Jennifer Chambers Lynchnek bizonyára tele lehet már a hócipője azzal, hogy valahányszor szóba kerül a neve szakmai körökben, valahogyan mégis az édesapjánál lyukadnak ki: ő David Lynch leánya, és ettől a ténytől valóban nehéz eltekinteni. Ha az embernek ilyen apja van, az biztosíthat ugyan némi helyzeti előnyt a filmipari startvonalnál, ám az árnyékából is jóval nehezebb kikerülni – sajátos, önálló művészi arcéllel rendelkező alkotóként.
Hogy ez a helyzet – és saját stilisztikai eszköztárának megtalálása – tényleg komoly fejtörést okoz a 41 éves rendezőnőnek, az mutatja, hogy első és második nagyjátékfilmjének elkészítése között kereken 15 év telt el: az 1993-as, kellőképpen bizarr, ám általános kritikai vélekedés szerint kissé balul sikerült Boxing Helenát csak tavaly követte a Surveillance, amelynek bemutatóját a Cannes-i Filmfesztiválra időzítették. Ez a film, finoman szólva, nem segít a Lynch-hölgynek kilépni az „apja lánya” szerepkörből: ez bizony felismerhetően a papa mozija.
A Surveillance megtekintése után ugyanis a néző képtelen szabadulni attól a benyomástól, hogy az alma nem esett messze a fájától (és nem csak azért, mert David Lynch a film executive producere); ami, persze, önmagában – vagyis a végeredmény szempontjából – nem feltétlenül baj, (Lynch-bolondoknak:) sőt. Már a kezdőképek lázálomszerű brutalitása is erre utal, hogy aztán belecsöppenjünk egy alig leplezett Twin Peaks-alaphelyzetbe: két FBI-ügynök (Bill Pullman és Julia Ormond) egy titokzatos sorozatgyilkosság felderítése végett érkeznek egy Isten háta mögötti – igaz, nem hegyvidéki, hanem fennsíki – kisvárosba, ahol a féltékeny helyi rendőri erőkkel együttműködve kell összerakniuk a széthullott történet-mozaikdarabokat. Ami egyáltalán nem látszik könnyű feladatnak, tekintve, hogy a túlélők – egy rendőr, egy fiatal nő és egy kislány – meglehetősen eltérő narratívákkal rendelkeznek a mészárlásra vonatkozóan.
A groteszk, karikírozott karakterábrázolás (minden szereplő nyugtalanítóan „furcsa” alak a maga nemében) erőteljes fekete humorral társul; ez a film egyik kétségtelen erőssége. A vallomásaikat kamerába mondó szemtanúk elbeszéléseinek „hivatalos” verziója és a valóság közti viszony korántsem feszültségmentes: elhallgatások, eufemizmusok és egyszerű hazugságok tarkítják az interjúkat. Majd’ mindenki rejteget valamit, a kép akadozva, nehezen áll össze – a kihallgatótiszt kamerája (erre utal a film címe) ebben a folyamatban a nézői voyeurizmus eszközévé és megtestesítőjévé válik, amennyiben a tanúvallomások flashbackjein keresztül egyre mélyebbre ránt bennünket ebbe a pokoli történetbe. A kábszeres párocska „állásinterjújáról” kiderül, hogy egy leharcolt (és a szemük előtt elpatkoló) drogdílernél tett látogatást fed; a közúti rendőrök pedig munkaidőben azzal szórakoznak, hogy a szerencsétlenségükre arra közlekedő autósokat válogatott pszichológiai kínzásoknak vetik alá.
Viszonylag hamar világossá válik, hogy ebben a – sárgás-barnás tónusú, gyakran kifakult képekben megrajzolt – sivatagi miliőben gyakorlatilag senki sem normális: az amúgyis elég siralmas látszat mögött még siralmasabb és félelmetesebb valóságrétegek tárulnak fel, a Rashomonosan több perspektívájú nyomozás során. Egyvalaki van ebben a beazonosítható motiváció nélkül gonosz, beteges és tébolyult figurákkal benépesített világban, aki sosem hazudik és mindent tisztán lát, de rá történetesen nem nagyon kíváncsiak: a kislány, Stephanie (Ryan Simpkins); az, hogy egyetlenként éli túl a fékevesztett pusztítást, a megbillent erkölcsi világrend helyreállításának halvány reményét jelentheti. Jennifer Lynch leginkább az atmoszférateremtésben bizonyul apja legjobb tanítványának: a zavarba ejtően duplafenekű párbeszédfoszlányok, nyomasztó hanghatások, különös gesztusok végig feszültségben tartanak, és egy baljós végkifejlet „ígéretét” hordozzák.
A végig megbízhatatlan elbeszélés azonban egy olyan drámai fordulatban csúcsosodik ki, amely után bármely becsületes bűnügyifilm-iparos megnyalja mind a tíz ujját – még akkor is, ha a zárójelenetek némelyikénél azt érezzük, hogy a kevesebb talán több lett volna. A következetesen rejtélyalapú „lynchiánus” narráció egy Közönséges bűnözők-típusú csavarral a Született gyilkosok perverz vadromantikája irányába mozdul el, és nehéz eldönteni, ez előnyére vagy inkább hátrányára válik a filmnek. Mert a mesterien kivitelezett megoldásért a rendezőnő épp azt adta fel, ami az idősb Lynch munkáiban olyan lenyűgöző: a rejtélyt, a misztériumot, a látszat mögötti, rejtett mozgatórugók többértelműségét. A Surveillance így egy sötét, csavaros és szubverzív, de végeredményben műfajhű sorozatgyilkosos thriller marad, amely viszont nem csak a Lynch-hívek számára nyújthat kissé kockázatos – mert erős idegzetet kívánó – egyestés kikapcsolódást.