Pár hónappal azután, hogy a Voyager 1 űrszonda alig 280 000 km távolságban elröppent a Jupiter mellett, a Philips bemutatta az első CD-t, a Szovjetunió megtámadta Afganisztánt, a világra jött Pink és Románia a hetedik ötéves terv dicsőséges útjára lépett, nos ekkortájt valahol Teheránban Tony Mendez CIA-ügynök hat amerikai diplomata hazajuttatásán fáradozott.
Az amerikai hírszerzésnek az eseményekben játszott szerepéről csupán 1997-ben értesülhetett az átlagpolgár, mivel részletei botrányosan magas diplomáciai veszélyfaktorral fenyegettek az Egyesült Államok és Irán korántsem kedélyes kapcsolatában, így hát Kanada hárította a közel-keleti ország haragját. Az Egyesült Államok amúgy is diplomáciai slamasztikában találta magát Iránnal, amikor 1979 elején befogadta a forradalomban trónfosztott és az új hatalom bosszúja elől menekülő (halálosan beteg) Mohammad Reza Pahlavi sahot, aki korábban nyugatbarát uralmát a világ legnagyobb kőolajfaló állama támogatásával tartotta fenn. Az iráni iszlám forradalom túl azon, hogy igyekezett brutálisan leszámolni a régi rendszer embereivel, kezdettől fogva nyíltan Amerika-ellenes volt. Egy langyosan pirkadó novemberi hajnalon, 1979-ben, Khomeini Ajatollah híveinek egy nagyobb tömeggé fejlődött csapata elfoglalta az Amerikai Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, túszul ejtett és 444 napon keresztül fogságban tartott több tucat férfit és nőt.
Ben Affleck Argója, egy rövid és szerény történelmi eligazító után ezzel az ostrommal nyit. De milyen ostrommal! Az eleinte csak skandáló, de pár percen belül már a kapuzáró láncot elmetsző arab ifjak pillanatokkal később az épület ablakainak védőrácsát feszegetik, miközben a rettegő hivatalnokok változatos módszerekkel próbálnak elpusztítani minden kényes írott anyagot és vízummatricát. Affleck a feszültség kitartóan és egyenletesen felfelé tartó ívelésével nem csupán a következő közel két óra felettébb kellemes mozgóképi ígéretét alapozza meg, de majdnem meggyőz arról is, hogy túlnyomórészt arhív felvételeket látunk. A nyersanyag kiválóan manipulált és némi korabelivel kevert, a tekintélyes létszámú támadó tömeg valósághűen fanatikus, ha van is fotosoppolt táj, semmi árulkodó jele, s ha a dús bajszok, hatalmas keretű szemüvegek és félhosszú frizurák alól nem villanna át néha egy valahonnan ismerős színész arcéle, az élmény kis híján dokumentumfilmes lenne. Ránk telepszik ugyanakkor egy borzongatóan gyönyörteli baljós érzés is, amilyet a jófajta thrillerektől szoktunk kapni, később állandósul és csupán kevéssel a játékidő vége előtt enged a szorításból.
Az ostrom idején a nagykövetség épületéből – kis szerencsével – egérutat nyer hat személy, akik a kanadai nagykövet házában húzzák meg magukat, és akiknek menekítéséről az amerikai külügy és hírszerzés gyors döntést kell hozzon, ugyanis hiányukat az iráni forradalmi erők bármely pillanatban felfedezhetik. Ekkor lép a színre Anthony Mendez ügynök, azaz egy soha titokzatosabb és szakállasabb Ben Affleck, akinek életmentő filmforgatós ötletét – jobb híján – elfogadják. Mendez ugyanis abban reménykedik, hogy gondos előkészülettel és világraszóló reklámmal egy forgatás előtt álló kanadai álsci-fi álszuperprodukció álfilmes álstábjának álcázva a hat amerikai kimenekíthető az ellenséges országból. A már említett baljóslatok csillapítására ekkor átruccanunk kissé a hollywoodi színterek mögé, illetve megjelenik Goodman és Arkin huncut karaktere, mint pompás vígjátéki elemek.
John Goodman játssza a CIA-vel is gyakran együttműködő John Chambers maszkmestert, aki amúgy Oscar-díjat kapott az eredeti Majmok bolygója-sorozatban kifejtett munkásságáért, Alan Arkin pedig a több veterán producer alakjaiból gyúrt Lester Siegelt alakítja, harsányan hanyag eleganciával. A páros, és nem kevésbé a lépten-nyomon felbukkanó filmes önreflexiók ismerős érzése ellenpontozza az iráni helyszínek veszélyérzetéből táplálkozó szorongást a nézőben, pazarul harmonikus szimbiózisban. Természetesen a kém- és politikai thriller fonala nem lenne elég színes, ha némi családi dráma mellékszálával nem keveredne, de Afflecknek sikerül azt is a teljes összhang javára jótékonyan beleszőni.
Affleck itt többet tesz, mint csupán hivatkozik az idővel versenyt futó csapat izgalmával meghajtott zsánerelődökre. Épphogy az imént szóba hozott vígjátéki összetevőkkel, filmes utalásokkal, és a feldolgozott esemény korának, azaz a hidegháborús évtizedek politikai thrillereinek képi világát megidézve helyezi az Argót némileg a műfaj élvonalába. A cigarettafüstben úszó belső terek öltönyös vagy ingujjra vetkőzött férfialakjai alig különböznek Pakula, Costa-Gavras vagy Frankenheimer hőseitől. A néhol 8, 16 és 35 mm-es nyersanyagra forgatott utcai jelenetek pedig nem másról, mint épp az analóg korszak szemcsés szépségéről mesélnek. Nem kell különösebb szakértője lenni az amerikai szakma értékrendjének, hogy lássuk, ez bizony Oscar-gyanús, mégpedig a legjavából. És joggal.
Hollywoodi termék az Argo, így hát a történelmi események ábrázolásában kissé túlértékeli az Egyesült Államok szerepét a mentés megszervezésében, ami eredetileg kanadai kezdeményezésre és az ottawai kormány önzetlen pártfogásával zajlott. Ezzel szemben az Escape from Iran: The Canadian Caper című 1981-es kanadai tévéfilm épp ellenkezőleg, alig említi a CIA-t. Az igazság persze valahol középen van, de kit érdekel az igazság, mikor itt van nekünk ez a Hollywood aranykorát idéző, izgalmas mentőakcióba oltott szolid alkotás egy immár majdnem eastwoodi magasságokba emelkedő Ben Affleckkel a kamera előtt és mögött?
