Nem kellenek sem véres kardok, sem méregpoharak, hogy a modern hatalmi rendszerek csavarjai megkeserítsék egymás életét. Elég egy pendrive, némi elszántság és gerinctelenség ahhoz, hogy valaki nagypályás legyen ebben a játékban, A rendszer pedig úgy lök be minket ebbe a lelketlen csatározásba, hogy alig bírjuk nézni.

Rodrigo Sorogoyen filmje a spanyol politikai elit mocskába viszi a nézőt, bár olyan univerzális problémákat vet fel, amelyek következményeit nem egy nemzet tapasztalhatja meg saját bőrén. Manuel, pártjának üdvöskéje egy tál homár mellől kacagja ki hasonszőrű barátaival a politikai riválist, aki szenvedélyesen szónokol a korrupcióval való leszámolásról. Nyeregben is érezheti magát, hiszen a sok év nem túl tisztességes, ám a párt érdekeit szolgáló munkája után végre szintet léphet, és az országos politikai színtéren is nagyot dobbanthat. Az utolsó pillanatban azonban egy kínos hangfelvétel akkora korrupciós botrányba sodorja, hogy karrierje azonnal indulhatna is lefele a vécén, ráadásul a párt gondolkodás nélkül egy emberként löki Manuelt a mindent bedaráló gépezet elé, hogy saját nevüket tisztára mossák. A férfit azonban a politikában eltöltött hosszú évek megtanítják arra, hogyan kell ezt a mocskos játékot játszani, és a becsületességet jócskán hanyagolva lép akcióba.

Egy hatásvadászabb előzetesben biztosan jól összevágnák azt az minimális, explicit erőszakot tartalmazó felvételt, amelyet tartalmaz a film, esetleg fellebbentenék az „itt vér fog folyni”-szlogent is, ám A rendszer legvérfagyasztóbb pillanatai leginkább azok, amikor nincsen nyílt erőszak, csak figyeljük az egyre inkább sarokba szorított Manuel ügyködéseit. A film eléri, hogy úgy érezzük magunkat rettenetesen, hogy csak figyeljük a beszélgetéseket, a gesztusokat és azt a ridegséget, amivel ezek az emberek mindezt napi jelleggel művelik.

Ennél pedig csak a film valószerűsége a rémisztőbb, a tudat, hogy hány országban történik még ezekben a percekben is ugyanez, csak senki sem lát bele. Sorogoyen pont a mocskos kulisszák mögé nyomja be a fejünket, ráadásul néha már-már dokumentarista jelleggel teszi ezt: sok kézikamerás, követős jelenetet látunk. A film egyik legjellemzőbb beállítása, ahogy Manuel mögött loholunk Olivier Arson jól komponált minimalista technozenéjére, amely akaratlanul is egy ketyegő bomba szólamaira emlékeztetve diktálja a film zaklatott ritmusát. A francia zeneszerző nem véletlenül nyerte el a spanyol Oscarnak tartott Goya Awardson a legjobb eredeti filmzenéért járó szobrot, de a film jóformán minden kategóriában tarolt a gálán: megnyerte a legjobb férfi főszereplő, férfi mellékszereplő, rendező, forgatókönyv, vágás és hangrögzítés kategóriáját is.

A néző nehéz helyzetben van, hiszen jóformán senki sincs, akivel azonosulni lehet, legfeljebb a politikus családja, aki az elszenvedője az egész konfliktusnak. Bár Manuelt igyekszik szimpatikus vonásokkal felruházni, amit Antonio de la Torre remek alakításában kellő karizmával tölt meg, de aztán rájövünk, hogy ez is csak az a megnyerő arc, amely alapfeltétel a politikusi pályához, és egyre gyakrabban jön el az a pont, amikor a néző képtelen tovább áldozatként tekinteni a férfire, és jogosnak érzi, hogy bedarálja őt is az a bizonyos rendszer, amelyet ezek az emberek építettek fel. A film remek és zavarba ejtő befejezése csikar ki mégis némi szánalmat, hogy aztán otthagyjon a rengeteg felvetett kérdéssel és kétellyel, amelyből mindenki leszűrheti a saját konklúzióját. 

A hatalom megvédi a hatalmat – hangzik el a film több pontján A rendszer egyik tételmondata, amely ennyire érzékletesen láttatva a disznóságokat nem kecsegtet túl sok biztatással és reménnyel azzal kapcsolatban, hogy valóban hogyan őrölnek a rendszer malmai. Utalva ezzel arra is, amely a film egyik mellékszálaként indul – Manuel egy ismert tévés személyiségnek próbál hízelegni, akinek viszont végig az arcára van írva, milyen mértékben fordul fel a gyomra a hozzá hasonló alakoktól. A férfi viszont cinkost akar belőle csinálni, ki is mondja, hogy így védik egymást a hatalmak, márpedig a médiának ez is a feladatai kéz tartozik. A film fináléjában ez a két hatalom csap össze, A rendszernek pedig ezek a legerősebb pillanatai.

Sorogoyen filmje annyira szemérmetlenül szembesít egy romlott világgal, hogy A rendszer biztosan nem egy olyan film, amit túl gyakran nézne bárki újra. Úgy hatol be a bőrünk alá nagyon kényelmetlen módon, hogy észre se vesszük, utána nehéz is onnan kisöpörni. Legnagyobb erénye azonban nem is abban rejlik, hogy mennyire kivételes film, hanem abban, hogy ha utána bekapcsoljuk a híradót vagy belelapozunk egy újságba, eszünkbe villan a sokkoló felismerés. Ilyet pedig csak az igazán hiteles filmek tudnak.