Van aki szereti, van aki utálja, és igen, sose hiszed, de van, akit hidegen hagy a Trónok harca. Már alig van hátra pár epizód a fináléig, de feltettünk egy gyors körkérdést pár régi és új fimtettes szerzőnél: mi a viszonya a Game of Thrones-szal? Van aki válaszolni sem mert, de íme a vallomásözön eredménye: végre egy cikk, ami alá nem kell bekommentelni, mert már benne van minden!
Nézem, egy ideig szerintem kifejezetten színvonalas volt mindenféle szempontból (történetvezetés, karakterek, technikai szempontok), nekem személyesen sokat jelentett, hogy lett végre egy tök jó fantasy-sorozat, de az utóbbi szezonokon nagyon érződik, hogy elfogyott az írott talaj a készítők lába alól, és nem nagyon tudják, mit csináljanak az egy ideig remekül felépített történettel. Mellesleg meg vagyok győződve róla, hogy R. R. Martin beszopatta Benioffékat, és egyáltalán nem azt a véget adta el nekik, amit ő tervez a könyvben, hanem egy szép, majd' minden rajongói igényt kielégítő, nézhetővé adaptált, nézőbarát véget. Már ha nem világítják alul az egész évadot, és nem csak szomorú bámulásokkal tömik tele. (Szabó R. Ádám)
A Trónok harcában az a legijesztőbb, hogy kegyetlen tempóban reklámozzák a közösségi médiától elkezdve egészen a multikig. Bár sosem voltam aktív nézője, egyre inkább úgy tűnik, hogy a sorozatot a rajongói tartják életben és maga a sorozat félúton eladta a lelkét a játékgyártóknak. Amikor megláttam, hogy létezik Trónok harca-epizódig visszaszámláló applikáció, arra gondoltam, hogy talán majd egy nap azt is megérjük, hogy a sorozatból intézményesített vallás lesz. (Farkas Boglárka)
Egy sorozat, ami nem fél felülírni a sorozatkészítés szabályait vagy átlépni a határokat. Éppen emiatt sok mindenben úttörő, máskor viszont csak meg akar felelni az önmaga által felállított mércének. Hogy mennyire szeretem, az attól függ, hogy éppen merre billen a mérleg nyelve. Viszont akármerre billent is, soha nem akartam abbahagyni, és ez egy sorozatnál mindig az elsődleges szempont. (Németh Barnabás)
Fogalmam sincs a Trónok harcáról, az első részt láttam félig, az alapján kár – ugyanakkor szórakoztató – lenne lesújtó véleményt formálni róla. Egyébként örülök, hogy tök sok ember bírta és bírja, tényleg, de azon túl, hogy elvitathatatlanul népszerű, kétlem, hogy igazán jelentős, fontos sorozat lenne. Viszont, mondom: nem tudom miről beszélek. Csak sejtem, hogy egy sárkányos-csöcsös Dallas lehet, de inkább kussolok. (Pernecker Dávid)
A TH számomra egy lopott, bűnös gyönyör, amely benyomás azóta tart, hogy a második regényen is átrágtam magam. A Királyok csatája ugyanis A tűz és jég dalának talán leginkább erőszakos, árnyas, véráztatta felvonása, és G.R.R. Martin prózaíró tehetsége itt először tündökölt igazán, színtiszta manierizmusba oltott naturalista regényt írt. Szinte bűzlenek a lapok. Történész szemmel ez hozza leginkább a „sötét középkor” hangulatát, azt az időszakot, amikor például a hátrafelé nyilazó magyarok végig perzselték, ölték, erőszakolták Európát. A TH sötétebb, véresebb és pucérabb ugyan, mint az átlagsorozat, de elbeszélési modora a hetedik évadig alig lépett ki a statikus jelenetekből építkező szappanoperák narratív unalmából, ezért már abbahagyni készültem, mikor jótékonyan felpörgették. Ezen a nyolcadik évadi médiaőrületen fejcsóválva ciccegek, eléggé nevetséges és meg nem érdemelt, de immár végignézem, főként Peter Dinklage Tyrion Lannistere miatt. Ő egyedül képes feloldani a minden egésszel szemben érzett műélvezeti fékem. (Ferenczi Szilárd)
Az első évadtól a rabja lettem, bár az utóbbi időben sokat változott a sorozat és nem feltétlenül az előnyére. Az utóbbi évadokban egyre gyakrabban hiányolom belőle azt a merészséget, amivel kezdetben odaláncolt a képernyő elé. Az utolsó évad első epizódja láttán majdnem teljesen feladtam minden korábbi lelkesedésem, de a kezdeti csalódás után ismét ugyanazzal az izgalommal várom hétről-hétre, és meg kell adni, az új évad is tudott még meglepetést okozni. Ugyanolyan mérföldkőnek gondolom a televíziós sorozatok körében, amilyen 1977-ben a Star Wars megjelenése volt a mozikban, és várhatón legalább annyi bőrt le is húznak még róla. A Trónok harcát unokáink is ismerni fogják, és jó eséllyel valamely spin-offján nőnek majd fel, amire a mi generációnk már többnyire csak legyinteni fog, ahogy a legújabb Star Wars-filmek esetében is, hogy jó-jó, de ez már mégsem az igazi. (Váró Kata Anna)
Ugyan nem olvastam a könyveket, de meg így is érződött, hogy G. R. R. Martin mit sem törődik az olvasói elvárásokkal, a cselekményből hiányoznak a véletlenek és még a szereplőit sem dicsőíti. Amint a sok tekintetben ügyes készítők kifogytak az adaptálni valóból, minden a visszájára fordult. Olyan volt 6. évad, mintha a sorozat írói az eddig megkreált drámai szituációk lecsengéseit bontanák ki, ahelyett hogy újabbakat kreálnának. Én a 6. évad végén szálltam ki. (Kecskés Tamás Hunor)
Megvan az oka annak, hogy annyian rajonganak a Trónok harcáért. Lehet szidni a tömeg ízlését a kultúra elefántcsont tornyából, de az igazság az, hogy ritkán jön össze egy olyan fikciós világ, amelyben minden megvan ahhoz, hogy a szállóigéket/mémeket generálótól a bűnös élvezetként örömmel utálni skálán mindenkinek legyen róla véleménye. Bármit mondhatunk róla, csak azt nem, hogy lényegtelen. (Székely Bíborka)
Nem mondom, hogy soha nem nézek sorozatot, de jobban szeretek két óra alatt egy sztori végére érni, mint egy héten keresztül várni a folytatást. Persze a Trónok harca körüli, már-már őrületnek mondható felhajtást lépten-nyomon érzékelem. Amíg művészettörténet szakos hallgató voltam, az agyamra ment, hogy tanórán is elhangzottak olyan hasonlatok, hogy ez a kastély épp olyan, mint a Trónok harca x-edik részében – s persze csak én nem tudtam, miről van szó. Belenéztem, de nem volt szerelem első látásra. De talán majd egyszer, hiszen a Harry Pottert, a Twilightot vagy a Drótot is csak pár éves lemaradással néztem meg vagy olvastam el. Most nem hiányoznak a sárkányok, a vérfertőző kapcsolatok és a sorra meghaló karakterek az életemből: a kapcsolatom a sorozattal semleges, de alapvetően nyitott vagyok. (Tóth Gödri Iringó)
2011-es indulásakor néztem belőle pár részt, de nagyon vontatottnak és unalmasnak találtam őket, a fantasy amúgy is a műfaji toplistám legalján szerepel. Három évvel ezelőtt viszont „rákényszerültem” a sorozat követésére, mivel hétfőnként a munkahelyi szociális életem nullára redukálódott, ha nem tudtam hozzászólni a friss rész történéseihez. Ledaráltam 6 évadot egy hónap alatt, s rá kellett jönnöm, hogy George R. R. Martin és az HBO kezei között néhanapján shakespeare-i magasságokba emelkedett az eddig kamaszokat megcélzó műfaj, illetve felrúgott minden tévés karakterépítési konvenciót. Figyelembe véve a sorozatfogyasztási trendeket (az egyre nagyobb felhozatalt és az egyre inkább saját tempóra bízott nézegetést), nagyon úgy néz ki, hogy ez lesz az utolsó olyan népszerű széria, amelyet kisközösségek (például munkahelyi, baráti vagy családi) és tömegek (social media felületeken, fórumokon) a pillanatban, az aktualitás hőfokán tudnak kibeszélni, teoretizálni hétről hétre. Ez a fajta szocializációs élménye a tévézésnek kisebb-nagyobb mértékben el fog halni binge-watching korában. (Németh Előd Szabolcs)
Anno azért kezdtem el nézni a Trónok harcát, mert érdekelt, hogy miért rajong érte mindenki, ez pedig azóta is fontos oka a hűségemnek, hiszen hiába a tévé aranykora, a jelenlegi szériák közül nincs másik, ami ilyen közösségi élményt tud teremteni. George R.R. Martin elképesztően ravasz módon használja cselekményszervezésre a sokkoló halálokat, és bár jelentősen csökkent a színvonal, amióta az alkotók kifogytak a regényeiből, a westerosi politika kiszámíthatatlansága továbbra is fontos elem maradt. A szereplők pedig már hozzám nőttek annyira, hogy kíváncsi vagyok a sorsukra. (Rácz Viktória)
A sorozat népszerűsége már-már hihetetlen méreteket öltött, de ha alkotóelemeire bontjuk, rájövünk, hogy nem véletlen, hogy mindenhová beszivárgott, és már nemcsak az internet népét osztja ketté. A recept egy kis kortárs Dallas-utánérzés, szenvedélyesen gyűlölhető és szerethető karakterek, és már nyolc évada ki nem fogyó dramaturgiai fordulatok némi szoftpornóval fűszerezve. Ha nem is a premierek estéjén, de másnap biztosan megnézem, örök guilty pleasure! (Incze Kata)
Szeretem a Trónok harcát, viszont korántsem érzem olyan forradalminak, mint ahogy azt manapság szeretik hangoztatni. Ha ugyanis kicsit megkapargatjuk a sorozat felszínét, megláthatjuk, hogy a „tévétörténelmi mérföldkő”-címet valójában egy hatalmas blöff révén vívta ki: elhitette a közönségével, hogy dark fantasy-t néz sárkányokkal, durva szexszel meg sok vérrel, holott még mindig amiatt kéne izgulnunk, kié lesz végül a Ewing Olajtársaság (azaz a Vastrón), képes-e visszatérni Bobby (vagyis Havas Jon) a halálból, vagy hogy Ray Krebbs tényleg az öreg Jock eltitkolt gyermeke-e (azaz Havas Jon Targaryené, vagy éppen Gendry Baratheoné). A Trónok harcát tehát inkább amiatt tudnám megkerülhetetlen tévés eseménynek nevezni, mert újabb példaként szolgál arra, hogy a szappanopera és a telenovella nemcsak halhatatlanok, de a legkülönbözőbb műfajokkal képesek működő és igencsak fogyasztható szimbiózist kialakítani. (Tóth Menyhért)
Egyetemista voltam, amikor elindult a Trónok harca, és feltűnt, hogy sokkal nagyobb körülötte a hírverés, mint bármelyik másik sorozat körül a közelmúltban. Meg is néztem a pilot-epizódot, ami pont arra volt elég, hogy eldöntsem, nekem nincs szükségem erre az erőszakosságon túl semmi egyedit fel nem mutató fantasyre. Máig sem értem, mivel babonázta meg a világot ez az összelopkodott exploitation. (Gyöngyösi Lilla)
Nézem. Nem olyan lelkesen, mint az első évadot, de még mindig találok benne szórakoztatót. Minden kaland és nyomorúság, ami a szereplőkkel az előző, felejthető részletekkel is megtűzdelt évadokban történt, a kékszemű lordok elleni ütközetben végre értelmet nyert. A szappanoperai kavar(od)ások, melodrámai meghatódás-felhőcskék érdekes keveréket alkotnak a fantasy meselényes szabályaival, a szinte-történelmi, -művészettörténeti és mitológiai utalásokkal, a hősök szuperképessegeinek lajstromával és a politikai csatározásokkal. Szorítom a markom, nehogy nagyon elrontsák a sorozat végét. Dracarys! (Buzogány Klára)
Természetesen én is elkezdtem nézni (már csak azért is, hogy értsem, miről szólnak a mémek), de szomorúan konstatáltam, hogy szeretett, sőt tisztelt csatornámat (amely többek között nem is olyan rég a Drótot [The Wire] és a Maffiózókat [Sopranos] csinálta) is ellepte az olcsó CGI és a látszólag merész és bőszen kardos-b*szós, de igazából a napközbeni szappanoperák dramaturgiáját és logikáját követő formalizmus. Leginkább az dühített benne, hogy az alkotók mennyire egybitesen szurkálják a néző empátiáját: mintha egy focimeccset néznék, ahol egy kamaszodó bíró folyamatosan piroslapoz egy-egy játékost, de valaki egyből a helyére pattan a kispadról. Kb 4 és fél évadot néztem végig a végleges megunás és kikapcsolás előtt, de beletörődtem: hogyha ez kell az embereknek, akkor nincs mit csinálni, úgyis hamarosan véget ér (és jön valami még rosszabb). (Jakab-Benke Nándor)
A Trónok harcát még vendéglátós korszakomban kezdtem el mindenféle előzetes ismeret nélkül nézni, ezzel szerettem volna a vendégek által lepusztított idegrendszeremet kicsit lecsitítgatni. Nem sikerült túl jól, egyrészt mert még aznap éjjel ledaráltam az egész évadot, így másnap még morcosabban sütöttem a palacsintákat, másrészt egy sorozat sem vitt ilyen sokszor az agyérgörcs pereméig – de megérte. Pont az tetszett benne, hogy teljesen kiszámíthatatlan, ezért is sajnálom, hogy az utolsó évadot látványosan fojtják bele ennek ellenkezőjébe. (Polák Zsóka)
A Trónok harca volt számomra az első olyan sorozat, ahol komolyan féltenem kellett a kedvenc karaktereim életét, mivel már a legelején egyértelművé tették, hogy senki nincs biztonságban. Izgalmas volt, szellemes és váratlan fordulatokkal teli. Az utolsó néhány évad viszont látványosan kezdett elfáradni, így nagyjából már csak azért nézem, hogy vége legyen. Azért titokban reménykedem, hogy az évadzáróig újult erőre kap és képesek lesznek még egyszer utoljára meglepni. (Rakita Vivien)
