Alan Moore klasszikusa egész estés animációként született újra, de sajnos ki kell várni, amíg megtanul járni.
Alan Moore és Brian Bolland megkerülhetetlen képregény-klasszikusa a Batman- és Joker-rajongók szent teheneként eddig valamiért elkerülte a megfilmesítést, idén azonban az 1988-as Batman: A gyilkos tréfa ott landolt a képernyőkön. Ennek pedig lehet örülni is, meg nem is.
Mindenekelőtt azonban tisztázni kell, hogy a „megkerülhetetlen képregény-klasszikus” nem feltétlenül jelenti azt, hogy Alan Moore írása korszakalkotó lenne, mert nem az – erről maga a szerző is több alkalommal beszélt. A képregénypápa könyve csupán rájátszás a Batman és Joker között fennálló komplex „se veled, se nélküled” kapcsolatra, melyet folyamatosan árnyalt megannyi képregény, animáció, videójáték, és persze film. A rövid, tömör, de bámulatosan kegyetlen cselekmény mozgatórugója és egyben szétboncolt alanya Joker, aki a maga eszelős módján próbálja meg bebizonyítani „a világ legnagyobb detektívének”, hogy elegendő csupán egyetlen elszart nap ahhoz, hogy valaki annyira bekattanjon, mint ő.
A könyv gyomrosát az adja, hogy Moore a Batman-történelembe tökéletesen illeszkedő thrilleri történetet széttördeli Joker eredetének flashback-epizódjaival. A valaha elkeseredett nyúlbélaként bűnbe rántott Joker szerető, érzékeny, elesett komédiásként tengette csóró életét terhes felesége mellett, mígnem egyszer minden megváltozott. Noha sokan rühellték ezt a túlságosan is konkrétnak tűnő háttértörténetet, A Bűn Bohóchercegének emlékei azonban minden esetben olyan megbízhatatlanok, mint kíméletlen tettei, melyek közül kiemelkedik a cselekményt elindító szemétsége. Joker gerincbe lövi Gordon felügyelő lányát, azaz Batgirlt, egy életre lebénítva őt. Moore szerencsétlen Denevérlányt a ’80-as és ’90-es évek sötétedő képregény-trendjének megfelelően áldozati tárgyként alárendeli a cselekménynek, melynek fordulatait a lövés váltja ki amolyan tragikus apropóként. Joker így taszítja a felügyelőt az őrület útjára és így kezdeményez sajátos párbeszédet Batmannel.
Míg azonban Moore cinikusan hátat fordított Barbara Gordon lerokkanásának, addig Sam Liu adaptációjában a lány nagyobb szerepet kap. A film első félórája egy sokkoló Batgirl-epizód, melyben a lány és Batman viszonya domborodik ki, nagyon meredek események mentén. Egy érdektelen ügy során összemelegednek, pontosan annyira, amennyire nem kellene. A filmet író Brian Azzarello jó pár Batman-képregény szerzőjeként mintha valamiféle ikonpusztítási mámorban véste volna papírra kontextusidegen prológusát, melyben Batman, mint Barbara másodapja és főnöke nem épp reputációjához méltó morális döntéseket hoz. Batgirl is hasonlóképp fordul ki magából, neveletlen és figyelemre éhes Robin-alteregóvá lesz. A gesztus bátor, az ötlet merész, de még így sincs értelme, hiszen a bevezetésben történtek nem adnak hozzá semmit a továbbiakhoz, Batman motivációjának fakultatívan odaképzelhető mélységén túl. Mintha csak ki- és fel akarták volna tölteni a gyilkos mesét, mert hát Moore rövidke könyvében nagyjából 45 percnyi film van.
Ezután kezd el peregni a szívmelengetően képregényhű igazi A gyilkos tréfa. A szövegek, a cselekmény stációi, a beállítások egyaránt a Moore-mű lapozgatásának élményét adják vissza, még akkor is, ha a rajzstílus triviálisabb, mint Bolland részletgazdag mestermunkája. A képregény ikonikus képei a helyükön vannak, Joker arcba fényképez, Gordon meztelenül üvölt az elmebaj felé vezető horror-vidámpark metaforikus kisvasútján, a hullamerevségbe vigyorított áldozatok arca pedig talán még ijesztőbb, mint a forrásműben. És hát ott van minden idők leghomályosabb Batman-befejezése, melyet Liu és Azzarello egészen nagyszerűen oldott meg.
Abban, hogy a Batman: A gyilkos tréfa a kezdeti bénaságból működőképes adaptációvá válik, hatalmas szerepe van a szinkronszínészeknek. Mark Hamill minden idők legjobb Jokere, Luke Skywalker másodlagos. Amit ő a ’90-es évek óta Jokerként művel (Batman: The Animated Series, Arkham-játékok), arra nincs elég szép szó, vérfagyasztó röhögése örökre bekúszik az ember agyába. Moore Jokerének egyik legfontosabb vonása, hogy tisztában van azzal, hogy őrült, hogy beteg, és azzal is, hogy kórságát csak rosszra képes használni. Hamill ezt kézzelfoghatóvá teszi. Kevin Conroy szintúgy nagyszerű, Bruce Wayne és Batman között ő ingázik a legügyesebben, és ő az, aki Bob Kane talán túlságosan is kötött figurájából a legtöbbet képes kihozni. Moore lírai noir-szagú szövegei ugyan nem éppen animáció-kompatibilisek, de Hamill és Conroy vállukat rándítva töltik meg élettel őket.
Moore remek története megérdemelte a továbbörökítést, akármilyen ingatag is az, hiszen ma annyi hasznavehetetlen Batman-animáció jelenik meg, hogy elfelejtjük: Moore minden ismerős Batman-panel ellenére a jokeri őrület eredetét kutatva úgy ábrázolta emberszerűnek a Bohócherceget, hogy közben az kegyetlenségében önmagát is felülmúlta. Ez nem Batman története, és ilyen történetekből több kell ma. Több és jobb.
