A Trónok harcát talán senkinek nem kell bemutatni, még azoknak sem, akiket nem különösebben hozott lázba a westerosi intrikákat bemutató sorozat. Talán a Csillagok háborújához lehetne leginkább hasonlítani George R. R. Martin könyveiből készült széria popkultúrára gyakorolt hatását: talán még az is tudja, hogy ki az a Jon Snow vagy Daenerys Targaryen, aki egy percet sem nézett meg az HBO fantasy-monstrumából.
És ugyan az vitathatatlan, hogy a kezdetben szinte egyöntetű rajongásnak örvendő sorozat a végére meglehetősen kifulladt, korántsem mondható egyértelmű sikertörténetnek (nagyon sokáig ment a rajongói aláírásgyűjtés azt követelvén, hogy az HBO forgassa teljesen újra a sztorit lezáró 8. évadot), a vita leginkább azon folyik, hogy mikor volt az a pont, amikor a sorozat története már nem volt képes hozni az elvárt színvonalat.
Gandalf halála nélkül nem létezne – A Trónok harca dicsősége és bukása
Gandalf halála nélkül nem lenne Trónok harca sem, és mi is szegényebbek lennénk egy olyan sorozattal, amely sokak számára csak egy véres-sárkányos szappanopera, másoknak viszont a sorozatok nonpluszultrája, és amely végigjárta rögös útját a tündökléstől a bukásig.
A könnyű válasz erre természetesen az, hogy amikor elfogytak az alapanyagul szolgáló könyvek. Martin ugyanis még nem fejezte be epikus méretű regényciklusát, jelenleg (még mindig) a hatodik részen dolgozik, amit a tervek szerint egy hetedik is követne, de arra talán a leglelkesebb rajongó sem vehetne mérget, hogy ezt már valóban képes lesz befejezni a jelenleg 75 éves író, ha a jelenlegi tempóban halad. Így viszont a Trónok harca két showrunnere, David Benioff és D.B. Weiss kénytelen voltak saját kútfőből dolgozva befejezni a rengeteg szálon, számos, szinte egyenrangúan fontos főszereplővel operáló történetet, ami biztosan hozzájárult ahhoz, hogy nem ugyanolyan következtetésre jutottak egyes karakterek sorsát illetően, mint az író vagy a fanatikusabb rajongók.
Legalább ennyit nyomhatott ugyanakkor a latban, hogy időközben a jelenséggé vált, agyondíjazott (a nyolc évad összesen 59 Emmy-díjat nyert) sorozat fő alkotói iránt óriási lett a kereslet Hollywoodban, ahol a Disney például a Star Wars jövőjét is rájuk bízta volna. A két showrunner pedig márt igencsak kiszállt volna az HBO-s szerződéséből, és újabbat írt volna alá, ezért aztán nem fogadták el a felajánlott 9. évad lehetőségét, hanem az egészet igyekeztek minél hamarabb, minél biztonságosabban befejezni. Ez pedig jócskán otthagyta a bélyegét a végeredményen, némiképp ironikus módon pedig ez az elsietett, nagy indulatokat kiváltó elfuserálás Benioff és Weiss lehetőségeit is lenullázta egészen a közelmúltig (az idén megjelent, meglehetősen vegyes fogadtatású A 3-test-probléma / 3 Body Problem az egyetlen befejezett alkotásuk a Trónok harca óta).
Unokáink is ismerni fogják? – A definitív véleménycsokor a Trónok harcáról
Van aki szereti, van aki utálja, és igen, sose hiszed, de van, akit hidegen hagy a Trónok harca. Már alig van hátra pár epizód a fináléig, de feltettünk egy gyors körkérdést pár régi és új fimtettes szerzőnél: mi a viszonya a Game of Thrones-szal? Van aki válaszolni sem mert, de íme a vallomásözön eredménye: végre egy cikk, ami alá nem kell bekommentelni, mert már benne van minden!
Siralmas lezárás ide, felbőszült rajongók hada oda, az nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy az HBO-nak muszáj lesz tovább fejnie valamilyen formában a kezébe került fejős-sárkányt, és már a széria fénykorában bejelentették, hogy társ-sorozatot kap a Trónok harca (sőt, azóta már legalább hat készülőben lévő projektről érkezett hír). És ha már a Tűz és jég dalának a vége még nem tisztázott, a stúdió fejesei oda nyúltak vissza első körben, amiről azt remélhették, biztos siker lesz: Martin történeteihez és a sárkányokhoz. Martin 2018-ban jelentette meg a sárkánylovas uralkodók, a Targaryenek történetét bemutató regényt, ebből a kissé száraz, történelemkönyveket idéző szövegéből nőtte ki magát a Sárkányok háza, aminek immár a második évada fejeződött be.
Előzmény-történetről beszélünk, a Trónok harca eseményei előtt járunk olyan 170 évvel. Westeroson a legendás Hódító Aegon utódai, a Targaryenek uralkodnak, hatalmuk záloga pedig a királyi család tagjai által meglovagolt sárkányok. Ezek a bestiák a korabeli közeg tömegpusztító eszközei, Aegonnak és testvér-feleségeinek (ha tudni akarod, hogy ez mit jelent, nézz utána, de nem muszáj) mindössze három sárkány is elég volt ahhoz, a hét királyságból álló Westerost teljességében leigázzák. Az Aegon óta eltelt időben pedig a sárkányok száma csak tovább nőtt, az pedig kimondott és kipróbált dolog, hogy egy hadseregnek sincs semmi esélye ezek ellen, így pedig a birodalomban több évszázados nyugalom uralkodik a birkákat zabáló monstrumok és lovasaik fennhatósága alatt.
Igen ám, csakhogy az egyik Targaryen király, Jaehaerys örökös nélkül hal meg, így a birodalom nagyuraira hárul a felelősség, hogy utódját megválasszák. A királyválasztók az egykori uralkodó unokái közül végül nem a rangidős Rhaenys, hanem a nála fiatalabb, de hímnemű Viserys mellett döntenek. Viserys (Paddy Considine) azonban nem élvezi igazán az uralkodással járó nyűgöket, és nagyapjához hasonlóan neki is utódlásbéli gondokkal kell szembenéznie, miután felesége és egynapos csecsemőjének élete közül kell választania, de végül mindkettejüket elveszíti. A megtört király ugyan maga mellé vesz egy új feleséget, Alicentet (Emily Carey, később Olivia Cooke) de időközben közhírré is téteti, hogy örökösének nem forrófejű öccsét, Daemon (Matt Smith), hanem sokkal inkább lányát, Rhaenyrát (Milly Alcock, később Emma D’Arcy) szánja. Fiatal felesége azonban mégis megfogan és egészséges fiút szül, ez pedig a haldokló király egy mondatának félreértelmezése miatt hamar polgárháborús feszültséget szül, és két pártra szakítja a sárkánylovas uralkodói családot, a két oldal pedig csúnyábbnál csúnyább atrocitásokra ragadtatja magát (leginkább a közemberek kárára), hogy a Vastrónt megszerezzék.
Röviden talán lehetne összefoglalni az eddigi két évad cselekményét, amiből már bőven kiderülhet a legtöbb néző számára, hogy érdekli-e őt ez az egész háborúsdi, vagy nem. A trónért folyó harc, a világosan felvázolt erőviszonyok, egy monarchia utódlásának gazdasági és politikai vetületeit érthetően bemutató, sokszereplős királydráma – akik ezek miatt követték a Trónok harcát, azoknak biztosan nem fog túlzott nehézséget okozni a spinoff-prequel széria megszeretése sem. Martin mindig is képes volt évszázadokon átívelő, gyakran valós történelmi eseményekből táplálkozó történetfolyamokat úgy megírni, hogy azokat élvezetes tévésorozattá lehessen avanzsálni. A Sárkányok háza pedig ebben a tekintetben szerencsére leginkább az általa kitalált sztorielemekhez tartja magát, így átlagban bőven hozza a Trónok harca legjobb időszakának színvonalát.
Olyan szintű katartikus pillanatok azonban nincsenek benne – és talán nem is elvárható tőle, hogy legyenek – mint az eredeti sorozat ikonikus részei (pl. Daenerys történetének bizonyos hátborzongató pontjai), hiszen itt nem egy semmiből felkapaszkodó, jó szándékú királylány szabadít fel rabszolgákat, „csak” egy trónjától jórészt jogtalanul megfosztott, uralkodásra termett és teremtett nő próbálja megszerezni azt, ami szerinte és mások szerint is jár neki. Emiatt pedig az izgalom és a tét kevesebb (meg aztán legyen bármilyen jó is egy prequel, úgyis tudjuk, mi lesz a vége a történetének), az intrika egy kicsit fárasztóbb, a bigottság és nőgyűlölet pedig néha központibb szerepet kap, mint azok a nők, akik ellen a gyűlölet irányul.
Amiben viszont jobb tud lenni, mint az idősebb testvér, az pontosan a címadó sárkányok témájának tárgyalása. Martin sokszor elmondta interjúkban, hogy egy ilyen mesebeli lény valóságos létezése egy középkori közegben nagyjából egy mai atombombának felelne meg az erőviszonyokat tekintve. A Trónok harcában viszont már évszázadokkal járunk az utolsó sárkányok eltűnése után, és a legtöbb szereplő inkább egy romantizált, misztifikált képet őriz a sárkányok uralta világról, és a sorozat eseményei során is inkább pozitív színben tüntetik fel őket. A Sárkányok háza azonban képes bemutatni, hogy valóban mennyire reménytelenné tenné egy csata kimenetelét egy tűzokádó, sokháztömbnyi méretű repülő gyík megjelenése a közkatona számára, illetve, hogy egy ilyen fegyver mennyire centralizálná a hatalmat, mennyire teljhatalmúvá tenné az urat, és mennyire kiszolgáltatottá a jobbágyot.
Ez az árnyalt történetmesélés kifejezetten jellemző is a sorozat első évadára – a másodikra azonban már jóval kevésbé. Míg a háború kirobbanásához vezető eseményekért mindkét fél egyformán felelős, addig a második szezonban egyedül a korábban vadbarom (és egyúttal a sorozat talán legszórakoztatóbban megírt és eljátszott karaktere) Daemon az egyetlen, aki a Rahaenyrát trónra szánó oldalon kellemetlenebb tettekre szánja magát, a trónbitorló „zöldek” pedig egyre gonoszabb és rosszabb döntéseket hoznak. Ez némiképp érthető is, hiszen szeretünk a trónkövetelőnek szurkolni a trónbitorló ellenében, de az első évad záróképe sokkal inkább egy bosszúvágytól égő Rhaenyrát ígért, nem pedig a genfi egyezményeket látatlanban is tiszteletben tartó, szegényeket és törvényenkívülieket még igazi hatalom nélkül is felkaroló jótevőt, aki csak azért uralkodna, mert ezt kérik tőle, és valójában csak azért nem uralkodik még, mert nőnek született.
Szó se róla, Emma D’Arcy továbbra is remekel a felnőtt Rhaenyra szerepében (mint ahogy az összes főbb szereplő kiválóan alakít), de mintha a második évadra elfogytak volna körülötte az érdekes személyiségek, emiatt pedig tényleg egyedül kényszerül cipelni a hátán a trónkövetelő oldalt. Férje-nagybátyja, Daemon jórészt duzzog, mert nem ő a király, az életben maradt fia és örököse, Jacaerys (Harry Collett) duzzog, mert lassan mennek a dolgok, a sosem volt királynő, Rhaenys és családja duzzog, és várja, hogy legyen már valami. Eközben a másik oldalon, Királyvárban jóval nagyobb a mozgás, a király segítői, sőt, esetenként az éppen uralkodó királyok is úgy cserélődnek, mint az éjjeliedények, a tengeri blokád okozta éhínség pedig csak még tovább növeli a feszültséget.
Ami ugyanakkor idén még csak kicsit robbant: egy kiválóan képernyőre vitt ütközetet leszámítva nem igazán volt csata a két fél között, a háborús történésekről a legtöbb esetben inkább szóban értesülünk. Ezzel önmagában nincs is baj, de emiatt a második évad lezáró része (és ezen keresztül az egész évad is) sokkal inkább érződik egy nagyon hosszú előzetesnek a következő évadhoz, jóval gyengébb a cliffhanger-faktora, mint amilyen az első évadé volt.
De ettől függetlenül lehet várni a folytatást, a sorozat színvonala továbbra is kitart, leginkább talán csak az események adagolásának ritmusába, illetve a lényegesen visszavett árnyaltsági szintbe lehet belekötni, de ezek közül szerencsére semmi nem olyan súlyos probléma, hogy egy megfelelő lezárás ne tudná ezeket orvosolni. Az idősebb testvér példája pedig talán elég tanulságul szolgálhat a készítőknek ahhoz, hogy sikerüljön nekik az, ami sem a Trónok harcának, sem az alapanyag írójának nem jött eddig össze: rendesen befejezni a történetüket.
