Az Utódlás mögött álló író Jon Brown Sam Mendes rendezői és Armando Iannucci produceri erőit a MAX égisze alatt egyesítve próbálja elmesélni, hogy milyen napjaink legnépszerűbb zsánerét, azaz szuperhősfilmet forgatni. A franchise nyolc részben, fanyar humorral bizonyítja be, hogy Scorsese aggodalma a mozi halálát illetően egyáltalán nem volt alaptalan.
8 és fél, Amerikai éjszaka, Irma Vep, Csapnivaló, Ed Wood, Csillagporos emlékek – kultikus filmek, amelyek más-más módon, de erős reflexióval tekintenek (vissza) önmagukra. Témájuk maga a filmkészítés, ez a semmihez sem hasonlítható szakma, ami álmokat marcangol szét, életeket tipor porrá; hiábavaló, mégis gyönyörű, teljesen értelmetlen, de egyesek mégsem képesek élni nélküle. A franchise is ennek a kettősségnek a megfogalmazására tesz kísérletet, a kamerát viszont elsősorban nem az őrlődő alkotó, hanem az őt körbetáncoló technikai stáb és az őket sakkban tartó pénzemberek felé fordítja. Az asszisztensek, a producerek, a szkriptes, a VFX-es, és nem utolsósorban a színészek felé, akik mind azért küzdenek, hogy elkészüljön a Tecto című szuperprodukció –valójában mindegy, milyen áron.
A franchise abszurd szatírának tűnik, de aki dolgozott már forgatáson, az tudja: kis túlzással akár valóság is lehetne. A Németországból érkező, tengerentúli karrarierre törő rendező, Eric (Daniel Brühl) naponta átírja a forgatókönyvet, fejében mély jelentések élnek a láthatatlan ütvefúróval repkedő hősről, a főgonoszról és a közöttük tébláboló hal-, láva- és mohaemberekről. Eric a sztereotip nárcisztikus rendező minden ismérvét kipipálja, egyfajta szimbóluma a művészi integritás és a kereskedelmi nyomás közötti vívódásnak, miközben korszakos zseninek tartja saját magát. Mégsem lát tovább a saját orránál, nem veszi észre, hogy bábuként rángatja a szkriptesből személyi asszisztensé vált Steph (Jessica Hynes), a rendezőasszisztens Daniel (Himesh Patel), sőt producere, Anita (Aya Cash) is. Ami elromolhat, az el is romlik: hiába az A-listás színészgárda, a roskadozó catering-asztalok és a látszólag nagy büdzsé, a forgatás seperc alatt diszfunkcionális pokollá válik.
Ahogyan a sorozat kvázi főszereplője, a rendezőasszisztens Daniel mondja, a Tecto „egy borotvaélen pihenő herezacskó”. És valóban: minden idegszál megfeszülten, készenlétben áll, minden második válasz hazugság, a kreatív stáb döntésképtelen, hisztis, esendő tinédzserként viselkedő emberekből áll, míg a technikai stáb mesteri manipulátorok gyülekezete. Mindenki Bergmant meg Kubrickot idézget, de közben senkit sem érdekel, hogy egy kivágott jelenetért ki kellett dobni százötven cseresznyefát, ahogy az sem, hogy a VFX-es fickó az idegösszeroppanás szélén állva a saját combjába szúrja a ceruzáját. Őrületesen szórakoztató nézni, hogy ki és hogyan vezeti meg a másikat, hogy a ranglétrán nála feljebb állónak megfeleljen. Közben fogynak a forgatási napok, és egyre szűkül a büdzsé is, az idő pedig Damoklész kardjaként lebeg a Tecto stábja fölött.
A néző a lelkes és furán magabiztos másodasszisztenssel Daggel (Lolly Adefobe) érkezik meg a forgatásra, vele fedezzük fel a stáb tagjait: a művészi ambíciókkal rendelkező asszisztenst, az infantilis rendezőt, az egyik statisztába szerelmes szkriptest, az önbizalomhiányos, valamint az önimádó színészt, a mindenkin átgázoló stúdiófőnököt,
no meg annak asszisztensét, aki képes pelenkát hordani a megfelelő időmenedzsment érdekében. A franchise ígéretesen indul, nagyon jó belefeledkezni ebbe az őrületbe, de az első évad közepén picit leül a tempó, ismétlődővé válnak a Murphy törvénye alapján kialakuló problémák, aztán a Brown-Mendes-Iannucci triónak a végére újra sikerül visszarántania a kormányt. A redundánsabb pillanatokat az isteni casting feledteti: a Tecto sztárjainak – Adam (Billy Magnussen) és Peter (Richard E. Grant) – civakodásai tele vannak hangosan felröhögős pillanatokkal, a rendezőt megvezető stábtagok – élükön a csodás Himesh Patellel – mindegyike hibátlan választás. Látszik, hogy otthonosan mozognak ebben a fura világban, mi több, bátran csinálnak hülyét magukból.
Brown karikaturisztikusan rajzolja meg az egyébként valóságból merített szituációkat: amint igazán komoly irányt venne a sorozat, egyből jön egy jól időzített szituációs poén. Szerkezeti szempontból A franchise a modern vígjátékok tipikus mintáját követi: nyolc epizódon keresztül bont ki egy-egy egyenként is egységes narratívát, amiben Iannucci korábbi politikai szatíráinak (Az alelnök, Sztálin halála) stílusa vegyül Brown Utódlásának összetévesztethetetlen verbális humorával. Az utóbbiból ismert dokumentarizmusnak viszont nincs nyoma, a sorozat filmnyelvére a klasszikus hollywoodi filmes snittelés a legjellemzőbb. Bár A franchise fókusza elsősorban egy szuperhősfilm forgatásának hiteles parodizálása, éles képet mutat a hollywoodi film hatásmechanizmusairól is. A pattogósra írt párbeszédek és személyes konfliktusok mögött ott rejlenek azok a valós problémák, amelyekkel a mai mozgóképes szakma küzd: stúdiónyomás, túlterhelt színészek, kizsigerelt stáb. Még ha néha csupán jelzésértékűen is, de az utóbbi évek összes nagyobb filmes botránya felsejlik egy-egy káromkodással megtoldott replikában. Egy Marvel-film sokkal inkább egy kapitalista tőke, mintsem művészeti alkotás, s ezt A franchise egy percig nem feledteti sem szereplőivel, sem nézőivel. A kreatív döntéseket gyakran írják felül kereskedelmi érdekek, így a távoli galaxisban játszódó Tectóban is kénytelenek elhelyezni egy Kínában gyártott piros traktort a nagyobb bevétel érdekében. A színészeket oda-vissza cserélgetik a különböző produkciókban, és ha véletlenül felrobbantanak egy lengyelországi műemlék hidat, akkor azt is el lehet tussolni valahogy.
A franchise gyártása a watfordi Leavesden stúdióban zajlott, a Harry Potter-stúdiótúra helyszínén, párhuzamosan a Trónok harca előzménysorozata, A sárkányok háza forgatásával. A duplán meta sorozat erényei Jon Brown írói tehetségét dicsérik, talán nem túlzás azt állítani, hogy ő napjaink erkölcstelen antihőseinek leghitelesebb krónikása. Brown jól ismeri karaktereit és témáját, az ipar embertelenségét, de kiskatonáit is, akik valamiért pont ebbe az őrületbe menekülnek. Itt nincs magánélet, csak a film van, aminek minden áron le kell forognia. Hollywood szereti nézegetni magát, ezért is áll folyamatosan tükör elé – de ritka, hogy úgy igazán bele is merjen nézni. A franchise egy ilyen húsbavágó, mégis hangosan röhögős, szembenézős pillanat, a Marvel- és DC-filmek szeretőinek, de azok Scorsese-féle megvetőinek is erősen ajánlott.
