Végre egy előzménytörténet, aminek értelme is van. Azaz lehetett volna, de nem így.
A Maffiózók (The Sopranos, 1999-2007) az amerikai televíziózás legújabb (ahogy elnézem, lassan véget érő) aranykorának egyik ikonikus sorozata volt, ami a tévés forradalom mellett igazából „csak” azt csinálta, amiben az HBO mindig is a legjobb volt: műfaji formulákba (ez esetben a gengszterfilmébe) csomagolt nagyszerű karaktertanulmányokat és (családi) drámát; egyszersmind azzal is kísérletezett, hogy meddig mehet el az azelőtt Scorsese által tökélyre vitt „antagonistából protagonistát” című játékban, magyarán milyen megváltó kvalitásokkal kell felruháznia egy rohadt gazember gengsztert, hogy a nézők mégis a kisképernyőkre ragadva várják újabb viselt dolgait hétről hétre. A 2007 nyarán sugárzott utolsó epizód pedig annyira más, enigmatikus, váratlan – és éppen ezért tökéletes – volt, hogy nemcsak méltó módon sikerült elbúcsúztatnia közkedvelt gengsztereinket a nézőktől, hanem egyúttal arról is megbizonyosodott, hogy minden folytatás badarság és illetlenség lenne az HBO részéről.
Mivel előre menni nem lehetett (már csak azért sem, mert James Gandolfini 2013-ban meghalt), egyetlen út maradt a David Chase által megálmodott show, khm, hagyatékának kezelésére: a prequelesítés. A The Many Saints of Newark pont ezt ígéri: előzménytörténet Tony Sopranóhoz. Hogy mik és kik faragták korunk legnagyobb tévés gengszterét azzá a minden szusszanásával jelentőségteljességet sugárzó figurává, aki maffiózóhoz méltatlan módon pszichiáterhez jár. És a producerek rá is bukkantak az aduászra. Ami egy potenciálisan szánalmas Sopranos-fejőműsort valami méltóbbá változtathatna. A megváltó gimmickre. Ez az aduász Michael Gandolfini, a pont a sorozattal egyidős (1999-es) születésű gyerek, James fia. Az apa nagy szerepének fiatalkori verziójára szánva.
Sajnos, az ász még bubi sem, Michael valószínűleg inkább az anyjára ütött: finoman szólva sem igazán robbantja szét a képernyőt (vagy vásznat, hiszen a filmet moziban is bemutatták). Inkább a szánalmas az első jelző, ami az ember eszébe jut.
Persze, lehet, hogy éppen erre hajaztak a forgatókönyvírók (Chase mellett Lawrence Konner): a szánalmasból gengsztervezérré tranzicionálás rögös útjára. Csak ez nincs benne a történetben. És apropó, a kis Michael: érezhették, hogy nem ér fel az apjához színészmesterségileg, egyedül ez magyarázhatná azt, hogy majdhogynem kiírták a filmből, és inkább a nagybácsi, Dickie Moltisanti (a sorozatbéli Christopher Moltisanti apja – az ő családnevéből jön az eredeti filmcím) történetére koncentráltak. Volna. Ha hagyta volna őket az amerikai korszellem. A The Many Saints of Newark ugyanis legalább annyira próbál szólni BLM-kompatibilis – elvégre 2021-et írunk – témákról, ergo rasszizmusról, faji feszültségekről, mint az olasz-amerikai maffiózó családok felépítéséről és működéséről (amolyan Nagymenők-stílusban). És ez a fókuszvesztés lesz a másik veszte.
Ideig-óriáig ugyan szórakoztató látni, hogy milyen viszályok tizedelik a nagy pofával olaszkodó, de olaszul már csak néhány káromkodásra képes gengsztereket: ödipális féltékenység, kicsinyesség, falánkság – ám a Moltisanti-altisztből riválissá váló fekete gengszter szála erősen megcsináltnak, trendek által diktáltnak tűnik – ráadásul nemigen találjuk meg, hogy mire is rímelne pontosan az eredeti Sopranos-sorozatban. És így a két, párhuzamosan vágott (értsd: egymás mellé szottyantott) cselekményszál miatt a végére az egész film lényege – hogy tudniillik megmutatni a kis Tony Soprano felnőtté, gengszterré válását – olyannyira elsikkad, hogy pszichológiailag teljesen megalapozatlannak, hiteltelennek, ezért röhejesnek tűnik.
Ezen nem segítenek a mellékszereplők sem, pedig ki ne várta volna, hogy megnézze a fiatal Silviót, Paulie-t, Pussy-t, vagy akár Artie Buccót? Nos, fan service-nek induló jelenlétük hamar paródiába bukik, nagyon-nagyon rossz nézni például, ahogyan John Magaro erőlködve utánozni próbálja a Silvio Dantét alakító színész, Steven Van Zandt jellegzetes hanghordozását, testtartását és gesztusait. Ezért tényleg kár volt, s aligha kárpótol ezékért a feszengő alakításokért a nagyszerű Alessandro Nivola a címszerepben, a mindig hideglelős Ray Liotta családfőként, vagy a most is megbízható Jon Bernthal a Tony apja szerepében.
Elkoptatott frázis a tévében, hogy valami „nagyképernyőért kiált”. Nos, ez a film inkább kisképernyőért kiált: talán sorozat-formában jobban ki lehetett volna bontani ezt a hatalmas feladatot. Így csak egy kései sirató: hogy tudniillik volt valamikor az amerikai televíziózásnak egy második aranykora a kétezres évek elején.
