Érthetetlen, hogy Kenneth Branagh miért akarta újra elővenni Agatha Christie klasszikus krimijét, mert az hótziher, hogy semmi újraértelmezési szándék nincs a Gyilkosság az Orient expresszen legújabb feldolgozásában.
Agatha Christie regényét 1934-ben adták ki, negyven évvel később pedig film is készült belőle Sidney Lumet rendezésében. Az 1974-es film kritikai siker volt, a szereposztása tömve hatalmas sztárokkal (Albert Finney, Lauren Bacall, Sean Connery, Ingrid Bergman stb.) és még maga az írónő is meg volt elégedve az adaptációval. Kenneth Branagh mégis úgy döntött, hogy ideje ismét filmre vinni a krimiirodalom egyik legjelentősebb művét, és bár tisztességes adaptációt rendezett, filmje arra a kérdésre nem ad választ, hogy erre mégis mi szükség volt.
A Gyilkosság az Orient expresszen főszereplője a világhírű nyomozó, Hercule Poirot (Kenneth Branagh), aki hiába vágyakozik egy kis vakáció után, a bűntények mindig megtalálják. Isztambulból kénytelen minél hamarabb Londonba utazni egy folyamatban lévő nyomozás miatt, ezért utolsó pillanatban csatlakozik az Orient expressz utasaihoz. Természetesen a híres nyomozó jelenléte nem kerüli el a többi utas figyelmét, a műtárgyakat hamisító és azokkal kereskedő Ratchett (Johnny Depp) megkéri Poirot-t, hogy derítse ki, kik törnek az életére fenyegető levelek formájában. Poirot ellenszenvre hivatkozva visszautasítja Ratchett ajánlatát, akit másnap holtan találnak a fülkéjében. Testén több furcsa késszúrás található, a fülke tele bizonyítékokkal, mind más-más utashoz köthető.
Nem véletlen emelkedik ki a Gyilkosság az Orient expresszen története Agatha Christie hatalmas életművéből. Maga a gyilkosság helyszíne is izgalmas, a bezártság miatt a gyanúsítottak egy vagonba vannak összezárva, és a nyomozó sincs biztonságban, hiszen a gyilkos valahol ott van tőle pár méter távolságra. Aki ismeri a történetet, az azt is tudja, hogy miért olyan formabontó, és pszichológiai témákat ügyesen feszegető a gyilkosság megfejtése, mely arra kényszeríti Poirot-t, hogy átértelmezze a bűnről alkotott fekete-fehér nézeteit. Azonban míg a 30-as években ez a regény könnyedén úttörő lehetett a hagyományos bűnügyi történetek között, azóta nagyok sok év telt el, napjainkban is elárasztanak minket a bűntényekkel behatóan foglalkozó könyvek/filmek/sorozatok.
Branagh megtehette volna, hogy a klasszikus, kicsit elavult történetet új köntösben tálalja, újra relevanciát adva a ma már nem túl népszerű „úriember nyomozó” karakternek, de ehelyett készített egy filmet, amiről nem lehet eldönteni, hogy ki a célközönsége. Tegyük fel, hogy az Agatha Christie-fanok, de ők minek néznék újra a jól ismert történetet? Logikusabbnak tűnik, hogy Branagh azoknak készítette a filmet, akik nem ismerik az eredeti művet, és a ’74-es filmet sem látták, tehát számukra a történet meglepetéssel szolgálhat. Viszont ez esetben az is feltételezhető lenne, hogy a célcsoport a fiatal korosztály, márpedig ők egész biztosan nem fognak élvezni egy ilyen régimódin előadott történetet. Branagh semmit nem újít, pedig megtehetné ezt anélkül, hogy modernizálja a helyszínt vagy a karakereket. A poénok olyanok, mintha egy jóval régebbi filmből származnának, a párbeszédek, a fényképezés, a zene mind-mind klasszicizáló. Azt viszont Branagh elfelejti, hogy régi filmekhez való visszatérés és a nosztalgia manapság már nem működik némi önreflexió nélkül, hiszen jócskán megváltoztak a nézői szokások. Pont ezért hatnak az érzelmesnek és emelkedettnek szánt jelenetek nevetségesen, mert bizonyos kliséket már nem lehet komolyan venni.
Azt értem, hogy Branagh a fejébe vette, hogy ő Poirot lesz, ha törik, ha szakad, de az rejtély, hogy ebbe a teljesen unalmas koncepcióba miért egyezett bele ennyi jó színész (persze, lehet, őket is a nosztalgia motiválta). A szereplőgárdában többek között van egypár A-listás név (Judi Dench, Michelle Pfeiffer, Willem Dafoe, Penelope Cruz), néhány feltörekvő tehetség (Josh Gad, Daisy Ridley) és a valamiért még mindig releváns Johnny Depp. Mindenki tisztességesen eljátssza a szerepét, de igazából Branagh sem emelkedik ki az alakításával, pedig azt hinné az ember, hogy valamilyen jutalomjátékot szeretett volna magának szerezni a filmmel.
A Gyilkosság az Orient expresszen nem kifejezetten rossz film, csak felesleges. Egy nagyszerű regény történetét tisztességesen elmesélő alkotás, remek színészekkel és egy nagyon furcsa bajusszal. Csak azoknak ajánlom, akik nem olvasták és nem is látták eddig a Gyilkosság az Orient expresszent, úgy talán tud is valami érdekeset nyújtani a film.