en couleur), 1976

Gyarmatosítás hófehéren és halványfeketén

Jean-Jacques Annaud: Fekete-fehér színesben / La victorie en chantant (Noirs et blancs en couleur), 1976

ÉRTÉKELD A FILMET!
Fekete-fehér színesben
Jean-Jacques Annaud
1976
Fekete-fehér színesben

Fekete-fehér színesben

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Talán ismeretes mindenki számára az a szakállas vicc, amikor a „hős partizánok” és a „gaz fasiszták” egy kis erdőért napi szinten folytatnak ádáz küzdelmet. A poén csattanójában a felbukkanó erdész számolja fel az ezzel jelentéktelenné váló csetepatét. Jean-Jacques Annaud rendezői debütje nagyjából erre a fabulára fűzi fel az afrikai gyarmatokon játszódó első világháborús szatíráját. Bemutatkozása rögtön Oscart érdemelt, a nevező országnak pedig azóta ez a film az egyetlen szobrocskája.

Az 1977. március 28-án megtartott 49. Oscar-díjkiosztó a Rocky estéje volt. Az idegen nyelvű filmeket honoráló kategóriában viszont nem volt nagy a felhozatal: Annaud filmjének a dagályos (a moziverzióban is 4 és fél órás) lengyel Elfújta a szél-utánérzésű Napok és éjszakákkal (Noce i Dnie, r. Jerzy Antczak), a francia romantikus vígjáték Sógorok, sógornőkkel (Cousin Cousine, r. Jean-Charles Tacchella), a keletnémet Hazudós Jakab (Jacob, der Lügner; r. Frank Beyer) című tragikomédiával és az olasz háborús drámával, a Világszép Pasqualinóval (Pasqualino Settebellezze, r. Lina Wertmüller) kellett versenyeznie, ráadásul utóbbit még jó pár más kategóriában is indították. Mindegyik film erős témával rukkolt elő, a legtöbbnél a háborús tematika volt mérvadó, de csak Annaud tudott ehhez egyedi szatíraként nyúlni, megmutatva az ideológiák mögött megbújó őrültséget. A film mellett szólt még az az érv is, hogy producere (Arthur Cohn, ő vette át a díjat) nem francia színekben indította a filmet, hanem a forgatási helyszínnek számító ország képviseletében. Annak ellenére tehát, hogy úgy tűnik, a Fekete-fehér színesben egy francia film, mégis ez az egyetlen mozi, amely Elefántcsontpart számára nyert szobrocskát (bár az utóbbi években – főleg rövidfilmes kategóriákban – szép számú versenyzőt küldött Oscarra a kis afrikai ország). Ezen nomináció jelen(tő)ségéről biztosan tanulmányok tucatjait lehetne írni, főleg kolonialista szemszögből, de nem elhanyagolható aspektus, hogy az ország népének kultúrája a frankofón műveltség szerves része. Ennek ellenére a nevezés legalább olyan abszurd jelenség volt, mint az, amit maga a film ábrázol.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Jean-Jacques Annaud viszont egy csapásra felkerült a „mozgóképes” rendezők palettájára, s jó húsz éven keresztül az európai közönségfilm egyik legmarkánsabb alkotójává vált. Bár mindig egyedi világlátással közelített témáihoz, azért – ahogy egy 1992-es kritikusa is írta – húslevesei inkább híg fogyasztásra voltak alkalmasak. Focis vígjátéka, a Coup de tête (Csatár a pácban, 1979), A tűz háborúja (La guerre du feu, 1981) ősemberes kalandja, az Umberto Eco-adaptáció, A rózsa nevének (Le Nom de la rose, 1986) földszagú középkori krimije, A medve (L'Ours, 1988) természetfilmje, a Marguerite Duras kisregényéből készült fűtött erotikájú A szeretője (L’amant, 1992), a Brad Pittel forgatott eposz, a Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet, 1997), valamint a sztálingrádi csatát feldolgozó Ellenség a kapuknál (Enemy of the Gates, 2001) című filmjei számítanak sikerszériájának. Ha van valami közös ezekben az eposzokban, akkor az az, hogy az amúgy valóságközeli környezetet Annaud mindig a giccshatáron túlra koordinálta. Éppen ezért művei hiába látványosak és kibontottak, a mélyvízbe már sosem merészkedtek el, és a rendező megmarad a sekélyes fodrozódások között.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Első filmjében ez még alig látszódik. A felütésében is utószínezett fin de siècle világának zsáner-képeslapjait látjuk, a Chant du départ-ral, a napóleoni császárság himnuszával körítve (amelynek első sora a film eredeti címe is: La victoire en chantant, vagyis A győzelem dala). A harcos nacionalizmus-kritika rögtön a néző szeme elé kerül. A bevezető képsorok pedig e harsány finomhangolást döngölik a földbe. Az alig pár éve (1912) létrehozott francia Egyenlítői Afrikában vagyunk, 1915 elején. A vasfegyelmű németek szomszédságában a gallok erődjének „őrségét” a piálás, dévajkodás és nagy adag semmittevés jellemzi. Fort Coulais társadalmát többségében az őslakos feketék törzsei alkotják, de persze a „hódítók” felsőbbsége fontosabb. Ott van például az abszintet vedelő Bosselet (Jean Charmet) őrmester, aki a katonai erő megtestesülése. Mr. Réchampot (Jacques Dufilho) bolond segédjével, Jacques-kal vezeti az erőd boltját, ahol a konzervtől a cukorig minden megtalálható. Náluk lebzsel még a „mindenkinője”, Maryvonne (Dora Doll) is. A nők vonalát Marinette (Catherine Rouvel) erősíti, aki a kókadt Caprice (Maurice Barrier) kedvese. Kívülállónak számít a fiatal értelmiségi, Hubert Fresnoy (Jacques Spiesser) alakja. Karaktereik valójában az európai társadalom mintapéldányai. Annaud nem is bajlódik a mélységek ábrázolásával, de sem moliére-i, sem pedig hašeki attitűdöket nem ruház szereplőire: nagyképű, felsőbbrendűségi tudattal élő, kissé nihilista alakokat, groteszk karikatúrákat ábrázol, kispolgári, de véres infantilizmusban. A jelzésértékű figurák miatt nincs is kiemelkedő színészi játék a filmben. Annaud önéletrajzi tapasztalataiból építette fel alakjait, így inkább a hatvanas évek „gyarmati” figurái látszanak ezekben a torz alakokban. Nem különben másak a grémiumhoz tartozó misszionáriusok (egyiket Peter Berling, a Sátántangóból ismerős színész alakítja) se, akik nagy duhajjal hirdetik Isten igéjét, kapzsi módon árulják a Szűzanya, vagy Krisztus porcelánszobrait, miközben rabszolgákon vitetik magukat és pökhendien feltüzelik az őslakóktól ajándékba kapott családi totemeket.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud nagy hangsúlyt fektet a feketék és fehérek közötti viszony ábrázolására. Nincs olyan jelenet, ahol ne lenne egy látható (vagy láthatatlan) ellenpontozás: hol viccből pofozzák fel az őslakókat „hőseink”, hol lekezelően ordibálnak velük, hol unottan válogatnak a meztelen keblű lányokból egy szerelmi együttlétre. Ezek a jelenetek híven tükrözik azt a minden ízében átható idegenséget, amelyet az európai ember Afrikába vitt. Ha van valami, ami miatt még mindig néznivaló ez a film, az az attitűdje, hogy a „faji kérdésről” minden erőltetettség nélkül tud beszélni. Persze mondható, hogy könnyű dolga volt a rendezőnek, hiszen minden fehér karaktere erőltetett és kifordult. Ez legfőképpen abban látszik, amikor megérkezik az első világháború híre a kis közösségbe és a kurvától az alkoholistáig, a paptól a bolondig mindenki egyszerre mély hazafivá válik és elhatározzák, hogy megtámadják a szomszédos germán tábort. Természetesen a bennszülöttekből „hadsereget” toboroznak, majd nagy külsőségek közepette (puskákkal, de golyók nélkül) támadásba lendülnek. Persze a német precizitás elsöpri a gyenge csapatot, s a franciák férfiatlanul vonulnak vissza, több tucat halottat hagyva maguk után. A támadást ellenző értelmiségi, Fresnoy azonban átveszi az irányítást és egy ellentámadást szervez: nemcsak a totalitárius diktatúrát, de az első világháború európai állóháborúját is sikerül adaptálnia a szavannákra.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud Georges Conchonnal közös forgatókönyve a jól bevált hármas egységre épít. Először a miliőt és a támadást mutatja be, majd az újjászervezést és a franciák visszavágását. A dramaturgia néhol ugyan megbicsaklik – különösen a Fresnoy autoriter rendszerének kiépüléséről szóló részben –, de ezzel együtt a film nem nehezül el. Történetük jól szemlélteti, hogy egy semmittevő, önelégült közösség hogyan jut el a háború, majd a modern diktatúrák világába és azt, hogy valójában egy ilyen közösségnek folyamatosan szolgákra van szüksége. Az írók azonban nem tudtak mit kezdeni a fekete őslakosokkal, akiknek a különböző alávetettségét be tudták mutatni, de a különböző módon beszélő és élő afrikaiak számukra is egzotikus idegennek látszódnak. A filmnek így még a képi világa távolságtartó: Claude Agostini (a direktor a következő három filmjét is vele csinálta) félközeliket enged meg magának, ami jól illik a szatírához, de a kor fogásaihoz sorolható messziről zoomoló kiemelések ma már porosabb önreflexióknak hatnak.

Kép az Oscar-díjas Fekete-fehér színesben című filmből

Annaud mozija ezzel együtt is nemcsak a főleg francia imperializmus  karikatúrája, éles szatírája, hanem az afrikai kontinens huszadik századi történelmi parabolája is. Jogos a kritika, hogy magával van elfoglalva. De éppúgy megjelenik benne a háború jobbos túlcsordulása, mint a balos diktatúrák emberdarálója, nem beszélve a vezetők világlátásáról. A hetvenes évek Afrikáját élesen jellemezte, hogy kommunista kontinensé akarta változtatni a Szovjetunió. A Fekete-fehér színesben élesen beleállt a maga érájában e vitába is, nem rejtve véka alá azt az üzenetét, hogy a „demokratikus” kolonializmus talán mégis jobb, mint a kommunista. Hál’ istennek a film ezt nem dörgöli a néző orra alá és talán ezért is fogyasztható még mindig. Felróható neki ugyan, hogy vajon a németek szemszögével miért nem foglalkozott, ám erre frappáns választ kapunk a záróképben.

Jean-Jaqcues Annaud filmje nemcsak az ideológiát, de annak exportját is elítéli tehát, és megmutatja, hogy ez mennyire káros a harmadik világ számára. Ez ma már közhelynek számítana, ha a Fekete-fehér színesben nem az abszurditásra, a groteszkre, az elmebeteg ideológiákra helyezné a hangsúlyt. Ennek az öncélúságnak a fricskája ez a mozi a „nemzetieskedéstől” az „egyenlőségieskedésig,” s humorával ezért válik némileg súlyos alkotássá is – annak ellenére, hogy az afrikaiakról és az afrikaiaknak nem igazán tud mit mondani.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Fekete-fehér színesben

Fekete-fehér színesben

Színes vígjáték, háborús, 90 perc, 1976

Rendező:
Szereplők: , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg