Még a március sem ért véget, máris lefutott az év tévésorozata. Többkezes következik a krimiről, amiről mindenki beszél mostanában.

A siker részben már megelőlegeződött azzal, hogy Matthew McConaughey  és Woody Harrelson főszerepi hozzájárulásuk mellett executive producerként is hozzájárultak a True Detective elkészítéséhez. Kivételes, hogy egy karrierje csúcsán levő hollywoodi sztár sorozatban vállaljon főszerepet. (Akinek Oscarra való esélye, jelölése és győzelme párhuzamosan haladt a futamidővel.) Ez újabb példája annak, hogy a filmes alkotók egyre inkább a tévéformátumok iránt érdeklődnek. Gondoljunk csak rendezőkre, akik sorozatok útját egyengetik: David Fincher a House of Cards-ét, Judd Apatow a Girls-ét, Martin Scorsese a Broadwalk Empire-ét és Coenék nemsokára a Fargóét. A True Detective pedig már számos mozifilmre is jellemző tulajdonsággal is operál. (Melyik sorozatban van 6 perces vágatlan snitt?) Sőt Cary Fukunaga rendező úgy döntött, hogy a lassan végleg kihaló celluloidra forgatja le a koncepciózusan kidolgozott, zöldbe és sárgába oltott világot, amely mindenféle digitális konverziók ellenére is autentikus filmes textúrát kölcsönöz a látványnak.

A konzisztens világ és az átlagosnál komplexebb narrációs forma (17 éven átívelve, 3 egymásra és egymás ellen kijátszott idősíkban tálalt történet) számos nézőben vetette fel a kérdést (bennem is), hogy nem-e lett volna jobb élmény instant, 8 órás filmként megemészteni a True Detective-et. Jogos a kérdés, hiszen a mai szériafogyasztók mindent rögtön és azonnal akarnak, amit a Netflix-tendencia ki is elégít (egy évad egy dátumon, pl. House of Cards, Orange Is the New Black). Maradjunk a kérdésnél, de az biztos, hogy a hetek között generálódott találgatások és összeesküvés-elméletek erőteljesen hype-olták és tették hamar kultikussá a szériát.

1995-ben Louisiana mocsaras senkiföldjén Rust (Matthew McConaughey) és Marty (Woody Harrelson) egy rituálisan meggyilkolt lány ügyében kezdenek el nyomozni, amelyet még abban az évben le is zárnak. Rust 2002-ben újabb nyomra bukkan, amely túlmutat az eredeti ügyön. A nyomok homályosak és titokzatosak, az az érzésünk, hogy a történet bármelyik percben vehet egy Twin Peaks-es fordulatot és kiderülhet, hogy a tettes nem is evilági. Nic Pizzolatto (forgatókönyv)író a krimi és thriller műfajait fellazítva regéli el két nyomozó életére sorsfordítóan ható ügyet, amely alatt megtapasztalják a „pszichopata illatú” világ abszurdtitását. A számos filmes és irodalmi intertextből, a helyi folklór- és táj-specifikumokból gyúrt sztori egy igazi szerzői víziót kínál, ami a bűnügyi sorozatok kontextusában újszerű és örvendetes. Az első rész analóg technikát idéző, egymásra exponált képeiből komponált remek főcímétől az utolsó rész katartikus zárlatáig egy olyan bűnügyi „tévéfilmet” láthatunk, amelynek minőségi párjait mostanság a skandinávok produkálták a Forbydelsennel és a Bron/Broen-nel. De nyugodtan kutakodhatunk a HBO múltjában is: Drót, Deadwood.

Németh Szabolcs Előd

Ez a sorozat ugyanis teljesen más, mint amelyekhez az átlag tévénéző hozzátompult. Nem a hagyományos „kinyírnak valakit, (egy-két különleges tehetséggel megáldott tagú) rendőrcsapat nyomoz, lecsukják a tettest, és kezdődhet a következő rész”-dramaturgiára épül. Nincs benne a Kisvárosi gyilkosságok helyszíneinek a bája, bár a környezet hatalmas hangsúlyt kap itt is: ezúttal szegény, nyers, üres, nemtörődöm és gyilkos. A gyéren lakott, néma és sivár louisianai mocsár hangulata miatt olyan az egész, mint a Kisvárosi gyilkosságok negatívba fordítva, s a pletykának ugyanolyan jelentősége van itt is, mint a brit sorozatban.

A nyolc rész egyetlen egészéjszakás filmmé duzzad, a zseniális forgatókönyvnek és a tehetséges fiatal rendezőnek köszönhetően olyan az egész, mint egy 8 órásra nyújtott Insomnia egy kis Pszichóval fűszerezve, és a bűnügyi film műfaji elemei ugyanolyan súllyal vannak jelen, mint egy erős pszichológiai drámáé. Ebben a 17 évnyi történetben van rituális gyilkosság, szarvasagancsos hulla, vudu, gyanús mocsári szekta, eltűnt gyerekek, de ennél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a két hihetetlenül gazdagon jellemzett, folyamatosan egymásnak feszülő főszereplő, az egymással és önmagával dinamikusan változó és örökké ellentmondásos viszonyban álló két nyomozó személyes története. Az egyik mögött családi tragédia áll, a másik meg mindent megtesz azért, hogy az várjon őrá is, és persze egy adott ponton a magánéletben is össze kell bogzódnia ennek a két szálnak. A csontsoványra fogyott és sminkelt Matthew McConaughey előtt le a kalapokkal, a társát játszó Woody Harrelson pedig most alakít először emlékezeteset.

A sorozat minden pillanata kiszámíthatatlan, mind a rendőrök egymáshoz fűződő viszonyát, mind az ügy fordulatait illetően. Mire elkényelmesednénk például az alapvető szerkezeti elemnek tűnő rendőr-vallat-exrendőrt keretnek köszönhetően, következik egy mindent átértékelő fordulat, majd a nézőt újra és újra kitaszítják a komfortzónájából – erre való egyébként a sorozat roppant izgalmasan összerakott zenéje és zörejezése is. Talán az utóbbi a ludas abban, hogy a táj és hangulata szinte önálló szereplővé lép elő, akárcsak a Twin Peaksben.

És akkor még nem is említettem az elmúlt évtizedek legsikerültebb sorozatfőcímét, amely lassanként nyer értelmet, egyúttal a korábbi részek átismétléseként is szolgál. Kérem, adja át valaki könyörgésemet a gyártóknak: ne hagyják, hogy leüljön a következő évad, ne akarjanak kilenc szériát gyúrni a True Detective-ből! 

Buzogány Klára

Személyes, ám csöppet sem egyedi tévésorozat-archívumomban egy körülbelül húsz évvel ezelőtti (szó szerint megismételhetetlen) élményem képezi a template-et, amire a viszonylag friss True Detective-tapasztalatomat modellálom. Természetesen a David Lynch és Mark Frost közös kreatív munkájából született Twin Peaksről van szó, amely Romániában az 1990-es évek elejének eufórikus tévés kontextusában vált nézhetővé. A Twin Peaks idei 25 éves évfordulójára keresve nem találnék jobb szülinapi ajándékot a True Detective 8 órás történetfolyamánál, hisz utóbbi olyan tükröt tart „misztikus" elődjének – amelyhez hasonlóan  a televízió médiumából eredő fragmentáltságot túlszaturált információmennyiséggel kompenzálja – ami a tévés sorozatoknak „kiosztott" idő múlását is rögzíti.

A Twin Peaks és a True Detective egymást kölcsönösen magyarázó, szöveg- és szövet-szintű sajátosságai számtalanok: a gonosz ikonikus szimbólumává növő női hulla, a gyorsan felsejlő prostitúciós, kábítószeres és pszichés-ezoterikus háttér, az elméjében élő Sherlock és a hústól szabadulni sem akaró Watson, a természet által fenyegetett, törékeny fél-urbánus civilizációs kontextus, a valószerűség követelménye a mise-en-scène-ben, stb. Ezek a közös vonások azonban – a gondos sorozat-kutatókon és a megveszekedett Lynch- avagy Fukunaga- (netán Kyle MacLachlan- és Matthew McConaughey-, LOL) rajongókon kívül – aligha csigáznák fel széles nézői és kritikusi tömegek érdeklődését, össztársadalmi jelenséggé téve a maga idejében a Twin Peakset, jelenleg pedig a True Detective-et. Külön kiemelendő a mainstream nézői, a szűkebb rajongói és a még szűkebb kritikusi értékítéletek harmonikus illeszkedése mindkét sorozat kapcsán: a pozitív véleményű megszólalók mellett a fanyalgók igen kis százalékot tesznek ki. Mitől van ez?

Az egyik magyarázatot csakis a mindentudó, mindent látott és látó Rusty Cohle detektívtől fogadhatjuk el: „time is a flat circle / az idő egy lapos kör", mondogatja gyakorta, s ennek fényében huszonöt év alatt az 1989-es Twin Peaks-től visszajutottunk a 2014-es True Detective-hez (továbbá pedig azon kellene töprengenünk, hogy mi vési bele az idő természetébe a huszonöt éves ciklusokat). Teljességgel tartható álláspontnak vélem ezt, de csakis akkor, ha a vele diametrikusan ellenkező nézetet is érvényesnek fogadjuk el (rengeteg sorstársamhoz hasonlóan a formális logika nem erősségem, s nem erőssége Holmes-nak vagy Cooper ügynöknek, Rusty Cohle-ról és Martin Hartról, más-más okból ugyan, nem is beszélve). Azaz, az idő szimultán egy lapos kör, és egyszeri, megismételhetetlen, érzéki és konceptuális esszencia, amit a könnyed hangnemhez szokottak kedvéért couleur locale-nak is szoktunk nevezni. Ha az analóg későnyolcvanas-korakilencvenes évek angolszász tévés kultúrájában ezt a Twin Peaks testesítette meg, azt hiszem, kijelenthető, hogy ugyanilyen funkciója van a gyökeresen digitalizálódott kora kétezertízes években a True Detective-nek. Ez pedig nem kis teljesítmény egy olyan tévés-minisorozattól, amelyet egyetlen idényre terveztek¹ (tény, hogy a „minőségi televíziózás Mekkájában), és amelyet tévésorozathoz először hozzászólóknak (a rendező Cary Fukunaga, az író-kreatív elme Nic Pizzolatto, az operatőr Adam Arkapaw) és jobb időket (is) látott játékfilmes sztároknak (a főbb szerepeket alakító Woody Harrelson, Matthew McConaughey és Michelle Monaghan, de a zenéért felelős T Bone Burnett is) vetettek prédául. Ha formalizálni akarnám e kreatív pályaív szempontjából nagyon eltérő két csapat mérkőzését, akkor a digitálisban edződött, időnként analóggal is ütögető Y generációs ötletgazdák és döntéshozók, valamint az analógtól szabadulni nem tudó X generációs arcok, felszínek és felületek egymást megérteni próbáló vállalkozásaként írnám le a True Detective-et. Képszerűen fogalmazva: a technológiai alapozás és a mocsarak harca hozza létre a perifériákat, s ez sokunk közös élménye, beleértve Cohle-t, Hartot, és Maggie-t is.

Virginás Andrea

¹ „I wanted one last romance with film... / Romantikázni akartam egy utolsót a filmmel" – Cary Fukunaga rendező megfogalmazása a Making True Detective c. werkfilmben