Gandalf halála nélkül nem lenne Trónok harca sem, és mi is szegényebbek lennénk egy olyan sorozattal, amely sokak számára csak egy véres-sárkányos szappanopera, másoknak viszont a sorozatok nonpluszultrája, és amely végigjárta rögös útját a tündökléstől a bukásig.

A nyolcadik évaddal véget ért a Trónok harca, amelyet lehet imádni, gyűlölni (az elejét imádni, a végét gyűlölni), de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy a sorozattörténelem egyik fontos mérföldköve, immáron a popkultúra része, egy monumentális eposz, amelyet sikerült is képernyőre álmodni, meg nem is. A fordulatairól híres adaptáció 4-5 évvel ezelőtt a sorozatok királya volt, mígnem a befejezéssel alighanem meglépte a legnagyobb fordulatát: a Trónok harca cím jóformán szitokszóvá vált. Erényei mellett azonban lehetetlen szó nélkül elmenni, ahogy amellett is lehetetlen, hogyan lehet egy sor rossz alkotói döntéssel kudarcba fullasztani a sorozatot, és keserű szájízt hagyni a rajongókban.

Mitől ilyen nagy szám, avagy ha Gandalf nem lett volna…

A sorozat sikerének kulcsát kisebb részben az HBO-nál, nagyobb részben pedig természetesen az alapanyagnál és annak szerzőjénél kell keresni. A tűz és jég dala-regényciklus első részei már a ’90-es években bestsellerek voltak, a fantasy-ra éhezők pedig az új Tolkient látták George R.R. Martinban. Egy írónak valószínűleg legyezgeti a büszkeségét, ha egy ilyen nagysághoz hasonlítgatják, sőt, sokan fölé is emelik. Martin sosem tagadta, hogy a Gyűrűk ura óriási hatással volt rá fiatalként, bár először hiányolta belőle a pucér nőket és a véres kardpárbajokat. Nem meglepő, hogy az a fordulat volt rá legnagyobb hatással, ami nagyban megmagyarázza, miért gyilkolja olyan serényen saját karaktereit. Amikor 13 évesen szembesült vele, hogy Gandalf meghal, megkérdőjeleződött benne minden történetmeséléssel kapcsolatos elmélet, hiszen egy jó karakter nem halhat meg csak úgy a történet közepén. „Onnantól kezdve, hogy megölöd Gandalfot, a feszültség ezerszeresére nő, hiszen rájössz, hogy bárki meghalhat”. A tűz és jég dala-ciklus ismeretében értelmet nyer, hogy ez az élmény hogyan váltotta ki belőle azt, amit a védjegyeként tartunk számon, és amely a Trónok harca egyik legnagyobb igazsága: senkit ne szeress meg túlzottan, mert úgyis baja lesz. Ha pedig bárki meghalhat, akkor realista megközelítést kell alkalmazni a meseszerű felépítés helyett. A Trónok harca egyik legnagyobb erényének azt szokták megjegyezni, hogy a többi fantasy-vel ellentétben itt nincsenek élesen elkülöníthető protagonisták és antagonisták, senki sem kizárólag jó vagy rossz, és a legtöbb szereplőhöz köthető valamilyen erkölcsileg megkérdőjelezhető tett is. Nem véletlenül utalt már több kritikus arra, hogy A tűz és a jég dala Tolkien fekete-fehér morális egyszerűségének burkolt kritikája.

Valószínűleg a Trónok harca első évada is ezért ütött nagyot: viszonylag kevés történetben merik igazságtalanul lefejezni a legbecsületesebb főszereplőt, mert a belénk épült sémák alapján egy jó karakternek ugye meg kell menekülnie. Aki ráadásul a legismertebb színész az egész stábban, és gyakorlatilag az ő nevével adták el a sorozatot (bár mind ismerjük a Sean Bean által játszott karakterek elhalálozási arányait). Az viszont biztos volt, hogy ő bizony nem fog visszatérni Fehér Ned Starkként, mert George R.R. Martin az örök bizonytalanság által okozott feszültségkeltés nagymestere. Az író ezzel kapcsolatban szerényen meg is jegyezte: Tolkien rosszul tette, hogy Gandalfot visszahozta a halálból, hisz semmissé tette a halál mindent megváltoztató erejét, ezzel együtt pedig szétfoszlott az izgalom ereje is. Ennek megfelelően a következő áldozat bárki lehet, ráadásul a halált sem eszményíti, a szereplők legtöbbször saját rossz döntéseik következményeibe halnak bele, vagy egyszerűen csak rosszkor vannak rossz helyen, itt nem azon múlik, ki van éppen nyerő pozícióban, hogy kinek mennyire makulátlan a lelke, hogy gonoszként vagy jóként gondolunk rá.

A remek alapanyag mit sem érne, ha nem épp az HBO állt volna be mögé – bár már a kilencvenes években szó volt arról, hogy megfilmesítik a történetet, a sorozatipar akkor még nem állt készen egy ilyen jellegű vállalásra, mozifilmben pedig egyszerűen képtelenség volt feldolgozni a több ezer oldalas történetet. Aztán 2006-ban David Benioff kezdett élénken érdeklődni a regényciklus iránt, majd miután barátját, D.B. Weisst és magát George R.R. Martint is maga mellett tudhatta, szembesültek a projekt lehetetlenségével: mozifilmben egy ekkora történet kivitelezhetetlen, ráadásul a PG-13-as korhatárba egészen biztosan nem fér bele ennyi pucérkodás és erőszak. Sorozatban kell tehát gondolkodni, ám az explicit szex és erőszak ott is megnehezítheti a dolgukat; ekkor fordultak ahhoz a gyártóhoz, akik már addig sem voltak szívbajosak az explicit, ám minőségi tartalmak gyártásában. A recept pedig bejött, amely nagyban volt köszönhető annak is, hogy a regény nem csekély rajongótábora jóformán ingyenreklámot csinált a sorozatnak, és már az első évad világszintű sikert aratott, amely aztán évadról évadra megismétlődött, sőt, egyre nőtt.

Azt sem szabad elvitatni a Trónok harca sorozattól, ami az HBO nagy érdeme: újradefiniálta a világpremier kifejezést. Mind emlékszünk arra, milyen volt a kilencvenes években minden péntek este nyolckor a tévé elé tömörülni, és várni a Dallasra, hogy aztán másnap mindenki arról beszéljen, épp kivel csalta meg Jockey Samanthát [erdélyi olvasóknak: J.R. Sue Ellent – a szerk.]. Ez az élmény az internet adta lehetőségekkel elsikkadt, és néhány apróbb kivételtől eltekintve nem volt arra példa, hogy egy sorozatepizódot a világon mindenhol ugyanakkor mutassanak be. Mivel azonban az HBO abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy egyszerre a gyártója és a forgalmazója is a sorozatnak, megtehette mindezt, és bár évek kellettek hozzá, 2015-től már a világ legtöbb országában a hétfői nap egyet jelentett azzal, hogy világszinten kovácsolja közösségi élménnyé a sorozatnézést a Trónok harca: a rajongói diskurzusoktól égnek a közösségi média platformjai és a különböző fórumok.

Miért lehet mégis utálni?

Míg a világot Trónok harca-szempontból két részre lehet osztani: azokra akik nézték és/vagy olvasták, és azokra, akik büszkén jelentik, hogy nem, addig a sorozatot néző, mégis azt ekéző tábort is tovább lehet osztani, hisz egy ekkora vállalkozásnál elengedhetetlen, hogy a rengeteg rajongó mellett nagyszámú fanyalgóbázisa is legyen. De mégis kik, és miért utálják a Trónok harcát? Természetesen azok a „keménykötésű” rajongók, akik jól ismerik a könyvet, és „a könyv mindig jobb, mint az adaptáció”-aranyszabályt szem előtt tartva úgy vélik, hogy a sorozat lebutította és silányította az alapanyagot. Az adaptációs nehézségek azonban borítékolhatók voltak: a George R.R. Martin által megálmodott világ monumentalitása, a szereplők mennyisége és a cselekményszálak nagy száma miatt komoly feladat volt mindezt egy tévésorozatra adaptálni. Bár az első 5 évad megírásához még rendelkezésre állt a regényalapanyag, már addig is sok változtatást eszközöltek a forgatókönyvírók a könyvekhez képest: egyes szereplőket teljesen kihagytak, másokat összemostak, komplett történetszálakat gyomláltak ki, és írtak a helyükbe másokat. Ez érthető módon bosszanthatta a regény rajongóit, ám sokan egy ennél is súlyosabb problémát neveztek meg az adaptáció hibájaként: az HBO indokolatlan mennyiségű erőszakkal és pucérkodással adta el a történetet. Tény, hogy ha egy mezei Trónok harca-nézőnek három szóban kell összefoglalni a sorozatot, akkor az valószínűleg a szex-vér-sárkány szentháromság lesz, nem az árnyalt karakterrajz, a szövevényes hatalmi játszmák és az aprólékosan kidolgozott, komplex univerzum – emiatt pedig jogosan vádolható a sorozat öncélúsággal. Nagyon hasonló problémájuk van azoknak is, akik a regény előzetes ismerete nélkül alacsonyabb ingerküszöbbel kezdtek neki a sorozatnak: az explicit brutalitás, a nemi erőszak és a látványos halálesetek ugyanúgy elmaradhatatlan kellékei a sorozatnak, ahogy Jockey-nak a kalapja, ezt pedig érthető módon nem veszi be mindenki gyomra. A világ legnépszerűbb sorozata ugyanis egy olyan adaptáció lett, amelyben a vérfertőzés, a nemi erőszak, a kínzások és gyilkosságok szerves részét képezik a történetnek, ez pedig nyilvánvaló okokból problémássá teszi a sorozat megítélését.

Amikor duplán igaz, hogy a forgatókönyvírókon múlik minden

A legtöbb kérdés – főleg a nyolcadik évad tükrében – azzal kapcsolatban merül fel, hogy ki is tulajdonképpen a történet szerzője? Az alaptörténet nyilván George R.R. Martin regényein alapul, és az író aktívan részt is kívánt venni abban, hogy alkotását képernyőre vigyék. Martin egyrészt társproducerként szállt be a projektbe, másrészt a negyedik évadig bezárólag minden évadban ő írta egy epizód forgatókönyvét, ám az ötödiktől már nem kívánt részt venni a forgatókönyvírásban arra hivatkozva, hogy a regényre kell koncentrálnia. Ez valahogy mégsem sikerült hibátlanul, hiszen azóta sem készült el vele, ezzel együtt vált a határidők betartására képtelen írók szimbólumává, ez pedig egyértelműen kihatott a történet minőségének alakulására.

A továbbiakban tehát Martin a háttérben meghúzódó tanácsadóként vett részt, bár nem tisztázott, hogy mennyiben hallgattak a szavára. Benioffék úton-útfélen hangsúlyozták, hogy mindent megbeszéltek vele, ám a munka oroszlánrészét arra az egész csapatnyi íróra bízták, akikkel változatos módszerekkel készítették a forgatókönyveket. Egyes évadokban például nem epizódokra bontva adták ki a feladatokat, hanem karakterekre fókuszálva: a negyedik évadban például Bryan Cogman írta Arya történetének alakulását – őt javasolta egyébként Martin az Amazon számára, mikor írókat kerestek a Gyűrűk ura-spinoffhoz. Ez célszerű megoldás is volt, hiszen az eredeti regény is hasonlóképp van felépítve: több szálon keresztül, egy-egy főbb karakter nevével ellátott fejezeteken keresztül változik a nézőpont. Hiába tehát a sok tehetséges forgatókönyvíró, mégis az írószobában dőlt el, hogy Martin nélkül nem képesek ugyanabban a minőségben végigvinni a sorozatot.

Akkor mégis mi romlott el?

Míg 5 évvel ezelőtt mindenki az egekig magasztalta a sorozatot, addig az utolsó három évadnál már érezhető volt a minőségbeli romlás, amely a nyolcadik évaddal érte el az abszolút mélypontot, ennek oka pedig éppen a fent említett írásfolyamatokban keresendő. Míg az első öt évad nagyrészt a regények cselekményét követte (több változtatással), a hatodik évad volt az első, amely már nem a könyvre támaszkodott, hiszen A tél szelei című hatodik kötet még azóta sem jelent meg, így itt már D.B Weiss és David Benioff sokkal szabadabb kezet kaptak, bár több, addig meg nem filmesített elemet emeltek át ebbe az évadba az addig megjelent kötetekből. A két showrunner természetesen végigkonzultálta Martinnal a forgatókönyv alakítását, ám az már ekkor kiderült több interjúból, hogy az író, bár elfogadta az irányt, több javaslattal nem értett egyet. Nem is hozott meglepetést a rajongók reakciója, akik szerint az ötödik évad után érezhető a hanyatlás, és nagyon meglátszik az eredményen, hogy már nem a regényt veszik alapul.

Bizonyára sokakat érdeklő kérdés, mennyiben volt érintett az író a rengeteg negatív kritikát kapó nyolcadik évad cselekményének alakulásában. A showrunnerek azt nyilatkozták, hogy szokás szerint megbeszélték Martinnal, merre is fog haladni a cselekmény, ám egy későbbi interjúban az író bevallotta: nem olvasta az utolsó évad forgatókönyvét, és hiába kínáltak neki cameoszerepet az utolsó évadban, a forgatásra sem látogatott ki a szokásos kedvenc kibúvójára hivatkozva, miszerint minden idejét leköti a következő kötet megírása. Elmondása szerint nagyjából tudta, merre fog haladni a történet, ám sok főszereplő teljesen más utat jár majd be, mint amilyet eredetileg szánt neki, ennek megfelelően számottevő különbségek lesznek az ő elképzelései és a sorozat alakulása között.

Míg a hatodik és a hetedik évad legnagyobb gyengeségének azt rótták fel, hogy egyre több a logikai bukfenc, és a karakterek is kezdtek ellaposodni. Ez csúcsosodott ki a befejező, nyolcadik évaddal, amelyre ráadásul két évet kellett várni, és bár aggodalomra adott okot, hogy az ördögbe lehet ezt a hatalmas westerosi gubancot kibogozni hat epizód alatt, mégis bizakodva várták. Mikor végre bemutatták az új epizódokat, hétről hétre igazolódott be a gyanú, hogy a két írópáros pontosan azt gyomlálta ki a történetből, ami addig naggyá tette azt: a hosszú évek alatt aprólékosan megalapozott karakterek motivációit ostoba dialógusokkal és hollywoodi kiszámíthatósággal dobták sutba, és rettenetes dramaturgiai érzékkel nyúltak mindahhoz, amit Martin kitalált. Ráadásul az évad hemzsegett az olyan mértékű logikai bukfencektől, amelyeket már nem lehetett egy elegánsabb vállrándítással elintézni, mint a korábbi évadoknál: nagyjából annyi sebből vérzett a történet, ahányból a birodalom harcosai. Az első öt részről üvölt, hogy a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb módon akarják lezárni a történetet, egyedül az utolsó rész mentette meg némiképp a sorozat becsületét. A felbőszült rajongókat viszont már ez sem érdekelte, pedig ez volt az egyetlen rész, amely visszaidézte a Trónok harca-sorozat szellemiségét. Az első öt rész alapján jogosan félt mindenki, hogy épp azt irtják ki a történetből, ami Martin sajátossága: Jon felül a Vastrónra, Arya megöli Daeneryst, győz a jó, pusztul a rossz, de erre az arcpirító árulásra úgy néz ki, még a showrunnerek sem voltak képesek, és valóban olyan finálét kapott a sorozat, amelyet megérdemel. A végpont tehát jó volt, de nem véletlenül nyilatkozta Martin, hogy még néhány évadra biztosan szükség lett volna. Ő ugyanis pontosan tudja, hogy mennyi munka és idő megváltoztatni egy karakter attitűdjét, hisz ebben igazán jó; gondoljunk csak például Theonra, aki igazi karakterhullámvasúton száguldott végig: míg az első évadban megkedveltük, amikor Robb mellé állt, hamarosan viszont az egyik leggyűlöltebb karakterré vált, amikor gyerekeket mészároltatott le, majd miután Ramsay foglya lett, előbb az elégtételt, majd a szánalmat váltotta ki a nézőkből, később pedig ismét hősstátuszba emelkedett, mikor vezeklésként a Starkoknak ajánlotta életét. Ez volt a Trónok harca legnagyobb erőssége, és ezért fájó, hogy az egyik legfontosabb szereplőt, Daeneryst, aki – bár voltak erre utaló jelek, mert ugye senki sem fekete-fehér a sorozatban – addig elég egyértelmű célokkal menetelt Királyvár felé, most mindössze 5 rész alatt, két tollvonással felskiccelve tettek mindenféle ésszerű motiváció híján a sorozat pszichopatájává. Ekkor értjük meg igazán, miért is volt Martin szerint szükség arra a plusz néhány évadra, így ugyanis nem lehet a nézők számára is kielégítő módon megváltoztatni egy karaktert, és hét évadnyi gondos karakterépítgetést hat rész alatt jól befejezni.

A sorozatpiac felkötheti a gatyáját

Bár a Trónok harca semmilyen szinten nem találta fel újra a spanyolviaszt, elmondható, hogy a cselekmény jellege és a megvalósítás üdítően hatott a sorozatiparra, jócskán átalakítva azt. A fősodorba került általa egy olyan sorozatformátum, amely mély karakterrajzával, a karakterek feláldozhatóságával, túlzó erőszakosságával és az explicit szexjeleneteivel addig inkább csak egy szűkebb közeget szólított meg. Újszerű volt a nők reprezentációja is: a Trónok harca női mind erős karakterek, akiknek azonban a gyarlósága is bemutatásra kerül, és kivétel nélkül fontos tényezők a politikai játszmázban is. A sorozat rajongóbázisa pedig önálló életre kelt: rengeteg rajongói podcast, Youtube-videó, paródia és mém született a sorozatról, ezzel pedig a popkultúra szerves részévé vált.

A Trónok harca az HBO történetének legsikeresebb sorozata lett, amelyet sokan már nem a televízióban, hanem az HBO streamingszolgáltatásán keresztül néztek, feltornázva az online előfizetések számát, feladva ezzel a leckét a többi szolgáltatónak. Már a Trónok harca alatt is próbálkoztak a többiek a hasonló tartalmakkal: a legnagyobb rivális Netflix például a Marco Polóra költött el különösebb siker nélkül egy vagonnyi pénzt. Az Amazon Prime viszont arra készül, hogy a Trónok harca által okozott űrt valami hasonlóval töltse be, és nem is bízta a véletlenre a dolgot: George R.R Martinra csak egy másik dupla R-es illetővel lehet válaszolni, így rekordösszeget jelentő 250 millió dollárért vette meg a Tolkien-művek televíziós jogait. A sorozat első évadára legalább ugyanennyi pénzt szánnak, sőt, egyes kalkulációk szerint az egymilliárdos költségvetési plafont is eléri majd a sorozat, ezzel pedig már most garantálható, hogy minden idők legdrágább tévésorozata lesz, ráadásul annyira bíznak a sikerben, hogy máris öt évadosra tervezik, ezenkívül egy másik Gyűrűk ura-spinoff is tervben van már.

Merre tovább, Westeros?

Bár május 19-én véget ért a széria, egy ilyen népszerű jelenség nem veszhet a feledés homályába, és a pénzéhes kis mancsok sem engedik igazán, hogy egy ekkora aranybánya csak úgy elsuvadjon az HBO videótárában. Bár mindenki a spinoffokról beszél, ráadásul eltérő mennyiségben – korábban az HBO öt történet megírását tűzte ki célul, mostanában már „csak” háromról van szó –, egy biztos, hogy a The Long Night munkacímű sorozat már biztosan megkapta a zöld lámpát, sőt, főszereplőt is talált Naomi Watts személyében. Erről a spinoffról tudni a legtöbbet: a Hősök Korában, azaz a Trónok harca cselekménye előtt több ezer évvel játszódik majd, és a Mások eredettörténete lesz, ősi Stark-legendákkal fűszerezve. A másik két sorozatról még semmit sem tudni, az író szokás szerint homályos utalást tett arra, hogy aki esetleg szívesen gyártana teóriákat, miről is szólhat majd a két spinoff, azoknak figyelmébe ajánlja a Tűz és vér című kötetet, amely háromszáz évvel a Trónok harca előtt játszódik, és tele van sárkányokkal. De azt a mémet sem lehet figyelmen kívül hagyni, amelyet az internetes népművészet termelt ki, mikor Arya megkérdezi a sorozat végén Jontól, hogy mi van Westerostól nyugatra, és azt a választ kapja: valószínűleg a spinoffod.

Érdekes a tendencia, hogyan változott szédítő ütemben a Trónok harca-adaptáció megítélése. A sorozatról néhány évvel ezelőttig valóban csak azok mondtak rosszat, akik 1-2 rész után elkaszálták, mondván, hogy túlzó, illetve sokkal jogosabban azok, akik a regény rajongóiként csalódásként élték meg az adaptálást. Jelenleg sokkal jellemzőbb, hogy a téma említésekor azonnal záporozni kezdenek a fanyalgó megjegyzések, amelyekre rá is szolgált a sorozat összecsapott utolsó pár felvonása. Kérdéses, hogy mi marad meg inkább az emberekben: a remek első fele, vagy az egyre több sebből vérző, majd nagyot bukó második, amelyet a befejezés már csak kicsiben tudott megszépíteni. Akárhogy is legyen, a Trónok harca még sokáig velünk marad, és nem csak azért, mert nehéz elengedni egy ilyen aranytojást tojó tyúkot, hanem azért is, mert sokat adott a televíziózásnak és a nézőknek is (csak aztán tőlük sajnos sokat el is vett).

Ám ha azt hinnénk, most egy kicsit lecsitulnak a kedélyek a befejezéssel kapcsolatban, nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy az „igazi” befejezés még hátravan, hisz a két befejező kötet, A tél szelei és A tavasz álma még a kanyarban sincs. Az író ígérete szerint az előbbit jövő nyáron már a kezünkben foghatjuk – bár hallottunk már ehhez hasonló ígéreteket párszor –, és kijelentette, hogy ha ez mégsem történne meg, engedélyt ad arra, hogy az írás befejezéséig bezárják egy kabinba, ahonnan csak akkor engedik ki, ha készen van a regény. Van is mire várni, hiszen a sorozatfinálé után a blogján sokat sejtető bejegyzést tett közzé, amely szerint a saját verziója különbözni is fog Benioffék lezárásától, meg nem is. George R.R. Martintól viszont kitelik, hogy a világ legnagyobb trolljaként teljesen más befejezést kanyarít a történetnek, és a sorozatnak fityiszt mutatva szemlélteti a rajongóknak, hogyan is kell méltón lezárni egy ilyen történetet. Csak győzzük kivárni.