Terjedelmes – de alapvetően mégis ismeretlen – életműve során Michael Cuesta már egy raklapnyi Homeland-, Dexter-, és Sírhant művek-epizódot vezényelt le. A Jobb, ha hallgatsz azonban nagyjátékfilm, melynek valós eseményeken alapuló vaskos története könnyedén meg tudna tölteni egy nagyobb ívű sorozatot is. Cuesta veszélyes vizekre evezett tehát, és néha ugyan nehezen tud megfelelni a mozis formátum feszesebb ritmus- és tempóigényének, filmje mégis meglepően működőképes, súlyosan rezonáló moralitás-tablóvá tud válni.
A CIA, a nicaraguai forradalom, és az Államokban elharapódzó crack-járvány között sokkoló összefüggésekre lelő – és ezért durván megbűnhődő – Gary Webb (Jeremy Renner) oknyomozó-riporter mélységesen tragikus és felháborító kálváriájával Cuesta mélyre lenyúl a korrupció ezeréves történelmének pöcéjébe, kihalászik egy jó maroknyi szemetet, és kisebb-nagyobb sikerrel azokat össze is tudja fűzni.
A Jobb, ha hallgatsz ugyan majdnem elhasal a helyszűke miatt agyonvagdosott expozíció során, Cuesta azonban a film szempontjából létfontosságú információk, szereplők, és helyszínek kissé frusztráló ledarálása ellenére is képes érthetővé tenni az összeesküvés mozgatórugóit és Webb indítékait is. A Jobb, ha hallgatsz így alapvetően gyorsan kilábal a gyermekágyi lázból, és egy egészen izgalmas kötéltáncba fog az életrajzi film, a politikai- és az újságírói thriller határmezsgyéjén.
Cuesta érezhetően a vágóasztalon centizgette az egyszerre történet- és karakterorientált film adalékait, a feladatnak pedig éppen hogy megfelelt. Kezei közt a mellékszereplők (nagyszerű színészek egyjelenetes szerepekben) emlékezetes szócsövekké válva hagynak mindent – néha túl sok mindent – a főszereplőre, ezáltal pedig Cuesta szépen be is int a sorozatok szerkesztési elvének. Kár viszont, hogy a terjengős téma kibontásához a rendező nem volt képes tisztességesen elrugaszkodni a sorozatok űrtartalmától, mivel az esetenkénti aránytalan hadarás vagy épp a jelenetek nyújtása nem tesz jót az ezért néha infotainment-szagú cselekményvezetésnek. Emellett a stílussal is akadnak gondjai. A cselekmény ugyanis már önmagában annyira erős, hogy a kézből vett jelenetek releváns belső feszültsége néha a feleslegességig burjánzik. Cuesta nem egy Soderbergh, vagy egy Greengrass, épp ezért a csendesebb, pszichologizáló drámai epizódok során – melyekben Webb széthulló élete elevenedik meg – a dokumentarista kamuremegés hiteltelenné és célt tévesztetté válik.
A tempó- és esztétikabeli zökkenők azonban apróságok Jeremy Renner alakításának tükrében. A színész eleinte elhiteti a nézővel, hogy a névtelen helyi lapnak író Webb egy túlpörgött igazságérzettel megáldott átlagjános, aki magánéletének kellemes kertvárosi belassultságát vagány motorokkal és kocsikkal kompenzálja. Ahogy azonban Webb nyilvánosságra hozza, hogy a CIA beszervezett drogfutárok brutális bevételéből finanszírozta a nicaraguai forradalmat, a kép megváltozik. Renner az úton-útfélen ráragadt akcióhősi manírokat észrevétlenül vedli le, hogy feltárja a kemény külső alatt meghúzódó megrögzötten naiv és vakmerő újságíró igazi karakterét. Született bajkeverő, tele tapintható hibákkal, aki még hitt a leleplező újságírás világmegváltó biztonságában – de hiába. Webb az ő megformálásában nem hős, vagy mártír, hanem egy kis hal, akit a nagyobbak kegyetlenül szétcincálnak.
Cikksorozatáért kapott ugyan egy Pulitzer-díjat, mire azonban átvehette, a Központi Hírszerzéssel összefogott szakma elitje mind a sztorit, mind pedig Webb életét kimiskárolta. Míg cikkét a The Clash Know Your Rights (Ismerd a jogaidat) című örökbecsűjének – ehelyütt kissé didaktikussá váló – taktusaira gépelte le szinte táncolva, addig a film végén elhangzott katartikus, gyászbeszédként is értelmezhető köszönőbeszéde után csendben, leszegett fejjel hagyja el a képmezőt. Webb borzalmasan félreértett túlbuzgó igazságkeresése szakmai ellehetetlenítést, magánéleti zűröket, és végül öngyilkosságot hozott magával, melynek tudatában Renner fokról-fogva épülő karakterrajza meghökkentően kidolgozottnak tűnik. Életre kelti a figurát, a nagyravágyó és megfontolatlan kalandorból hús-vér pária válik, a kétes tanulság pedig az utolsó metaforikus jelenet során apránként kúszik be a képbe: volt-e értelme?
Miközben mindenkit lekötött Clinton elnök szex-botránya, addig Webb feltárta az ország egyik legsúlyosabb szarkeverését, amibe végül, emocionálisan, szakmailag, és magánéletét tekintve is beletört a bicskája. Renner alakítása nélkül pedig a lehangoltságában is felemelő zárlat képtelen lett volna a történeten túlmutató mellékzöngékkel díszíteni a filmet. Webb megpróbálta a lehetetlent, és még ha dicsőségesen is, de belebukott. Elmesélt egy olyan sztorit, ami túlságosan igaz – épp ezért veszélyes – ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön. Cuesta filmje pedig, néhány befoltozatlan narratívabeli lyuktól, pár stilisztikai zsákutcától, és a tempót érintő gondoktól eltekintve súlyos példázattá válik, mely apránként, ügyesen építkezve éri el célját: felbosszantja és elkeseríti nézőjét.
