A valós eseményeken alapuló játékfilmek esetén könnyen előállhat a „sokat markol, keveset fog” szituáció. Ez történt Marius Theodor Barna legújabb filmjével, a Dosarul 631 cíművel is.

Hektikus, szeleburdi sürgés-forgás egy bukaresti tévécsatorna székházában. Időnként feltűnik néhány szereplő, mondanak legalább egy mondatot. A főszereplők – Sorin, a csatorna főnöke és Dinu, a fiatal újságíró – többet is, megjegyezzük az arcukat. Pipa. Gyors állásfoglalás a sajtó lényegéről: nem propagandát készít, hanem informálja a népet. Pipa. Jelenetek váltják egymást, van vágás, tehát filmet nézünk. De miről szól? A Dosarul 631 elvileg egy abszurd elemeket tartalmazó fekete komédia, ami a CIA által Romániába költöztetett „repülő börtönök” igaz és rendkívül rejtélyes történetét követi végig. Valójában azonban a „repülő börtönök” történetének nyomait láthatjuk egy szétszórt, csapongó történet keretén belül, amit leginkább ugyanazoknak a szereplőknek az állandó jelenléte véd meg a teljes széteséstől.

A fiatal, de ambiciózus Dinu megbízást kap főnökétől: menjen el Konstancára, és járjon utána az amerikai „repülő börtönök” ügyének. Ezt Dinu meg is teszi, és a rátarti Sorin nem kis meglepetésére egy titkosított NATO-adatokat tartalmazó adathordozóval tér haza. Kár, hogy a Dinu által megszerzett információkból mi, nézők csak annyit tudhatunk meg, amennyit a filmbeli híradóban közölt anyagokból látni lehet. Villogó „top secret” feliratokat és a szemöldöküket jelentőségteljesen fel-felvonogató tévériportereket nézünk, és nem nagyon értjük, hogy mi van.

Egyébként a CIA „repülő börtöneinek” romániai ügye mai napig tisztázatlan és homályos maradt, épp ezért alkalmas (lett volna) a megfilmesítésre. 2005-ben az Amnesty International azzal vádolta a Bush-elnökséget, hogy törvényen kívüli, Guantánamóhoz hasonló börtönöket működtet az Egyesült Államok határain kívül, többek közt Lengyelország és Románia területén. Románia akkori államelnöke, Ion Iliescu egy 2015-ös interjúban halványan utalt rá, hogy 2002-2003 körül az amerikai titkosszolgálat arra kérte, hogy bocsásson rendelkezésükre egy „helyiséget”, amit ő készségesen meg is tett, azonban állítása szerint nem tudta, hogy a helyiség milyen célt szolgál majd. Egy román jogvédő szervezet, az APADOR-CH kiderítette, hogy a „helyiségben”, ami feltehetőleg 2003 és 2006 között működött Bukarestben, minden valószínűség szerint börtönök működtek, ahová a CIA terroristákat szállított, és kínozta őket. Bukarestben raboskodott például Abd al-Rahim al-Nashiri, a 2000-es jemeni robbantás vádlottja. (Erről itt lehet többet olvasni.)

Az, hogy tulajdonképpen mi a helyzet a CIA „repülő börtöneivel”, nem derül ki, pedig ez képezné a történet valós alapját, és a leírások, ismertetők szerint is ezt dolgozza fel a film. A Dosarul 631 mindössze ebbe a rejtélyes alapszituációba helyezett fiktív karakterek életét követi végig több-kevesebb sikerrel. Mintha a nézőnek kellene előzőleg elvégezni a szükséges kutatómunkát, hogy amikor beül megnézni a filmet, már mindent tudjon az esetről és maradéktalanul csak az érdekelje, hogy mi történik mondjuk Sorinnak, a tévécsatorna főnökének a hálószobájában, vagy hogy milyen féltékenységi vitákba bonyolódik Dinu és a barátnője, Valentina, esetleg arra legyen kíváncsi, hogyan kavargatja egy volt titkosszolgálati ügynök indokolatlanul hosszú ideig a kávéját. Mindezt a nem túl meggyőző színészi játék teszi még kevésbé élvezhetővé, ráadásul a történéseket a köztük lévő oksági kapcsolatok nélkül kellene értelmeznünk.

A jelenetek gyorsan váltják egymást, mindenkiről akarnak mondani valamit, s bár külön-külön mindegyikben történik valami, nem állnak össze egységes történetté, inkább egy hosszas szappanoperára hasonlítanak, amiben a sztorit semmi más nem fogja össze azon kívül, hogy ugyanazokkal az emberekkel történt eseményeket látunk. Viszont a karakterek sem eléggé kidolgozottak ahhoz, hogy érdekessé tegyék a történetet. Az összevisszaság, a csapongó, felületes történetmesélés és az elnagyolt jellemábrázolás miatt az egyébként is elég hosszú (131 perces) film egy idő után rendkívül vontatottá válik. Nehezen lehet megállapítani, hogy a cselekmény melyik pontján tartunk éppen, de nem azért, mert a film a meglepetés erejével hat – inkább csak arról van szó, hogy az történetmesélés egyre inkább szétesik. Egyre több dolog történik, a film mégis egyre kevésbé köti le a néző figyelmét.

Mely néző amikor már végre felállna és kisétálna, feltűnik a bejáratott „x időegységgel későbbi” jelenet, ami a történések következményeit, végkimenetelét hivatott bemutatni. Itt nemes egyszerűséggel a „valamivel később" („după un timp”) felirat szerepel, és mintha csak egy másik film kezdődne: azt a Dinut, akit az előző jelenetben maszkosok fogtak le, most a testvérével látjuk, amint húst sütögetnek. A makacs néző pedig még mindig azon töpreng, hogy tényleg, most már igazán jó lenne tudni, ha már leült itt szinte három órát, hogy mi a fene van azokkal a „repülő börtönökkel” és a 631-es dossziéval, mert elvileg erről szól ez a film. Talán erre az egy problémára valóban megoldást kínál a 631-es dosszié: a zárójelenetben a kamerába néző Dinuval együtt meg kell vonni a vállunkat, és azt mondani, ilyen az élet. „Așa e viața”.