Rich Peppiatt első egészestés filmje azt állítja, hogy egy fontos témáról sem csak véresen komolyan lehet beszélni: az ír önrendelkezés és a nyelvi kérdés megfér az átbulizott éjszakák, a trikolor símaszkot húzó tanár és a zenei szárnypróbálgatás mellett. A Kneecap rendkívül szórakoztató, kellően friss mozi.
Főhőseink ebben a filmben nem ideáltipikus politikai aktivisták. Liam Ó Hannaidh és Naoise Ó Cairealláin egyszerű utcagyerekek, akik zenegélgetnek, kábítószereznek, csajoznak, amikor azonban elkapja őket a rendőrség, nem hajlandóak angolul megszólalni, hiába beszélik tökéletesen a nyelvet. Flaschbackekből tudjuk meg, miért: utóbbi édesapja (Michael Fassbender) mindent az ír önrendelkezésért vívott harcra tett felt. A fiúk pedig úgy folytatják ezt a küzdelmet, hogy valójában nem is tervezték, zenei projektjük ugyanis hamar összekapcsolódik az aktuálpolitikai eseményekkel, idővel pedig egy tanár, JJ is csatlakozik a gárdához, akinek az élete nehezen összeegyeztethető egy ilyen kalanddal.
A Kneecap egyébként egy valóban is létező formáció, és ha valaki elolvas néhány cikket a történetükről, láthatja, hogy – helyenként ugyan erősen fikcionalizálva – a film története sok tekintetben hasonlít a valós eseményekre. Épp ezért ennek a mozinak is van egy autofikciós vonulata, a szereplők tulajdonképpen saját történetük egy lehetséges verzióját adják elő. És teszik ezt egyébként remekül, láthatóan színpadhoz és figyelemhez szokott emberekről van szó, akik tökéletesen adaptálják a humorukat egy másik médiumra.
Épp ezért emelhetjük ki, hogy a Kneecap mindenek előtt nagyon szórakoztató film. Jó a történet ritmusa, ötletes a formanyelv (bár az érezhető, hogy Rich Peppiatt sok Danny Boyle-t fogyaszthatott a közelmúltban), és izgalmas a megközelítés is. Belekezdhetnénk olyan közhelyekbe, mint hogy a nagy elbeszélések kora lejárt, de ez nem igazán illene ehhez a filmhez. Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendező felvállalja, hogy nem feltétlenül vannak újító gondolatai a nyelv identitásra gyakorolt hatásával kapcsolatban, de talán képes ezt a kérdéskört olyan formában feldolgozni, ami sokakhoz eljuthat. Ebben a célkitűzésben segíti őt a remek casting, Belfast városának kreatív használata, a lendületes zene, illetve a narráció és a képi tartalom önironikus összhatása is. A két karakter között egyébként egyértelmű hierarchia mutatkozik a filmben, Naoise némileg háttérbe szorul, de minden bizonnyal nem szándékosan, hanem mert Liam egy hihetetlenül jó karakter, akiben elképesztő mennyiségű természetes pimaszság van. De JJ is egy annyira szórakoztatóan ideáltipikus figura, hogy ha nem tudnánk, hogy ő egy valós személy, szinte kikérnénk magunknak az ír sztereotípiákat.
És egyébként a modanivaló kapcsán sem kell szégyenkeznie Peppiattnak, mert filmje jó témákat dolgoz fel, és érdekes szemszögből is vizsgálja azokat. Globalizált világunk egyik ritkábban tárgyalt következménye, hogy bizonyos nyelvek használata szinte teljesen a perifériára szorult, hiszen kommunikációs szempontból nem praktikus olyan nyelvet használni, amit csak néhány ezren értenek. Ezzel együtt viszont az identitás egy fontos részéről van szó, ami autentikusan köt minket gyökereinkhez. És eddig csak a téma személyes vonatkozásairól beszéltünk – ebben a filmben viszont a nyelvhasználat politikai aspektusait is látjuk, hiszen a történetben a brit állammal és birodalmi gondolkodással szembeni tiltakozás eszközévé válnak az ír kifejezések. Az írek szerint minden kimondott szó sebet ejt a felettük bábáskodó hatalmon, és így talán ez a kicsi, sokat szenvedő népcsoport az új világrend kihívásainak is meg tud majd felelni, ráadásul úgy, hogy nem veszíti el azt, ami egyedivé tette.
Az a kérdés is felvetődik a filmben, hogy miként kellene lefolytatni ezt a küzdelmet. A polgárjogi mozgalmak klasszikus dilemmái merülnek fel: úgy kell-e harcolni, hogy megpróbáljuk elnyerni a többségi társadalom szimpátiáját is, vagy tagadjuk meg azt a konszenzust, ami egy olyan rendszert tart életben, amely kizsákmányol minket. Ebben a történetben is megjelennek a rezonőrkarakterek, akik óvatosságra intik a főszereplőket –utóbbiak viszont látják, mennyi kompromisszumot hoztak meg az előző generációk a fejük felett. Peppiatt válasza végül nem pozitív, mert nem is tud az lenni: a megoldáshoz egy elveszettnek hitt karakternek kell szembeszállnia a hatóságokkal, nincs lehetőség a békés rendezésre.
De van ennek a kérdéskörnek még egy rétege: a Kneecap azt a szituációt is ábrázolja, amikor valaki úgy válik egy politikai mozgalom élharcosává, hogy ez egyáltalán nem volt célja. Az együttes számai hamar felkeltik az országos média figyelmét és az írek anarchikus gondolkodásának jelképévé válnak, pedig csak annyi van bennük, mint bármilyen más hip-hop dalban: káromkodás, a jobb élet iránti vágy, és persze némi politikai tartalom. Viszont a filmben megszólaló zeneszámok azt is világossá teszik, hogy egy ilyen nyelv számára miért ideális terep az underground: a mainstream szabályait levetve itt lehet közel kerülni ahhoz az autentikus megszólalási módhoz, ami valódi autonómiát jelenthet.
A Kneecap bizonyítja, hogy megférhet egymás ellen az identitáspolitika és egy lázalomszerű, végtelenül szórakoztató trip. Ígéretes rendezői bemutatkozás, az pedig külön érdekes, hogy pont egy angol filmes talált ennyire kellemes és hozzáférhető megközelítési módot az ír függetlenedési törekvésekhez.
