Személyes emlékekből és a közelmúlt történetéből ihletett, bátor alkotás az a film, ami megnyerte idén a Cannes-i Fesztivál zsűrijének a nagydíját. Figyelemfelkeltő, akárcsak a 90-es évek elején nyilvánosságra törekvő ACT UP egyesület akciói, amelyekkel a HIV-fertőzés veszélyeit akarták tudatosítani az emberekben.
A filmnek elsősorban politikai és társadalmi célú üzenete van, az alkotócsapat mindent ennek rendelt alá. Elismerésre méltó, hogy a film vállaltan aktivista jellege ellenére sem laposodik el, és egészséges adag humor jellemez benne számos párbeszédet.
Robin Campillo már a film elején a dolgok sűrűjébe, az erőteljes, hirtelen bevetések közepébe helyezi a nézőt: az ACT UP aktivistái egy konferencián művérrel hajigálják meg a francia állami AIDS-ellenes szervezet előadóit, és magukhoz ragadják a mikrofont, hogy felhívják a figyelmet: fontos gyorsan cselekedni a HIV-pozitív betegek érdekében, és informálni kell a társadalmat egy járvány veszélyéről. A következő jelenetből egyértelművé válik, hogy olcsó provokációról van szó.
A rózsaszín háromszög által jelképezett mozgalom tagjai, az ACT UP résztvevői kötelességüknek tekintik tudatosítani a társadalomban, hogy ha nincs megfelelő szexuális felvilágosítás az iskolákban és ha az egeszségügyi rendszerben nem figyelnek oda a fecskendők cseréjére és az adományozott vér minőségére, akkor mindenki ki van téve egy halálos járvány veszélyeinek. Fontos, hogy ez nem kizárólag a melegek ügye, hanem társadalmi érdekű üzenetről van szó, az aktivisták között vannak anyukák, heteroszexuális emberek, börtönből kikerült személyek és volt vagy aktuális drogfüggők. Nem mindenki HIV-pozitív, de mindenkinek van egy-egy személyes története a betegséggel kapcsolatosan.
Sürgős valamit tenni, ezt leginkább azok érzik, akik nem tudják, hogy megérik-e még az egy évvel későbbi Gay Pride parádét – aki közelről látja a betegek leépülését, annak is egyértelművé válik az egyszerű válasz.
A rendező a film címével utal a 90-es évek elejének kedvelt zenei műfaja, a house ritmusára, a percenkénti 120 „ütésre” utal. Ez az ütem gyors és ütős, akárcsak a film első fele. Nincsenek üresjáratok, mindig újabb akció vagy vita tanúi vagyunk és minden egyes látványos jelenet valakinek a szemszögét mutatja be. Idővel ez a szerkezet annyira megszokottá válik viszont, hogy lassítani kell. Mintha a film szerkezete a főszereplő, Sean (Nahuel Perez Biyascart) életét másolná: az elején lázadó, örökmozgó fiatal mindennapjait rövid képsorok ábrázolják – sokszor tömegakciók része, ezeket távolból, olykor a 90-es évek tévéközvetítéseit idézve mutatják nekünk –, majd egyre líraibb és lassúbb lesz a film – egyre inkább a közelképek jellemzik, amint a szereplő egy szerelmi szálon belül megnyílik a párja (és a nézők előtt), majd amint nyomon követjük a testének a leépülését.
A majdnem két és fél órás film akár két külön alkotás is lehetne: az egyik a közelmúlt történetét nyomozná és azt mutatná be, hogy hogyan is lehet a test politikai eszköz; a másik lassú melodráma lenne, ami apránként tragédiába fordul. Campillo filmje esetében azonban ezt a kettőt nem lehet szétválasztani, mert a főszereplők esete példaértékűvé növi ki magát. Sean azért betegszik meg, mert nem tudja, hogy fontos védekezni. Ezt a halálesetet azért látjuk a széles vásznon, hogy felfigyeljünk a számtalan többi halálesetre, ami a hanyagság vagy a félelem miatt el lett hallgatva. A 120 dobbanás figyelemfelkeltő alkotás: ha elegen látják, talán el tudunk kerülni egyéb fölösleges, akár tömeges áldozatokat, de a sok szép és érzékeny részleteben is el lehet veszni, így a kevésbé aktivista lelkületű nézőknek is sokat nyújt ez a film.
