A Fehér Lótusz eddigi leggyengébb évada még mindig kitűnő minőségű televíziózás, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy mennyi van még ebben a koncepcióban. Talán mégsem hanyatlik olyan mértékben a világunk, hogy kétévente rá lehessen csodálkozni a romlására.
A szállóvendégek ezúttal a híres hotellánc thaiföldi palotájába érkeznek, ahol ismét egy színesen elfuserált csapat jön össze. Ezúttal is megkapjuk a nagybetűs amerikai családot: Timothy (Jason Isaacs) egykor sikeres üzletember, akinek az ajtaján épp kopogtat az FBI, felesége, Victoria (Parker Posey) mintha a Karen-mém megtestesülése lenne, a gyerekek közül Piper (Sarah Catherine Hook) jó dolgában megunja a mintaéletet és a vallás felé fordul, a két fiú pedig egymás ellentéte: Saxon (Patrick Schwarzenegger) proteinshake-ből építi fel az identitását, Lochlan (Sam Nivola) első szava viszont mindenkihez egy bocsánatkérés. Jön még három régi barátnő (Carrie Coon, Michelle Monaghan, Leslie Bibb), akik eltávolodtak egymástól az elmúlt években, de Rick (Walton Goggins) és Chelsea (Aimee Lou Wood) furcsa párosa is a többiekkel utazik, valamint az előző évadokból visszatér többek között Greg (Jon Gries) és Belinda (Natasha Rothwell) is. És ahogy eddig minden szezonban, most is rögtön a széria elején tudjuk, hogy a kirándulás többek számára végzetes lesz.
Egészen idáig úgy tűnt, hogy Mike White megalkotta a tökéletes killer-formatet, nem véletlenül kapta sorban az újabb és újabb évadokra szóló berendeléseket az HBO-tól (már biztosan készül a negyedik szezon is). A Fehér Lótuszban ugyanis az az igazán vonzó a csatorna számára, hogy az alapformula (látszólag) bármeddig csavarható. Néhány gazdag ember nyaral egy luxushotelben, majd valaki életét veszti; leegyszerűsítve így foglalható össze a sorozat koncepciója, és ez gyakorlatilag bármilyen környezetben, bármilyen időpillanatban működik. Csak kérdés, hogy milyen időközökkel. Ugyanis most először éreztem azt, hogy Mike White-nak erre az évadra nem volt igazán mondanivalója, ami felveti azt a gyakorlati kérdést, hogy kétévente meg lehet-e tölteni egy sorozatévadot a legaktuálisabb társadalmi problémákkal. Egyszerűen fogalmazva: változik-e annyit a világunk ennyi idő alatt, hogy új törésvonalakat lehessen ábrázolni.
Ha végigmegyünk a harmadik évad főszereplőin, sok olyan karakterelemet találunk, amelyek az előző kanyarokban is megjelentek. A veszekedő szülők kallódó kamaszokkal kiegészülve az első szezonban voltak hangsúlyosak, a maszkulinitással és a szexualitással kapcsolatos kérdések a másodikban váltak fontossá, a bosszú pedig mindkét évadban jelen volt. Nem egyszerű önismétlésről van szó – annál azért még mindig sokkal jobb ez a sorozat –, hanem inkább arról, hogy ugyanazok a körök már nem hatnak olyan erővel, ha korábban már találkoztunk velük. Ráadásul rég eljutottunk oda az amerikai sorozatiparban, hogy attól önmagában ne legyen aktuális, hovatovább fontos egy sorozat, hogy elhangzik benne Donald Trump neve, illetve mert a többi karakter verbálisan rátámad a republikánus szavazókra egy beszélgetésben. Mégis szimbolikus ez a jelenet az említett három barátnővel, mert jól reprezentálja, hogy Mike White továbbra is képes elkapni erős pillanatokat – de ezúttal nem rendel hozzájuk kontextust, így megmaradnak a nézővel való üres összekacsintás szintjén.
A látszat néha rossz értelemben is csal – Mike White: The White Lotus S2 / A Fehér Lótusz, második évad
A Fehér Lótusz második évada megismétli az első szezon meglepő sikerét, és a most már igen magasan lévő lécet is játszi könnyedséggel ugorja meg.
Persze néhány karakter még így is hozza az előző évadok színvonalát. A harmadik kör legfontosabb szála Timothyé és családjáé, és tökéletes példa arra, hogy a valóság néha annyira abszurd, hogy azt egyetlen forgatókönyvíró sem tudja elképzelni. A családfőn ugyanis többször is a Duke egyetem merchandise-termékét látjuk a sorozatban, amire az intézmény közleményben reagált, miszerint a készítők negatív színben tüntették fel őket. A Duke valóban egy státuszszimbólum: az egyik amerikai elitiskola, ami biztos pályára teszi az ott végző diákokat. Jason Isaacs karaktere is ezt követi, mígnem telefonhívásokat nem kap összeomló birodalmával kapcsolatban. Innentől egyetlen kérdés marad: elmondja-e a családjának, hogy hamarosan vége a kényelemnek, vagy inkább vessen véget a saját életének. A férfi addig halogatja a választ, amíg majdnem magától eldől a dilemma.
De a gyerekei helyzete sem jobb. Saxon például olyan karakter, akivel nagyjából két percet lehet egy légtérben tölteni, hiszen minden mondatából hihetetlen mértékű frusztráció és kompenzációs kényszer árad. Itt a fiatal férfi, aki sikerkönyvekből próbálja összerakni a személyiségét, és aki csak a pénzen keresztül tudja meghatározni magát. És persze nem véletlen, hogy az a fiú, aki számára két ilyen férfiminta áll rendelkezésre, maga sem nagyon találja a kapaszkodókat: Lochlan – vagy ahogy a történetben gyakran hívják, Loki – felnéz a testvérére, de közben minden porcikájával undorodik attól a világtól, amit a báty megjelenít. A két fiú közötti tabudöntögető dinamika a szezon legtöbbet tárgyalt aspektusa, és ebben a témában valóban van is tartalom: így működik, ha egy fedél alá zárunk két ellentétes irányban sérült embert; egy olyat, aki elvárja, hogy kiszolgálják, és egy másikat, aki szolgálni akar. Mike White castingjai mindig önmagukban is üzenettel bírnak, itt sem véletlen, hogy a két szuperprivilegizált srácot két nepo baby alakítja, egyébként remekül.
Vannak persze rajtuk kívül is fontos szereplők. A három barátnő története olyan kérdéseket feszeget, amelyekkel mindannyian szembesülünk életünk egy pontján: meddig érdemes fenntartani a régi kapcsolatokat, akkor is ragaszkodni kell-e hozzájuk, ha már láthatóan mindegyik fél máshol tart az életében. White néhány jelenetben remekül kapja el, milyen, amikor érezzük, hogy egy beszélgetés egyre kellemetlenebb irányba terelődik, ezért igyekszünk visszatérni a semleges témákhoz, de idővel már az időjáráson is össze tudunk veszni. Mindezek mellett izgalmas Rick és Chelsea kapcsolata is, Walton Goggins szokás szerint kitűnő, de abszolút méltó partnere a már a Szexoktatásban is remek Aimee Lou Wood, aki jellegzetes grimaszaival képes egyszerre humoros és karakán lenni.
Az utolsó epizód végül az egész évad problémáit szintetizálja. Mike White kis túlzással mintha véletlenszerűen választotta volna ki, hogy melyik karakternek milyen sorsot szán. Nem következik a korábbi eseményekből, hogy ilyen véres vendetta vár a többségre, és az sem, hogy pont azok élik túl, akik. Mintha az alkotó egyszerre próbált volna végletesen pesszimista lenni, de közben a reményt is megadni a nézőnek, de ez utóbbi csak olyan címszavakkal sikerült, mint hogy „a család a legfontosabb”, és hogy „az együtt töltött idő ad értelmet az életünknek”.
Az a minőségjavulás, ami korábban jellemzte a sorozatot (aminek köszönhetően megítélésem szerint a második évad még az elsőnél is jobb volt), ezúttal szinte teljesen eltűnt. Ezzel együtt A Fehér Lótusz szórakoztató produktumként még mindig elsőrangú: a casting remek, a helyszín ezúttal is önálló szereplő, a zene minden korábbinál vészjóslóbb. Továbbra is áll, hogy ebből a sorozatból bármennyi epizódot meg lehet nézni, csak kérdés, hogy kaphat-e még új lendületet a formula.
