Borotvája eltörött, szókincse pedig nagyjából nullára redukálódott, mégsem lehet nem szeretni Gerard Butlert: ha akcióthrillerről van szó, még mindig ő Hollywood legmegbízhatóbb szakmunkása.
Mi történik a nyári uborkaszezonnal, ha épp sem a legfrissebb Marvel-szuperhősfilm, sem az aktuális Halálos iramban-opusz nem fut a mozikban? Ebben az esetben sem kell elkeseredni, hiszen bármikor berongyolhat a légkondicionált filmszínházakba az egyre bozontosabb szakállú Gerard Butler, hogy megmentse a glóbuszt a pusztulástól. Igaz, bájosan szikár akciószínészünk és Ric Roman Waugh direktor harmadik közös munkájában alacsonyabbak a tétek, mint mondjuk a három évvel ezelőtt Greenland – Az utolsó menedékben: a Kandahárban Butlernek nem egy Föld felé közelítő üstökössel kell farkasszemet néznie, „csupán” CIA-ügynökként ragad a Közel-Keleten.
Tom Harris (Butler) igazi profi a szakmájában, ám amikor meghackeli egy iráni atomreaktor biztonsági rendszerét, s ezzel hozzájárul a létesítmény felrobbantásához, egy szemfüles újságírónak köszönhetően gyorsan lelepleződik az álcája. A helyzetet csak bonyolítja, hogy Harris akkor értesül a blamázsról, amikor már elvállalt egy újabb megbízatást – sőt, összekötője beszervez mellé egy Mo nevű afgán tolmácsot (Navid Negahban) is, akinek persze fogalma sincs, mibe tenyerelt bele. A küldetés ugrott, Tom és Mo pedig az afganisztáni Kandahár felé veszi az irányt, ahonnan hazaszállíthatja őket egy katonai repülőgép. Csakhogy az iráni és a pakisztáni titkosszolgálat is a nyomukba ered, de útjukat mindenre elszánt milíciák és könyörtelen hadurak is keresztezik.
Habár Butler személye és az alapkoncepció egyaránt régi vágású, vegytiszta akciófilmet sejtet, Waugh, valamint a forgatókönyvet jegyző – és a katonai hírszerzés kötelékéből érkező, tehát voltaképp saját élményeire támaszkodó – Mitchell LaFortune munkája azonban az első ötven percében inkább egy lomha politikai thriller hangulatát idézi. Az alkotók ráérősen helyezik fel a sakktáblára azokat a bizonyos bábukat, sokszereplős, erősen túlbonyolított konfliktust vázolnak fel, s amikor a néző már azt hinné, egy nagyobb nemzetközi válsághelyzet van kipattanóban, hirtelen szűkül a fókusz. Butler és a Navid Negahban által alakított tolmács kapcsolata csak félúton kezd bontakozni, ekkorra azonban – a kissé unalmas és száraz felvezetésnek köszönhetően – szinte már lanyhulni is kezd az éberségünk.
Hiába akar kezdetben többnek, „értékesebbnek” látszani önmagánál, a Kandahár végül mégis határidő-dramaturgiával dolgozó, mérsékelten akcióorientált túlélőthrillerként pozicionálja magát. Bizony, Waugh takarékra állítja a műfajtól (és egyáltalán: a tárgyi közegtől) elvárható harci jeleneteket. Van néhány mozzanat – például a dzsippel menekülő főhősök és az őket kergető helikopter „összecsapása”, vagy Harris és a nyomába eredő pakisztáni titkosügynök röpke, de annál ütősebb pisztolypárbaja –, mely balzsamosan simogatja az érzékeinket, de a hangsúly egy ponton túl mégiscsak Tom és Mo kapcsolatára helyeződik. A Kandahár ugyan nem buddy movie, a marcona CIA-ügynök és a csupaszív tolmács viszonyát Waugh mégis e jól ismert műfaji alakzat kliséivel bástyázza körül. Amikor a nem is annyira honvágy gyötörte, de durcás kamaszlánya ballagása miatt mindenáron hazajutni vágyó Harris előkapja a bakfis fényképét a mellzsebéből, s büszkén megmutatja alkalmi fegyvertársának, aki erre mesélni kezd a saját hősi halált halt fiáról, a befogadó kiprésel magából egy elnéző mosolyt. Szinte már sajnáljuk, hogy a hasonló macsófilmekben elhangzó leggyakoribb tételmondat, a „Nem voltam elég jó apa” ezúttal nem csendül fel a dialógusok között.
A Kandahár tartópillére egyébként maga Gerard Butler: noha arcszőrzete filmről filmre egyre loncsosabb, szókincse pedig vészesen szűkül, ha szikár akcióthrillerről van szó, még mindig ő Hollywood egyik legszorgalmasabb és legodaadóbb szakmunkása. És egyébként is: Jack Bauer feltűnése óta van valami leírhatatlanul mulattató abban, ahogy egy szuperkém a rosszban sántikáló terroristák és egyéb militáns csoportok közé csap, miközben felettesei elsötétített irodákban, hatalmas kivetítők és drónkamerák gyűrűjében kortyolgatják a laktózmentes lattét. Az már csak hab a tortán, hogy Waugh és LaFortune egyetlen jelenet erejéig megpróbálják tolmácsolni a kollektív bűntudatot, amit Amerika érez(het) Afganisztán és Irak politikai destabilizálása miatt. Ettől persze a Kandahár még nem lesz mélyebb vagy összetettebb produkció: Butler és Waugh legújabb közös alkotása egyszeri fogyasztásra szánt futószalag-termék – na jó, szakáll-fetisiszták és lányos apukák számára erősen javallott a jegyzetfüzet bekészítése, mielőtt leülnek a film elé.
