David Lynch belebukott, Alejandro Jodorowsky a forgatásig sem jutott, ezúttal pedig Denis Villeneuve próbálkozott meg a Dűne adaptálásának látszólag lehetetlen küldetésével. Mostantól hívhatjuk Ethan Huntnak, mert a feladatot sikeresen megugrotta.
2020 minden szempontból, így Hollywood számára is valódi mélypontot jelentett: sorra tolták el a filmpremiereket, néhányat streamingplatformokon mutattak be nagyvászon helyett, mások pedig csak jóval később debütálhattak. Idén már végre szépen lassan elkezdték kiengedni a nagy blockbustereket is, egy film érkezésére azonban különösen türelmetlenül vár a közönség. Ez a Dűne. A sci-fi alapmű legújabb értelmezésének a Velencei Filmfesztiválon volt a premierje, októberben pedig a mozikba is bekerül – az HBO Maxszal egyidőben. Ennek ellenére Denis Villeneuve kifejezetten nem szeretné, ha a nézők a tévéjükön látnák először a filmet. És igaza is van: a Dűne grandiózus látványa és hangzása abszolút a filmszínházakba való.
A nagytotálokban bemutatott, végtelenségig elterülő sivatag, a gigantikus hajók és impresszív díszletek igazán jól csak a szélesvásznon működnek, ahogy a félelmetesen nagy homokféreg sem lenne elég ijesztő egy kis képernyőn. A fülünkbe robbanó hangsáv pedig otthon talán még kevésbé lenne élvezetes, főleg mert a tavalyi Tenethez hasonló problémák merülnek fel vele kapcsolatban: Hans Zimmer zenéje gyakran elnyomja a párbeszédet, így nem egyszer csak a fesztiválon kötelező feliratból derült ki számomra, hogy egyáltalán megszólalt egy szereplő; de nemcsak az operát idéző dallamok agresszíven hangosak ám, hanem minden zaj és zörej is – kezdve a stúdiók logóját bemutató nyitánnyal.
A dübörgő hangok azonban garantáltan nem hagyják elkalandozni az ember figyelmét, no, nem mintha erre olyan túl nagy lenne az esély. Frank Herbert eredeti művével ellentétben Villeneuve a Zendaya által alakított Chani narrációja által azonnal megalapozza a Dűne világképét, majd egyből több szálon is elindítja a cselekményt. Így a történet sokkal hamarabb beszippantja a nézőt, mint ahogy azt olvasás közben tapasztalhatjuk, ezáltal pedig szívesebben is merülünk el az univerzum felépítésében. Ez azonban lassú folyamat: Villeneuve Herberthez hasonlóan fokozatosan bővíti mind nagyobbra és nagyobbra a világát; a rendező látszólag a lehető legalaposabb és a könyvhöz leginkább hű adaptációt kívánta elkészíteni.
Éppen ezért a filmről már az elején tudni lehet, hogy csupán a regény első felét fogjuk látni, amitől a Dűne – Első rész egy nagyon hosszú prológusnak érződik. Bár az is tény, hogy ennek a részletes, ám korántsem redundáns elbeszélésnek köszönhetően mindenki számára érthetővé válik, hogy mi az a fűszer (spice, a sivatagi bolygó vörös szemcséjű hallucinogén szere, ami elengedhetetlen fontosságú az univerzum számára), milyen politikai viszonyok uralkodnak a bolygók között (a Harkonnenek és az Atreidesek szembenállása) vagy, hogy milyen sors vár hamarosan Paulra. Merthogy a főszereplő fiú hiába maga a kiválasztott, még hatalmas rajongóként is belátom, hogy – akárcsak Harry Potter – nem ő a saját történetének legérdekesebb szereplője.
Éppen ezért Timothée Chalamet sem kap akkora teret tehetségének fitogtatására egy-két valóban hatásos jeleneten (mint a Bene Gesserit fájdalmas próbatétele) kívül. Chalamet-hoz hasonlóan sok lehetőséget Zendaya sem kapott a bizonyításra. A kezdeti narrátor-szerep után már inkább Paul vágyainak tárgya lesz, aki a fiú látomásaiban szirénként hívja őt a fremenek Paul számára ismeretlen világába. Az A-listás szereplőgárdából egyébként is nehéz kiemelkedni, hiszen olyan nagy színészek játszanak a Dűnében, mint Javier Bardem, Oscar Isaac vagy Charlotte Rampling, akik (legyen bármekkora is a szerepük) mindig a maximumot hozzák. Rebecca Fergussonnak mégis sikerült: ő és karaktere, Jessica a mostaninál jóval több képernyőidőt érdemelne. A nő összetett személyiségének szélsőséges érzelmei között precíz pontossággal lavírozik a színésznő. Nála talán csak Stellan Skarsgård alakít maradandóbbat, aki Harkonnen báró szerepében első pillantásra konkrétan felismerhetetlen: a maszkmesterek, később pedig a CGI-művészek egy túlsúlyos, féregszerű lényt kreáltak belőle. A báró visszataszító külsejét Skarsgård hasonlóan barátságos viselkedéssel egészítette ki, így a maximumra tekerve gonoszságot, hogy az egyik legkevésbé szimpatikus filmes antagonistává váljon.
Paul, Jessica és Harkonnen szempontjából is cliffhangerrel ér véget a Dűne, épp akkor, amikor úgy érezzük: igazán beindultak az események. De azért félreértés ne essék, a világépítés mellett azért akcióból sincs hiány – homokférgektől való meneküléstől katonai mészárlásig –, ráadásul mindezt rendre megszakítják Paul látomásai. Amik – nem árulok el nagy titkot – Chani felé vezetik Pault. A fremenek tábora lesz ugyanis a fiú utazásának végső célja, amikor az utolsó felvonásban minden korábbinál jobban felpörögnek az izgalmak, és a néző úgy érzi, szívesen Arrakison maradna még egy darabig. Mert ahogy Chani is mondja: „ez még csak a kezdet". Én pedig, ha Villeneuve lehetőséget kap rá, biztosan beülök a folytatásra.
