Azzal vált az ezredvég mozimitológiájának szerves részévé, hogy a korlátlan erejű istenember bőrébe bújt, de ahhoz, hogy tényleg hőssé váljon, alá kellett szállnia a halandók keserű világába. Christopher Reeve ellentmondásokkal tűzdelt élettörténete máig nem veszített aktualitásából.
Jelen sorok írója sosem lelkesedett a Superman-mítoszért – ingerküszöbét kizárólag a „szupererő-skála” másik végpontján elhelyezkedő Batmannek sikerült elérnie –, azt viszont nehéz volna tagadni, hogy a húszas évei derekát taposó Christopher Reeve úgy festett a vásznon a világűrből a Földre csöppent übermensch-figura bőrében, mintha egyenesen a képregényírók fantáziavilágából lépett volna elő. Ma már senki sem cáfolja, hogy Richard Donner 1978-as, műfajteremtő Supermanjének valódi hajtóereje maga Reeve volt. (Pedig eredetileg színházi ambíciókat dédelgetett: az off-Broadway függönye mögül érkezett a blockbusterek színes-zajos forgatagába.) Seregnyi olyan fiatal színész lebzselt ekkor Hollywoodban, aki ölni tudott volna a kék latexgúnyáért és a vörös palástért, Reeve viszont nem pusztán megnyerő fellépésének és markáns arcélének köszönhette a gigasikert. Titokzatos őserő csillogott a tekintetében, érzékeny volt és sokoldalú (Supermant és polgári alteregóját, Clark Kentet külön-külön gesztusvilággal formálta meg), és annyi esendőséggel, megejtően emberi tulajdonsággal vértezte fel a karaktert, hogy még azok is szívükbe zárták, akiket alapvetően zavar, ha egy hérosz a nadrágján kívül hordja az alsóneműjét.
Reeve karrierje – és élete – akkor hullott darabokra, amikor 1995-ben súlyos balesetet szenvedett egy virginiai lóversenyen. A filmcsillag a nyakát szegte, hosszú ideig élet és halál között lebegett, s bár állapotát végül sikerült stabilizálni, nyaktól lefelé teljesen lebénult. Élete utolsó tíz évében kerekesszékbe kényszerült, de ez sem tántorította el attól, hogy fontos társadalmi missziót vállaljon. Fáradhatatlanul küzdött a paralízisben szenvedő, illetve testi fogyatékosságokkal élő sorstársaiért, s közben mindent megtett azért, hogy talpra állhasson. Kilátástalan, de nemes küzdelmét, sőt karrierjének és privát szférájának több meghatározó mozzanatát is feleleveníti a Super/Man: Christopher Reeve története című dokumentumfilm, mely 2024 decemberében debütált a Maxon. Ian Bonhôte és Peter Ettedgui alkotása kettős fókuszú: miközben végigpásztázza az életmű emlékezetes állomásait – különös tekintettel a Superman-franchise epizódjaira –, madártávlati képet rajzol a színész interperszonális kapcsolatairól (feleségeihez, gyermekeihez, híres barátaihoz fűződő viszonyáról) is, de a narratíva vezérszálát mégis a baleset és annak következményei jelentik.
A rendezőpáros jó arányérzékkel vegyíti az otthoni videófelvételeket, a beszélő fejes interjúkat, az archív filmrészleteket és a Reeve nyilvános szerepléseit megörökítő, olykor kuriózumszámba menő anyagokat. Ez a vizuális sokszínűség már önmagában is felvillanyozza a nézőt, így aztán nem teljesen világos, miért van szükség rá, hogy a rövidebb blokkokat olyan CGI-képsorok szegélyezzék, melyeken Reeve-Superman hasadt-roncsolt, kriptonit-szilánkokkal tűzdelt teste mozdulatlanul lebeg az űrben. Az öncélú motívumfokozásra egyébként több zavaró példát is találunk a filmben. A kísérőzene túl harsány és patetikus, ami főként azon jelenetek hatásértékét csorbítja, melyekben Reeve hozzátartozói a néhai színész mindennapjairól, kínlódásairól, belső kételyeiről, eszmei hagyatékáról vallanak. Bonhôte és Ettedgui számlájára írható továbbá, hogy olykor finoman szólva is ellentmondásos interjútöredékeket is átengednek a szűrőn. Zavarba ejtő például Glenn Close állítása, miszerint Robin Williams talán ma is élne, ha Reeve 2004-ben nem hal meg egy rosszul kezelt fertőzés következtében. (Williams – aki évtizedeken át legendás barátságot ápolt színészünkkel – gyógyíthatatlan betegségben, úgynevezett Lewy-testes demenciában szenvedett.)
Ha viszont képesek vagyunk szemet hunyni e gyermekbetegségek felett, akkor egy szórakoztató, informatív és igényes kivitelű dokumentumfilmet kapunk, mely azokban a pillanatokban a legerőteljesebb, amikor Reeve hozzátartozói összegzik, mit is jelentett számukra a néhai szupersztár. Senki sem akarja aranyfüstbe burkolni a Superman címszereplőjét. Reeve a baleset előtti években nem volt makulátlan jellem: ahelyett, hogy gondos családapaként egyengette volna csemetéi sorsát, sokszor inkább a sport iránti szenvedélyének hódolt, ami házasságára és párkapcsolataira is rányomta a bélyegét. Személyes katasztrófája azonban átrajzolta a világképét, és társadalmi aktivitását is új irányba mozdította. Bonhôte és Ettedgui narratívája ugyan nagy bakugrásokkal halad előre, de a duó meggyőzően mutatja be, hogy a művész lobbitevékenysége és szervezőmunkája miként adott hitet és reményt sorstársak millióinak.
A Super/Man talán legfőbb tanulsága, hogy Reeve-nek, aki annak idején korlátlan erejű istenemberként repült be a mozikba, előbb meg kellett barátkoznia a halandóság és a sebezhetőség kínzó gondolatával, s csak ezután válhatott belőle valódi hős. Fogyatékkal élő ikonként sokkal több embert inspirált, mint mitikus szuperemberként, ami nem is meglepő. Az utóbbira úgy tekintünk, mint egy antik görög szoborra (tán csodáljuk, ámde nem szeretjük), az előbbiben pedig saját tükörképünket, sőt a legégetőbb emberi sorskérdések megtestesülését fedezzük fel.
Christopher Reeve a nyolcvanas évektől kezdve tudatosan törekedett arra, hogy kibújjon a Superman-szerep skatulyájából. Noha ez végül nem sikerült – és a Star Wars Mark Hamilljéhez, valamint a Vissza a jövőbe Michael J. Foxához hasonlóan „egyfilmes” sztárként maradt meg a köztudatban –, igyekezete mégis megsüvegelendő. Jeannot Szwarc Valahol, valamikor (1980) című melodrámájában egy megcsömörlött drámaírót alakított, Sidney Lumet Halálcsapda (1982) című kamarathrillerjében Michael Caine méltó partnereként sziporkázott, az Anna Karenina 1985-ös televíziós adaptációjában Vronszkij grófot formálta meg, de feltűnt a Napok romjaiban (1993) és az Elátkozottak faluja John Carpenter által dirigált remake-jében (1995) is.
A felsorolt mozik többsége ugyan beváltatlan ígéret maradt (a két kivétel a Halálcsapda és a Napok romjai), de Reeve-nek mégis sikerült bizonyítania sokoldalúságát. A dokumentumfilmben erről fájdalmasan kevés szó esik, ahogy a színész saját, 1997-es rendezését (Esthomály) is néhány lábjegyzetszerűen odavetett mondattal intézik el az alkotók. Ám a Super/Man ennek ellenére is méltóságteljes mozgóképes mementó: éles kontúrokkal megrajzolt portré egy félistenről, aki Hollywood Olümposzáról lezuhanva emberré lett. A mítosz, mely a vásznon körbelengte, végül átíródott az életébe. Hogy a nézők emiatt imádták-e annyira, vagy a magánember mögött megbúvó színész delejezte-e meg őket – már sosem fogjuk megtudni.
