Eltűnt egy pár sorozat az HBO-ról, oszt’ annyi.
Egyik kedves ismerősöm fészbukján olvasom, hogy épp gyanútlanul nézett egy román sorozatot (Bani negri / Tuff Money) a nemrég elindított HBO Maxon, amikor a tartalom egyszerűen eltűnt. Nézés közben. Gone. Finito. Puff. Mintha valami Harry Potter-mágia áldozata lenne, mondhatnánk stílszerűen, ha már a Warner a varázslótanonc további spinoffoltatásából akar streamingvárat építeni. Az egész arra emlékeztet, mint amikor a nyolcvanas évek kommunizmusában megszakadt a tévében az adás, mert a) elvették a villanyt, b) fontosabb dolgokat kellett mutogatni, pl. hogy a Ceauşecu-házaspár gyárat látogat Mizilen, c) a rajzfilmet tízperces epizódokban vetítették hétvégenként, hogy tartson többet.
A magyarországi HBO-iroda (konkrétabban a WarnerMedia) sietett is megmagyarázni a tartalom-evaporálódást: „Az HBO Max és a Discovery+ összeolvadásának előkészítéseként zajlik a két platform elemzése és a végső szolgáltatás kialakítása. Ennek a folyamatnak a része, hogy egyes tartalmak lekerülnek a felületekről” – sommázták a történteket egy korporatistán tökéletes semmitmondó válaszban az őket kérdező kreativ.hu-nak. Ez mind szép és jó (nem az), de a nagy összeolvadás (ideiglenes?) áldozata lett egy csomó további európai tartalom, mint például az Árnyak és az Aranyélet harmadik évada (a többi nem), vagy a viszonylag friss és sokat hálypolt magyar sorozat, A besúgó is. Mi több, még az HBO saját amerikai tartalmai sem mentesültek: pl. a Vinylt és a Mrs. Fletchert sem lehet már megnézni a Maxon.
Bedeco-forradalom – Szentgyörgyi Bálint: A besúgó
Több év kihagyás után újra magyar produkció az HBO-n, ráadásul a puha diktatúra idejének végéről. A hazai nézőközönség majd’ minden gombjával egyszerre benyomódva várta a szériát, amely túlzás nélkül a legjobb sorozat a rendszerváltás előtti időkről – igaz, más nem is indult a címért.
Erről két dolog jut eszembe: az egyik, hogy ez vajon benne volt-e az apróbetűs olvasnivalóban, amit akkor nem olvastam el (és te sem), amikor létrehoztam a vadiúj HBO Max-kontót. A másik, hogy a kedves imerőseim röhécselnek ugyan rajtam, megrögzött fizikai hordozógyűjtőn (legyen az könyv, zene, film vagy videójáték) a Spotify és társai, a Netflix és társai, a Kindle és társai, no meg a Game Pass és társai korában, de ilyenkor talán én is röhécselhetek kicsit.
Nem árt újból és újból észbe vésni: a streaming nem jelent tulajdonlást. Persze, senki sem gondolta volna, hogy azt jelentene, de ami még fontosabb: még a digitális megvásárlás sem jelent (örökös) tulajdonlást és hozzáférést. Valamiféle méregdrága, kényelmes, de alapvetően megbízhatatlan kölcsönzés, licenszelés inkább. Ha valamilyen kataklizma folytán becsődöl a PlayStation Store, az iTunes, az Amazon digitális könyvrészlege, vagy bármelyik hasonló szolgáltató, búcsút inthetünk annak a digitális tartalomnak, amit ott vásároltunk. Akkor is, ha meg se néztük, fel sem ütöttük a virtuális borítóját, egyszer sem indítottuk el. Pláne, hogyha maga a hardver is valamilyen szinten a szolgáltatás permanens jelenlétéhez és konstans online hozzáféréshez kötött, mint pl. az új Xbox konzolok. De ha nem is kell mindig online lenni, időnként a Kindle-n és a PlayStationön is be kell loggolni, hogy frissítse a licenszelt tartalmat egy újabb időre. De ha meg is maradnak a digitális üzletek, attól még a szerzői jogok, meg más apróbetűs olvasnivaló miatt bármikor megvonódhat tőlünk digitális javaink élvezetének lehetősége.
A streaming még ennél is rosszabb. Sokan hajlamosak vagyunk úgy gondolni ezekre a szolgáltatásokra, mint valami gigantikus videótékára, ahol egy kölcsönzési díj fejében mozgókép-Kánaán van. Nem. A streaming nem a videótéka helyettesítője, hanem a televízióé. Ez különösen látható a Netflixen, ami tényleg egyfajta tévépótló lett: már saját főzőműsora, reality show-ja és hasonló, a katódsugaras időkből örökölt műfajai is vannak. (No meg mostanában, horribile dictu, a reklámok bevezetésén is gondolkoznak.) És ezzel együtt – amint ebből a felettébb kínos HBO-s „kámforgate”-ből is látszik – nem jár semmiféle garancia arra, hogy azért, mert mi rajongók vagyunk, és mert előfizettünk, és mert váró- vagy kívánságlistára helyeztünk valamit, netán felírtuk magunknak szombat estére, hogy majd az egész családdal együtt nézzük meg, ténylegesen meg is nézhetjük majd. A digitáls kényelemnek (no meg a cd-ktől, dvd-ktől immáron nem terhelt, ikeásan minimalista polcoknak) digitális bizonytalanság az ára. (Egy ilyen miliőben nem csoda, hogy a ténylegesen videótéka-pótló, decentralizált torrentkultúrát még az elérhető árú streaming sem képes megölni.)
És akkor mi van a mozival? – jön a kérdés a sarokból. Hiszen az is efemer élmény, te az egyszeri megnézésért fizetsz. Így van: az egyedüli dolog, amit te a filmszínházban tulajdonolsz, az a popkorn, amit már megettél. Viszont tudod, hogy mire vettél jegyet. Megnézted a trailert. Láttad a plakátot. Rákerestél, hogy a Filmtett kritikusa hány csillagocskát adott (és aztán le is zárod az ablakot, mielőtt elolvasnád a kritikát, hiszen olyan meleg van most szöveget olvasni). Egy kész termék élvezete, végigbosszankodása vagy teljes elkerülése mellett voksolsz. Ezzel szemben a streamingen egyfajta mecénás, társfinanszírozó* leszel (hogy ne mondjak bűnrészest, hehe), aki vakon, effektíve a Netflix (és gombamód szaporodó társaik) főnökei ízlésének szavazol bizalmat. És aztán együtt kell élned a „felelősséggel”, de sebaj, a tartalom úgyis eltűnik a süllyesztőben hamar. A nézettségi adatokkal együtt. Ja bocs, a Netflix még azt sem árulja el.
Summa summárum: semmi sem örök, még akkor sem, ha a bankkártyádról örökre eltűnt a havi előfizetési összeg.
* Hogy ez a fajta „finanszírozási struktúra” hogyan alakította át a filmeket, de főleg a sorozatokat – esztétikai és tartalmi szempontból egyaránt –, megér egy későbbi misét.
