Rodrigo Sorogoyen neve nem ismeretlen a TIFF visszajáró közönsége számára. Ám annak, aki a 2014-ben díjnyertes Stockholm című filmje alapján ismét egy tipikusan spanyol, hajnali hangulatú, párkapcsolati-beszélgetős drámára számítana, csalódnia kell: az Isten bocsásson meg nekünk az utóbbi évek egyik legütősebb thrillere.
A TIFF szervezői kétségkívül tudnak zárófilmet (is) választani. Rodrigo Sorogoyen legújabb nagyjátékfilmje kellőképpen populáris, mégis határozottan spanyol/európaias ízeket hordozó alkotás, amely a maga műfajában meglehetősen erős ahhoz, hogy egykönnyen ne feledjük el (és vele együtt az idei fesztivált sem). Az Isten bocsásson meg nekünk (még nincs hivatalos magyar címe, de használjuk ezt legalább addig, amíg a forgalmazók el nem rontják) az elmúlt évek olyan kiváló spanyol nyelvű thrillereinek sorát gyarapítja, mint a Szemekbe zárt titkok vagy a Mocsárvidék, amelyek a klasszikus műfaji minták biztos kezű alkalmazásával villantják fel a hispán kulőrlokált, a sajátos történelmi-kulturális kontextus elemeit.
A szinopszisból viszont kár kiindulni: a pápalátogatás nem áll ok-okozati összefüggésben a cselekménnyel, inkább hangulati háttér, amely részben a rendőrség extrém óvatoskodását és botránykerülő magatartását hivatott magyarázni, ugyanakkor valamiféle diszkrét katolikus misztériumfelhővel borítja be a szemünk előtt lejátszódó lélektani drámát. Amiről egy ideig azt gondoljuk, hogy a gyilkos drámája, aztán rá kell jönnünk, hogy...
Mindenek előtt azonban vegyük szemügyre a mi madridi Sherlock–Watson párosunkat. Ellentétesebb detektívkaraktereket nehezebb is lehetne elképzelni: Velarde (Antonio de la Torre) dadogós, gátlásos, egyedülálló, gyengébb fizikumú, a nyomozás deduktív módszereit előnyben részesítő, jó észjárású hivatalnokfigura, míg társa, Alfaro (Roberto Álamo) erőszakos, jó kiállású, macsó, dühkitöréseit nehezen kezelő izompacsirta, feleséggel és két gyerekkel (őket viszont imádja), aki mellesleg épp néhány hónapnyi rehabilitációs időszakról tért vissza éppen, mert kiverte egyik kollégájának a fél szemét. Ők ketten indulnak el a titokzatos sorozatgyilkos nyomában, aki kizárólag idős nőket erőszakol és gyilkol halomra a fülledt, nyári Madridban, ahol a gazdasági válság erőszakos utcai tüntetéseket eredményez, és, képletesen szólva, mindent beleng a Benedek pápa (2011-ben járunk) látogatására érkező zarándokok tömjénfüstje. De csak jelzésértékkel, hiszen észre sem vesszük, és máris régi elsőáldozások forrásvidékén járunk: hiába, ebben a kultúrában a bűn fogalma elválaszthatatlan a katolicizmustól.
A pszichotriller műfaja pedig, kulőrlokál ide vagy oda, elválaszthatatlan a hitchcocki hagyománytól – és nem csak a feszültségnövelés eszközeinek használatában. Ahol istenfélő idős néniket ölnek meg, ott jó eséllyel anyakomplexus rejlik a háttérben. Ahol pedig anyakomplexus, ott óhatatlanul beleütközünk a Psychóba: van is egy jelenet Sorogoyen filmjében, amelyben a gyilkos egy padon ül és bámul maga elé, és Isten bocsássa meg nekem, egy pillanatra úgy tűnik, mintha az ifjú Norman Bates nézne ránk a képernyőről, illetve a vászonról. És ez nem spoiler akart lenni: a nyomozás egy idő után átlép a „ki a gyilkos?” klasszikus kérdésén; látjuk, ki a gyilkos (ha a kilétével nem is vagyunk teljesen tisztában), ahhoz azonban, hogy a motivációit megértsük, először detektívjeink – különösen a félszeg Velarde – cselekvésének rejtett mozgatórugóit kell „kitapogatnunk”.
Egyfajta tükörszerkezet jön így létre, amelyben a sorozatgyilkos utáni „külső” nyomozás a detektív(ek) belső démonaival való küszködés szimbolikus megjelenítőjévé válik (ne feledjük, az egyik kulcsjelenetben Velarde kis híján megöli – véletlenül – a nőt, akivel végre sikerülne összejönnie). Egyre vékonyabbnak bizonyul a határ bűn és erény, törvény és törvénytelenség között, a megváltásnak (önmegváltásnak?) pedig súlyos ára van, ha van egyáltalán.
Hiába, a spanyol thriller az új skandináv krimi.
Vetítik a 16. TIFF-en: június 11., vasárnap, 21:45, Főtér; 22.00, Szamos Open Air; 21.45, Cinema City Iulius Mall, 3-as terem (Dumnezeu să ne ierte)
