Az 1968-as események, a diáklázadások és a prágai tavasz megítélése a mai napig kettős. Egy biztos, az akkoriban reneszánszát élő modernista film rendezői politikai aktivizmusukkal új korszakot nyitottak a filmtörténetben. Ám míg Godard, Marker, Truffaut főleg elméleti síkon próbáltak agitpropokat alkotni, addig az ifjú rendező, Constantin Costa-Gavras szinte berobbant a köztudatba politikai akciófilmjeivel.

Costa-Gavras a 60-as, 70-es évek görög újhullámának közép-generációjához tartozik. Ennek utolsó tagja volt Angelopoulosz is, aki Gavrashoz hasonlóan szintén Párizsban végezte tanulmányait, azzal a különbséggel, hogy ő nem maradt Franciaországban. A 60-as évek Görögországában az autoriter jobboldali kormányok (1967 és 1974 között ún. ezredesek juntarendszere gyakorolta a hatalmat) erőteljesen korlátozták a liberális érzékenységű, társadalmi témákat feldolgozó rendezőket, akiknek hol rövid-, hol dokumentumfilmjeiket tiltották be. Az 50-es évek második felétől kezdve francia állampolgárságot élvező Gavras a ’68-as események hatására gondolta úgy, hogy – a kortárs tiltakozásokkal összeolvasztva – megfilmesíti honfitársa, Vaiszilisz Vasziliszkosz azonos című 1966-os politikai regényét . Az eredeti regényt Grigorisz Lambrakisz liberális politikus 1963-as meggyilkolása ihlette, amely mögött sokan az akkori Karamanlisz-kormány kezét látták. Az „átfordítás” sikeres lett, s újfajta közönségfilm született: a politikai akciófilm. A nézők ugyan nem elsősorban a görög képviselő és junta hatalomra jutását, hanem a Ben Barka-merénylet (marokkói ellenzéki politikus, akit hazája titkosszolgálata rabolt el és öletett meg 1965-ben) áthallását vélték felfedezni. De az eredmény mindegy is volt, hiszen a rendezőnek filmjével több szálat is sikerült megmozgatnia.

Gavras mozija egy gyors montázzsal indít, a becsületrendek és kitüntetések dzsungelébe vezeti a nézőjét. Rögvest érezhető, hogy aranyvérűek csoportjába kerültünk, ahol katonás rendben, de unalomba fulladva hallhatunk előadást a permetezésről. Nem is lenne ez olyan érdekes számunkra, ha az egyik fejes, a csendőrség tábornoka nem vázolná fel, hogy ezt a peronoszpórát ki kell irtani, át kell nevelni. Annak a nézőnek a kedvéért, aki a második mondat után sem érti még, hogy a fiatal tüntetők ideológiájának kigyomlálásáról van szó, annak Gavras pillanatokkal később elmagyaráztatja visszatetsző rendőre szájából: „az izmusokról van szó” és egy tüntetésről, amelyet este fognak megrendezi egy kis (egyébként az egész film alatt nem megnevezett) városban. Igaz demokráciában élnek – állapítják meg, a magukat antitestnek nevező szervezet tagjai –, ezért a véleményformálás mellett az ellenvéleménynek is lehetőséget kell adni. Gavras már a felvezetőjét is összeesküvés-gyanúsra szabja, majd egy éles váltással a másik oldal seregszemléjére kerül sor. Fiatal értelmiségiek, akiket az államhatalom ott korlátoz, ahol tud, néha félnek, néha megrettennek, de mindig folytatják szenvedélyes, ellenzéki munkájukat. Különösen igaz ez most, amikor olimpiai bajnokból és doktorból lett politikusvezérük érkezik a városba beszédet tartani. A rendező a szervezkedés, a gyors akadályleküzdés folyamatán keresztül mutatja be szereplőit. Ám nem is annyira a szereplők jellemzése a célja, hanem inkább az erőviszonyok bemutatása. Ugyanis bármennyire is keressük, a Z-nek nincs főszereplője – ha van, az maga a konspiráció, a pókháló, amelyen egyre több ember akad fenn.

Gavras moziját az előbb említett prológus kivételével három különálló részre és egy abszurd epilógusra bontja. Az első részben maga a demonstráció és központi figurája, a Doktor játssza a főszerepet, egészen erőszakos haláláig. A rendező remekül adagolja a feszültséget, két szálon futtatja a történetet: a földalatti szervezet készülődése és annak balfogásai adják az egyik szál fonalát, a másikat a Doktor története, aki nem ijed meg beszéde megtartásától, de tiltakozik a passzív rendőrség viselkedése miatt. Felháborodását éppen jelezni kívánja, amikor a bűncselekmény megtörténik. A második részben az események feldolgozása áll a középpontban, megjelenik a Doktort gyászoló feleség. Ha ennek a kaotikus fejezetnek szeretnénk megtalálni a főszereplőjét, akkor a feleség Iréne Papas által játszott karakterében találhatjuk meg. Gavras itt gyors váltásokkal emeli ki, illetve felejti el szereplőit, csapong köztük, hazug tanúvallomásokat jelenít meg, egészen addig, amíg az egyik államügyésznek fel nem tűnik a megtervezett gyilkosság gyanúja.

A harmadik részben már egyértelműen az államügyész és nyomozása játssza a főszerepet. Gavras gyilkos iróniával gúnyolja ki a kékvérű királypárti összeesküvőket, akiket kicsinyesnek, együgyűnek és gyűlölködőnek ábrázol. Furcsa, hogy az egyik negatív figura homoszexualitását is hangsúlyozza, aki még a nagy bűntény előtt is csak félmeztelen férfiakra gondol. Maga a szervezet elnevezése, a NY.E.K. (Nyugat Európai Királypárti Keresztények) is mosolyra fakaszt, nem különben a fennhéjazóan viselkedő csendőrök viselkedése. A vádemelés megtörténik, ám Gavras komor társadalomképpel, az epilógusban történő megdöbbentő disztopikus fordulattal engedi ki nézőjét a termekből. Érdekes az egészben, hogy 1969-ben, amikor a filmet bemutatták, már nem a jobboldali diktatúra (görög junta) áthallása zavarhatta a nézőket, hanem a prágai tavasz Brezsnyev-doktrína („ami a szovjet érdekszféra részéve lett, arról lemondani nem szabad, kerül amibe kerül”) által vezérelt leverése és az akkori resztalinizáció.

Ennek ellenére – főleg közönségbarát jellege miatt – a filmnek hatalmas sikere lett, s ez a talán legközönségbarátabb filmes díjban, az Oscarban is materializálódott 1970-ben. Az akadémia ekkoriban érzékenyen reagált a társadalmi változásokra, egy évvel később is Elio Petri Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmje nyerte az idegen nyelvű Oscart, ami szintén a rendőrség visszaéléseiről szól. A jelölésnek azonban volt egy furcsa fricskája is. Ugyanis a francia nyelven, francia–algír koprodukcióban készült film nagy részét Algériában forgatták és végül innen is nevezték a filmet, mert a Franciaország inkább az Éjszakám Maudnál című Eric Rohmer-féle beszélgetős filmet küldte a megmérettetésre. Így ez lett az első (és egyelőre utolsó) algír produkció, amely elnyerte az arany szobrocskát, ráadásul az első olyan nyertes is, amely annak ellenére kapta meg a legjobb vágás díját (François Bonnot) is, hogy nem angol nyelvű alkotás volt. A verseny nem volt túl erős, hiszen Gavras (hasonlóan, mint később Roberto Begnini Az élet szép című filmjét is) jelölést kapott az akadémiától a legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv, vágás és külföldi film díjára is – ugyan senki nem gondolta, hogy az akkori favoritot, az Éjféli cowboyt legyőzheti (olyan klasszikusok szerepeltek még a 42. díjátadó repertoárban, mint a Szelíd motorosok, A félszemű és a Butch Cassidy…). Az Oscart osztó bizottság együttérzett az európai eseményekkel, így a szovjet Karamazov testvérek (r: Kirill Lavrov, Mihail Uljanov és az egykori sztálinista rendező, Ivan Pirijev) és a jugoszláv gyártású Neretvai csatának (r: Veljko Bulajić) esélye sem volt, Rohmer kísérleti filmje pedig szimplán jellegtelen maradt. Bo Winderberg cannes-i nagydíjas Ådalen ’31 című történelmi-sztrájkfilmje maradt a repertoárban az egyetlen komoly kihívó. Az Akadémia elkötelezettségét jelzi az is, hogy a Z jelölése és meghökkentő díjai mellett még a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriájában is a Csehszlovákia 1968 (r. Denise Sanders, Robert R. Fresco) című, a prágai tavaszt bemutató 22 perces rövidfilm nyert.

Gavras jókor volt jó helyen, jó szakértelemmel. Ügyesen mérte fel a politikai közönségfilm igényét. Olyan filmet forgatott, amelynek dramaturgiája egyszerre egységes és széteső. Egységes, mert jól elkülöníthető részekre bomlik, szétcsúszó, mert nincs főszereplője és a forgatókönyvíró Jorge Semprún direkt üresjáratokba oltott feszültségbe csalogatja nézőjét az akció kedvéért. Ilyenre példa a doktor és felesége közötti homályos hűtlenségi jelenet, amelynek a film további alakulására az égvilágon semmi hatása nincs. Remek fogás volt a szereposztás is: Yves Montand kultikus figurája A félelem bére (1953) óta a küldetését végrehajtó, ám tragikus sorsú hős ikonja lett, az igazságot bizonyítani akaró államügyész kétkedő, de lelkiismeretes figurájára is remek választásnak bizonyult a fiatal Jean-Louis Trintignant, s a sort még lehetne folytatni az újhullámos filmekből ismerős színészekkel (pl. Charles Denner, Jacques Perrin). Gavras azonban nemcsak kultikus arcokat, hanem legendás szakembereket is filmje mellé állított. Az állandó Godard-operatőr, Raoul Coutard munkája bizonyítja, hogy nemcsak a művészi képkivágatokhoz ért. A film elején jobban észrevehetőek a jellegzetes coutard-i beállítások; ilyen, amikor a főügyész családja fényképei előtt áll, vagy az újságos mellett beszélő fiatalok kollázsszerű képe. Mégis, a gyors tempó és a fékevesztett fahrtok később kiölik az operatőri kísérletezést a filmből: a Z-re inkább a sűrű vágások, a klasszikus fényképezés és a gyors kocsizások jellemzőek.

A Z-t nemcsak Nyugat-Európában, de Magyarországon is nagy sikerrel játszották, manapság inkább tűnik túlrajzolt politikai pamfletnek, mint éles kritikai filmnek. Pörgő stílusa miatt azonban még mindig etalonnak számít, azonban sokkal érdemesebb műfaji újításként és kordokumentumként nézni, mint árnyalt politikai moziként. Olyan korszak kiáltványa ez a film, amelyben egy egész nemzedék hitte azt, hogy forradalmat kell csinálnia.