Egyáltalán nem volt rossz ötlet, hogy a Dűne világát sorozat formájában fedezzük jobban fel a két nagysikerű Villeneuve-féle mozifilm után, még a harmadik rész érkezése előtt. Az sem volt rossz döntés, hogy a hangsúlyt a titokzatos Bene Gesserit-rend történetére helyezik a készítők, és nem az untig (még a Star Wars-ban is Tatooine-ként visszaköszönő) ismert sivatagbolygó címadó dűnéit kell hat epizódon keresztül bámulnunk. Ezt leszámítva viszont a Dűne: Prófécia szinte minden téren halálosan unalmas.
Arra talán senki nem számított, hogy a két film színvonalát megüti a jóval kisebb költségvetésből készült széria, főleg, hogy nem az eredeti hat regény szerzőjének, Frank Herbertnek az írásai szolgáltak alapul a Dűne: Prófécia történetének, hanem az apja történeteit folytató, és magából azóta is Dűne-folytatásokat és előzményeket ontó Brian Herbert (Kevin J. Andersonnal közösen írt) könyvei, elsősorban a Sisterhood of Dune. Márpedig azt tudni kell az ifjabb Herbert művei kapcsán, hogy bár az eredeti könyvszéria darabjai sem mind örvendenek egyöntetű szeretetnek (az éppen most filmre készülődő A Dűne messiása például kifejezetten unalmas a legtöbb olvasó szerint, A Dűne istencsászára pedig minimum megosztó alkotás), a franchise-ot a hetedik résztől átvevő fiú előzmény- és folytatás-történetei egységes közutálatnak örvendenek az átlag sci-fi olvasók körében.
Márpedig a Dűne: Prófécia (pontosabban annak több, mint 10 írója) le sem tagadhatná, hogy Brian, és nem Frank történeteit és szereplőit dolgozza fel, így pedig lehet akármennyire Villeneuve brutalista műveinek stílusát idéző a széria látványterve, bármennyire kiváló a főleg veterán brit színészeket felsorakoztató szereplőgárda, vagy szívmelengető a rengeteg magyar nevet látni a stáblistán, és számos magyarországi helyszínt (többek között a noszvaji barlanglakásokat) felismerni a képkockákon, ha egyszer maga a történet blődség.
Már címadó prófécia főszerepbe emelése is megmosolyogtató, hiszen általában ha van egyetértés valamiben bármilyen sci-fi vagy fantasy alkotás rajongói között (legyen szó Csillagok háborújáról, Harry Potterről, Mátrixról vagy éppen a Trónok harcáról), akkor az az, hogy a kiválasztottakat és nagy történéseket megjósoló próféciák szerepeltetése a lehető legolcsóbb narrátori megoldás, és szinte mindig az adott alkotás legkevésbé kedvelt része. Úgyhogy erre a gerincre felhúzni egy sorozatot minimum butaság – arról nem is beszélve, hogy a Dűne első része (gyakorlatilag bármelyik feldolgozásában, még a meglehetősen eklektikus Lynch-félében, vagy éppen a SyFy által gyártott aranyos és naiv minisorozatban is) éppen a hamis próféciák születéséről, az ezekben megjósolt Messiásokhoz való kritikus hozzáállás fontosságáról szól. De hát ez van, Paul Atreides a régi-új Luke Skywalker (régi, mert a regény több évvel megelőzte, és vélhetőleg erősen inspirálta a Csillagok háborúját, de egyúttal új is, hiszen a mozinéző nagyközönség Luke-ot jóval előbb ismerhette meg, és zárta a szívébe, mint Paul-t) nemcsak a szereplők történetének hasonlóságában, de abban is, hogy adott stúdiójuk aranytojást tojó termékei, így pedig minden hozzájuk kapcsolódó suttogás vagy sóhaj óriási jelentőséget kapott vagy fog kapni a franchise-ukhoz köthető multimédiás sztoriáradatban.
Amiért csak azért kár, mert az univerzum politikáját Bene Gesserit-rend megérdemelt volna egy méltó eredettörténetet, ami nem függ feltétlenül egy sokezer évvel későbbi fickó eljövetelétől, és bőven szolgálhatott volna egy méltó, minden mai sorozatgyártó által áhított „új Trónok harca”-szerű, politikai intrikákat bemutató csavaros történet alapjául. Hiszen itt is van áhított trón (ezúttal az Ismert Univerzum Császáráé), vannak a hatalomért marakodó nemesi családok (bár fájóan kevés, akit nem Harkonnennek vagy Atreidesnek hívnak), minden nézőt lázba hozó legendás szörnyek, csak itt sárkányok helyett homokférgekkel. Épp csak egy érthető és tisztán felrajzolt kapcsolati és függőségi háló hiányzik, no meg a személyként is érdekes, pszichológiailag jól kidolgozott uralkodók és szolgálók, és legfőképp egy élőnek ható, valóban létezőnek tűnő sorozatbéli világ, ahol az átlagember és az uralkodó cselekedei is érthetőek és csaknem szükségszerűek, és amiben szívesen elmerül egyszeri néző és legnagyobb rajongó egyaránt.
A Dűne: Prófécia történetében 10000 évvel Paul Atreides születése előtt járunk, néhány évtizeddel a butleri dzsihád után (a dzsébetűs szót természetesen kínosan kerülgeti a sorozat), amelynek során az emberiség fellázadt az őt leigázó gondolkodó gépek ellen. Mostanra az efféle gépeket teljesen betitoltták, a nagy döntéseket hozó uralkodói házak pedig különböző módokon igyekeznek pótolni a fontos információkat szolgáltató számítógépeket. A császári címet birtokló Javicco Corrino (Mark Strong) például igazmondókat alkalmaz, olyan fekete ruhás nőket, akik a császár elé járulók szavaiból és testbeszédéből képesek kiolvasni, hogy azok igazat mondanak-e. Ezen testvériség, azaz nővériség tagja az ekkoriban még főleg bálnavadászatból élő Harkonnen-ház két sarja, Tula (Olivia Williams, illetve fiatalkori énjét játszó Emma Canning) és Valya (Emily Watson, illetve Jessica Barden), akik igyekeznek túllépni a családi mintákon, és származási családjuké helyett inkább fogadott nővéreik befolyását növelni az Impériumban. Most már egyenesen arra készülnek, hogy a harmatgyenge uralkodó tétovaságát kihasználva, egy hozzájuk hű, majdnem-Nővért ültessenek a trónra a fiatal hercegnő, Ynez (Sarah-Sofie Boussnina) személyében. Csakhogy a szépen előkészített terveket felborítja egy titokzatos idegen, Desmond Hart (Travis Fimmel) megjelenése, aki képes ellenállni még a nagyerejű Valya befolyásának is, és aktívan a nővérek ellen hangolja a császárt és családját.
Közben sok, a Dűne világát érintő, fel nem tett kérdésre is kapunk (leginkább unalmas) válaszokat, olyanokra, mint például, hogy honnan származik az embereket akaratát befolyásolni képes Hang (Valya vele születik, aztán megtanítja másoknak, de hogy hogyan, az nem derül ki), honnan származik a Dűne-széria „Az erő legyen veled”-je, a félelem elleni litánia (Tula mondja Valyának, hogy ne féljen, és jobb lesz neki), vagy éppen, hogy miben volt más az Dűne-univerzum világa 10000 évvel Paul születése előtt (láthatólag semmiben, minden ugyanolyan, kezdve a technológiától, az uralkodói házak fűszer-függésétől, egészen az egymással marakodó Harkonnen és Atreides-házakig, ahol az egyik fél gyáva és alattomos, a másik pedig hősies, de hülye). A hat rész során felvetett többi rejtély megoldását (ami némiképp lázban tartotta az nézők sokat internetező, és sok teóriát gyártó részét) nem spojlereznénk el, de mindegyiknél az az elv érvényesül, hogy a legegyszerűbb és legunalmasabb verzió lesz az igazi, szóval aki csak ezekért követné a sorozat kusza történetét, az nyugodtan nézhet mást is helyette. Mindezek mellett pedig az különösen fájó dolog lehet a könyvsorozat rajongói számára, hogy a Frank Herbert által felvetett komplex, ráadásul igencsak aktuális kérdésekre (például: létezik-e nagy hatalmat érdemlő vezető, mitől válhat méltóvá erre, vagy például hogy minden megváltó, jószándékú hősből szükségszerűen hatalmához görcsösen ragaszkodó zsarnok lesz-e?) annyira bugyuta és semmmilyen válaszokat ad (már amennyire ad) a széria, hogy azt rossz nézni.
És bár a sorozat látványvilága teljesen okés, a belső terek szépek, a ruhák rendben vannak, a Villeneuve-filmek megidézett minimalizmusa nem képes azok grandiozitásával társulni, ezért pedig csak részben okolható a kisebb költségvetés, nagyon sokszor egyszerűen képzelőerő-hiányról tanúskodnak a bemutatott helyszínek és események. Csak egy példa: mit csinál egy hercegnő a bulis féltestvérével a császári bolygón, miután kardozott egyet a fegyvermesterével, à la Paul Atreides? Hát beül egy űrlimuzinba, szív egy kis űrkokót, aztán bulizik egy űrdiszkóban űrtechnóra. Sehol egy kreatív, világépítő eszköz, szereplő vagy működési mechanizmus, izgalmas városkép, de még csak érdekesebb zene sem, amitől el lehetne hinni, hogy ez egy organikus világ, ami egy kicsit más, mint a mienk vagy Paulé. Ebben a sorozatban minden teljesen sematikus, a császári palota szerepelhetne a (szintén roppant fantáziátlan, és az alapanyagának fő mondanivalóját szembeköpő) Alapítványban, a Nővérek boszorkányos iskolája a Vajákban, az egyhelyszínes bolygók pedig bármelyik Star Wars-spinoffban.
Aki ezt a klisétobzódást megtestesíti, az nem más, mint Travis Fimmel, aki ugyanazt az őrült szemeket meresztgető, rejtélyes és kegyetlen fanatikus karakterét hozza, mint számos más kortárs sorozatában, legutóbb éppen A farkas gyermekeiben, ahonnan talán még a frizuráját és a sminkjét is „átmenekítették” a készítők. És így hiába játssza a kicsit Raszputyinra hajazó, alapvetően izgalmasnak ígérkező Desmond Hart karakterét teljes színészi odaadással, jellegzetes mimikája és megjelenése miatt mindenképp csak ismétlésre futja.
Pedig amúgy a színészi játék a sorozat fő pozitívuma: még a kisebb szerepekben megjelenő mellékszereplők is kitesznek magukért, a látnoki transzban elvesző Lilát alakító Chloe Lea hátborzongatóan jól játszik egyszerre több szerepet is, az ijesztő tekintetű Avila nővér is Barbara Marten játékának köszönheti, hogy egyáltalán emlékszünk rá, a két főnővért fiatalabb és idősebb korában alakító négy színésznő pedig eszméletlenül jól játssza el egymást, Williams és Canning alakítása leginkább hasonlóságuk, Watsoné és Bardené pedig éppen különbőzőségük miatt lesz érdekes. A császári családból viszont egyedül a császárnőnek, Natalyának (Jodhi May) jut érdekes szerep, a császárt alakító Mark Strong például kifejezetten félre-castingolt és karizmátlan, a két császári gyermeket pedig sikerült minden rész elejére tökéletesen elfelejtenem, annyira nem volt egyéniségük.
A Dűne: Prófécia azonban mindezen hiányosságok ellenére úgy tűnik, a jól időzítés miatt megtalálta a maga nézőit, és megfelelően lovagolta meg a mozifilmek sikerét, hiszen már be is rendelték a második évadot belőle. De ha nem sikerül lényegesen javítani (főképp) a forgatókönyvek minőségén, és a világát jellemző teljes sematikusságon, akkor ez a széria is könnyen a feledés és megszüntetés homályába merülhet, mielőtt annyit mondhatna: akolitus.
