A Maffiózók kiötlője egy pszichologizáló dokfilmes kérdéseire válaszolva eleveníti fel legendás tévésorozata keletkezéstörténetét.
David Chase. Ha az embernek az az előítélete, hogy minden olasz-amerikait minimum Scorsesének, Coppolának, Badalamentinek, Gandolfininek – vagy éppenséggel Sopranónak – hívnak, akkor akár csalódhat is David Chase átverős nevén. Átverős, mert az „olasztalan”, uncsi, angolos név ízig-vérig olasz-amerikai pasast takar, akinek nagyon is fontos a saját kultúrája, családi háttere, annak minden kiteregetett szennyesével együtt. Olyannyira fontos, hogy a Maffiózók minden fontos olasz karakterére (és ez egy olyan sorozat, aminek mindegyik karaktere fontos) a mai, mindenben valamiféle reprezentációs lehetőséget kereső castingkultúra tükrében már-már ironikus módon igazi paesanót válogatott. S ha még ekkor is kételkednénk abban, hogy mennyire fontos Chase-nek az olaszsága, a Wise Guy: David Chase and The Sopranos című friss HBO-dokumentumfilmben végleg megbizonyosodhatunk róla akkor, amikor bevágnak egy részletet a James Gandolfini temetésén mondott beszédéből.
Érdekesen érzelmes momentum ez egy, az érzelgősködést egyébként elég ügyesen kerülő doksiból. Persze, van itt nosztalgiázás bőven a 25 évvel ezelőtt futott tévétörténeti mérföldkő színészei, írói, stábtagjai részéről, de sokkal izgalmasabb az, ahogyan az említett szennyest teregetik. És hát van bőven teregetnivaló: a nemrég 79-et töltött Chase már az első percekben elárulja, hogy Tony Soprano anyja igazából az ő anyja (és amint később kiderül: nem túl meglepő, ám valahogyan mégis sokkoló módon a Maffiózók minden olasz-amerikai írójának az anyja is egyben), Tony pszichológusa pedig az ő pszichológusa. És hogy akkor Tony mennyire David? Ezt majd döntse el minden néző, van rá ideje a kétrészes minisorozat 160 perce alatt. Ami biztos: a többszörösen díjazott dokfilmes Alex Gibney remek formát választott arra, hogy Chase agyában turkásszon: megépítették a sorozatbéli Dr. Melfi rendelőjét, oda hívták be a legendás tévést – és nyilván Gibney ül a kényelmesebb, kérdezői székben. Chase pedig nem feszeng ugyan épp annyit, mint amennyit egy pszichológusnál lehetne, de azért meglepően kitárulkozó bizonyos pillanataiban. Maximalista, a részletekre odafigyelő pasas, aki nemcsak a másikat, hanem magát is folyamatosan és kényszeresen analizálja, az agya mindig pörög. Nem biztos, hogy könnyű vele dolgozni, de nélküle nem létezne a Maffiózók.
Hálistennek nemcsak Chase (és mellette sok más stábtag és színész) beszélőfejes snittjeiből áll össze a Wise Guy, hanem van itt archív felvétel is bőven (egy igazi rajongó olvadozva fogja nézni a casting-kazettákat, miközben azon gondolkozik, hogy mennyire más lett volna ez a sorozat más színészekkel), no meg temérdek jelenet magából a Maffiózókból. Eddig semmi különös. Ami viszont igazán izgalmassá teszi, az az, hogy ezek hogyan vannak összevágva a Chase-interjúval. Ekkor döbbenhetünk rá igazán: maga a Maffiózók elkészítése lehetett olyan Chase-nek, mint egy alapos terápia, egy magával (és otthonról hozott kultúrájával, nyomorúságaival, örömeivel, no meg anyjával) való könyörtelen szembenézés. És azért válhatott annyira sikeres sorozattá, mert őszinte volt, és a néző részéről is őszinteséget feltételezett, némi introspekciót: miért annak a fickónak drukkolunk, akinek drukkolunk? Hogyan lehet sorozatfőhős egy ennyire romlott alakból? Mi az, ami bennünket vonz egy ilyen figurában? Meddig lehet elmenni ezzel, hol lehet az a határ, amikor a néző feláll azzal, hogy kész, ő ezt már nem nézi tovább?
Ezt a határt feszegette az HBO 25 évvel ezelőtt, és ebből a dokfilmből az is kiderül (részben), hogy maga a tévécsatorna hogyan jutott el odáig, hogy ezt és ehhez hasonló tartalmakat bevállaljon. Ugyan annyira nem megy bele tévétörténeti részletekbe, és van azért önajnározás is bőven az HBO-producerek részéről (utólag amúgy is könnyű okosnak lenni), kiderül: a formula az volt, hogy leváljanak a hagyományos „network” tévézésről. El kellett jutniuk oda, hogy szakítsanak a happy enddel, a nézői endorfilmtermeléssel, aminek úgyis csak az a lényege, hogy 15 percenként meg lehessen reklámmal szakítani. Tényleg csak arra való a tévé, hogy jobban érezzük általa magunkat? A Maffiózók sikertörténete tehát egyben a tévé mint médium maturandusz-története is, és 25 év után nyugodtan kimondhatjuk: egyedi korszak volt, ami a mostani, algoritmus- és kvótavezérelt, rizikókerülő streaming-zűrzavarból visszanézve még fényesebben tündököl (a két évvel ezelőtti HBO/Max-tartalomeltűnős fiaskót ne is emlegessük).
Gengszterek, dílerek, maffiózók – és sárkányok – Az HBO és tévésorozatok apotheózisa
Hogyan jutottunk el odáig, hogy a valaha a filmművészet ronda és alulfejlett unakatestvérének tartott tévésorozatokban leljünk értelmes mozgóképes tartalmat, míg a mozis fősodor egyre butább meséket böfög vissza? A képlet sokváltozós, és az egyik változó az HBO.
Igényes, a Sopranos sorozatot valamennyire is szerető embereknek mondhatni kötelező munka ez a dokumentumfilm, látszik rajta az az igyekezet, hogy több legyen, mint egy jubileumi Maffiózók díszdobozos kiadás DVD-extrája, a lezárása pedig különösen frappáns. Pluszpont jár azért, hogy az alkotók nem mentegetik magukat Gandolfini korai haláláért, elismerik, hogy a hirtelen jött hírnév és a komplex karakter megformálásának nehézségei bizony megviselhették az egyébként vajszívű mackót. David Chase továbbadta Tony Sopranót James Gandolfininek, megkönnyebbült, a színész pedig cipelhette tovább...
