Ezek a talpak nem táncolnak, de nem is totyognak – sánta léptekkel ugyan, de trappolnak, mindenen és mindenkin átgázolva menetelnek felfelé, egészen a Gothamnek nevezett szemétdomb bűzölgő csúcsáig.
A DC filmes univerzumépítése az elmúlt években már inkább az Arkham Elmegyógyintézetre hajazott: kész tébolyda, ahol szemlátomást senkit nem zavar, hogy egy időben akár négy különböző Bruce Wayne (Ben Affleck, Robert Pattinson, Michael Keaton és Dante Pereira-Olson ifjú árvája a Jokerből) szaladgál a mozivásznakon. A Zack Snyder nevével fémjelzett Extended Universe immáron történelem – azon belül főként intő példa –, jelenleg pedig a stúdió új vezetője, James Gunn próbálja gatyába rázni ezt a saját kardjába dőlt moziverzumot. A megszokott DC-tónusra valószínűsíthető befolyással bíró arculatváltás szerencsére nem érinti – legalábbis egyelőre – Matt Reeves pályakezdő bőregerének kalandjait, ami azért is örömteli, mert máskülönben most az év egyik legütősebb sorozatával lennének szegényebbek a rajongók.
Én vagyok az éjszaka – Matt Reeves: Batman
Sikerült szűz ösvényre terelni a franchise-t, de ez még nem jelenti azt, hogy az egynyári tinisztárból komoly színésszé érett Robert Pattinson kérlelhetetlenül vad és tiszteletet parancsolóan félelmetes Batmanjét mindenki szeretni fogja.
A 2022-ben bemutatott, megdöbbentően fantáziadús címet viselő Batman nem csupán emósra fazonírozott főhőse és megosztó akciószekvenciái miatt kapott hideget-meleget egyaránt. Hasonlóan kettős fogadtatásban részesült a legendás ellenlábas, Oswald Cobblepot, vagyis a Pingvin filmbéli ábrázolása is, akit a Reeves-féle interpretációban a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Colin Farrell keltett életre. Gotham önjelölt igazságosztójának egyik legrégebbi ellenfele (1941-ben debütált a Detective Comics lapjain) itt amolyan szörnyszülött comic relief karakterként tűnt fel, aki ekkortájt még nem a rettegett bűnvezér minőségében kerül Batman meglehetősen szűkös látóterébe, hanem az alvilági atyaúristen, Carmine Falcone illuzórikus hatalommal felruházott, nem túl eszes lóti-futijaként. Ráadásul elenyésző játékidő jutott neki az egyébként maratoni hosszúságú blockbusterben (mégis a film egyik legtöbbet emlegetett jelenete, amikor spanyolból korrepetálja a sötét lovagot és segítőjét, James Gordon hadnagyot), nem csoda hát, hogy felvont szemöldökök serege fogadta a Pingvin című spinoffsorozat bejelentését. A nyolcrészes széria befejeztével ismét megfeszülnek az arcizmaink, csak a kétkedést addigra felváltja az őszinte megrökönyödés.
Alig egy hét telt el a Rébusz (Paul Dano) által előidézett katasztrófa óta, és Gotham városa még mindig nyögi az árvíz okozta pusztítás következményeit. Az utcákat ellepi a mocsok, roncsok hevernek mindenfelé, közben a rendvédelmi szervek továbbra is túlélők után kutatnak. Oswald ‘Oz’ Cobb (Colin Farrell) sem pihen, hiszen a kialakult helyzet a számára kedvező módon formálta át az alvilági erőviszonyokat. Carmine Falcone (a karakterrel kapcsolatos erkölcsi fenntartásai okán John Turturrót Mark Strong váltja) halálával jelentősen meggyengült a hírhedt maffiacsalád hatalma, a trónt elfoglaló fiúgyermek, Alberto (Michael Zegen) pedig semmilyen releváns tapasztalattal nem rendelkezik egy effajta birodalom vezetéséhez. És nem is fog felnőni a feladathoz, mivel az örökösen lenézett, udvaribolondként kezelt Oz egy szóváltás hevében hidegvérrel lepuffantja a Falcone-sarjat, ezzel egy visszafordíthatatlan eseményláncolatot elindítva, amiben minden hasonló meggondolatlanságnak halálos kimenetele lehet. A Pingvinnek két tűz között, a gyanút fogó, pszichopata Sofia Falcone (Cristin Milioti) és a börtön rácsai mögött is a visszatérését tervezgető Salvatore Maroni (Clancy Brown) fullasztó szorításában kell fokról fokra haladnia a gothami gengszter-ranglétra csúcsa felé. A tét és a kockázat egyaránt óriási, de ez az egyetlen esélye, hogy végre beteljesítse imádott anyjának (Deirdre O’Connell) tett ígéretét.
Tim Burton gótikus denevérmeséjével szembeállítva pláne érthető, hogy a kultikus Nolan-trilógiát taglaló elemzésekben miért köszön vissza folyton a realizmus aspektusa. A „Battinson” antréja aztán némileg revideálta a tényként rögzült érveket. Gotham nagyvásznon soha korábban nem volt ennyire lüktető és életszagú, a város bőrszerkós védőszentje meg ennél esendőbb, akit gyakran elvakít tomboló bosszúvágya. Ebben az univerzumban a Pingvin olyasvalaki, aki simán szembejöhetne velünk az utcán, vagyis még távolról sem idézi Danny DeVito taknyot hányó, hibrid freakjét. Gunyoros beceneve persze itt is a durva testi deformációjából ered elsősorban: eltorzult jobb lábát gyerekkora óta fém merevítő segíti a járásban, ami combtól lefelé, a talpa alatt átkulcsolva rögzíti a lebénult végtagot. Totyogását, amit tömzsi alkata még körülményesebbé tesz, éles fájdalom kíséri – csőrös orrával és sebektől barázdált arcával együtt tehát inkább ébreszt szánalmat az emberben, mint félelmet. A sorozatban nem egyszer nevezik szörnyetegnek Oswaldot, ám a sértő replika eleinte kizárólag a kinézetére utal, a hatalmi játszma egyre meredekebb kanyarjainak és a jelenre ólomsúllyal nehezedő múlt árnyainak köszönhetően azonban az inzultus tárgya fokozatosan helyeződik át a törtető drogbáró személyiségére.
A Pingvin részleteiben merít ugyan a képregényekből – ide értendő az Akasztó nevű sorozatgyilkosként elhíresült Sofia Falcone háttérsztorija, illetve Oz felemelkedésének íve, amely a csatornákból indul, majd politikai aspirációvá növi ki magát –, ettől függetlenül a Lauren LeFranc showrunneri és Matt Reeves executive produceri bábáskodása alatt készített sorozat sok mindennek nevezhető, csak hűséges feldolgozásnak nem. A forgatókönyv végig képes elkerülni az üresjáratokat (ami nyolc epizód esetében igenis nagy szó), a több szálon futó történet kellően rétegzett és érdekes, így nincs szükség menetrendszerű fanservice-szel, csak épp a keményvonalas rajongók által ismert karakterek beköszönésnyi cameóival kitölteni a játékidőt. Húsvéti tojásból is épp annyit kapunk, ami megágyaz a film 2026-ra kitűzött folytatásának, Batman neve ugyanis a pilot rövid összefoglalóján kívül említésre sem kerül, mindazonáltal nem árt észben tartani, hogy ebben a városban egy denevérnek öltözött csávó agyabugyálja a rosszfiúkat. A Pingvin egy kőkemény karakterdráma, pontosabban több karakter drámája, amiben az elsőre típusfiguráknak tűnő szereplőket (ilyen például az Oswald jobbkezévé avanzsáló utcagyerek, Victor Aguilar Rhenzy Feliz parádés alakításában) is átélhető motivációk hajtják, valamennyijük történetszála megállja a helyét akár a „főhős” nélkül is.
Ahogyan a Kétszemélyes tébolyban sem volt ördögtől való ötlet Arthur Fleck, azaz a Joker tragédiáját musicales köntösbe bújtatni (tessék, kimondtam!), úgy a Pingvin alkotói is okosan döntöttek, hogy a simlis bűnvezér eredetsztoriját a gengszterfilm műfaji közegébe ágyazták. A kritikusok nem is fukarkodtak a jelzőkkel: Oz Cobb maga a Batman-univerzum Tony Sopranója (hasonlóan pörög a nyelve, fizimiskára meg egyenesen a Maffiózók antihősének torz ikertestvére), a gothami Keresztapa, s ez utóbbival már egészen közel járunk a valósághoz, hiszen Farrellék a középső Corleone fivérről, Fredóról mintázták a kisebbségi komplexusban szenvedő főszereplő személyiségét. Oswaldot semmi (és ezt a semmit ajánlott komolyan venni) nem riasztja vissza attól, hogy megszerezze mindazt, amit szerinte neki szánt a sors. Ő nem megmenthető, nem könyörög segítő jobbért, maximum azért kapaszkodik valaki kezébe, hogy rajta keresztül mászhasson még feljebb. A testet öltött, idegesen totyogó Hazugság ő – vagy az Ördög maga, amint azzal a saját anyja, Frances szembesíti végül.
Hogy a továbbiakat egy esetleges második évadból, vagy a Batman 2-ből fogjuk-e megismerni, az egyelőre a jövő zenéje. Ami biztos: a Pingvin ezennel megszületett, a fináléban már Gotham császáraként tündököl magányos trónján. Nem kevés áldozatba került, de betartotta az ígéretét. Ám az anyák általában nem vértől piszkos dicsfényben úszva akarják látni a gyermeküket, ehhez aligha férhet kétség. Ahogyan ahhoz sem, hogy jövőre Colin Farrell és Cristin Milioti nevétől lesz hangos az Emmy-gála.
