Cillian Murphy az Oscart érő alakítása után ismét egy gyötrődő, a saját démonai által kísértett ember bőrébe bújt, csak a vállát ezúttal nem egy tömegpusztításra alkalmas találmány súlya nyomja, hanem a közelgő karácsonyi ünnep, a csurig pakolt szeneszsákok, valamint a helyi apácazárda falai mögött rejlő titkok.
1985 decembere az írországi New Ross városában. Mint bárhol máshol, itt is a karácsonyt megelőző hetek a legmozgalmasabbak. Bill Furlong (Cillian Murphy) szén- és fatelepén éjt nappallá téve dolgoznak, hogy teljesítsék az ünnepi időszak rekordszámú megrendeléseit. Az öt leánygyermeket nevelő apa nem igazán tudja kivenni a részét az otthoni előkészületekből, az ajándékok beszerzéséért és a ház körüli teendőkért így jobbára szerető felesége, Eileen (Eileen Walsh) felel. A szerény és csendes életet élő, lelkiismeretes férfi monoton robotolását egy hajnali fuvar alkalmával borzalmas felfedezés akasztja meg: a befolyásos kliense, Mary nővér (Emily Watson) vezette kolostor szénraktárában egy várandós lány (Zara Devlin) szenved étlen-szomjan. Furlongot nem hagyja nyugodni az ellentmondásos eset, mardossa a kétely, hogy talán tehetett volna valamit a láthatóan kétségbeesett Sarah-ért. A város polgárai, akiket az egyház a markában tart, mindenesetre hallgatnak és óva intik Billt bárminemű közbeavatkozástól.
Az Ilyen apróságok a 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként debütált, a hivatalos magyarországi bemutató (legyen szó moziról vagy streamingről) azonban úgy tűnik, egyelőre várat magára. Ez azért is furcsa, mert a Tim Mielants (aki korábban a Birmingham bandája néhány epizódjában már dirigálta Murphyt) által rendezett film Claire Keegan azonos című bestsellerének adaptációja, amely magyar nyelven is kelendőnek bizonyult a könyvesboltokban. Murphy egyébként személyes missziójának tekintette, hogy feldolgozás szülessen honfitársa kisregényéből: több interjúban is kiemelte, mennyire nagy hatást gyakorolt rá a valós történelmi háttérrel bíró alapanyag, hasonlóan a szerzőnő Foster című művéhez, melynek filmváltozata, A csendes lány (An Cailín Ciúin) Írország Oscar-nevezettjeként versenyzett a 2023-as gálán. Még javában forgott az Oppenheimer, amikor színésztársának, Matt Damonnak először előhozakodott a megfilmesítés ötletével, aki aztán producerként csatlakozott a projekthez, méghozzá örök társával és cimborájával, Ben Affleckkel az oldalán.
Édes mostohák – Colm Bairéad: An Cailín Ciúin / The Quiet Girl / A csendes lány
Megszületett az első ír nyelvű film, ami eljutott az Oscar-jelölésig. Ez persze önmagában csak az ír nemzeti kultúra szempontjából volna fontos. Az viszont, hogy A csendes lány történetesen egy kisebb remekmű, a mezei cinefileknek is jó hír, ennyire kifinomult hatáseszközökkel dolgozó szerzői filmet ugyanis egyre ritkábban láthatunk moziban.
Elképzelhető, hogy az alapmű balladai homályban tartott központi témájának nemzeti vetülete miatt rekedt ennyire radaron kívül az adaptáció puszta létezése is, holott annak idején nem csupán a katolikus egyház híveit rengette meg, amikor fény derült Írország történelmének legsötétebb szégyenfoltjára. Keegan egyszerre lélekmelengető és nyomasztó karácsonyi éneke az úgynevezett Magdolna-mosodák közel 60 ezer áldozatának, illetve a zárdákba száműzött nők erőszakkal elvett gyermekeinek állít emléket. Több mint másfél évszázadon keresztül működtek ezek az intézmények (habár a filmvégi magyarázó inzert 1922 és 1998 közé teszi a mosodák üzemeltetését), amelyeket a helyi apácarendek – elvileg – a „bukott nők” szolgálatában hoztak létre.
A valóság ezzel szemben távolról sem tükrözte a felebaráti szeretetet. Noha eleinte önként vonultak kolostorba a házasságon kívül teherbe esett, reménytelen helyzetbe került nők, hamarosan a besokallt szülők szintén ide kezdték küldeni a nem kívánt gyermekáldással küszködő lányaikat. A nővérek vasszigorral és a létező legkegyetlenebb módszerekkel igyekezték megregulázni a társadalom számára veszélyesnek ítélt leányanyákat, pszichiátriai intézetekből és börtönökből odakerült nőket: kényszermunkára fogták őket, látogatókat soha nem fogadhattak, a súlyos testi-lelki bántalmazás pedig mindennaposnak számított. Amikor az első Magdolna-mosodák lelepleződtek, az egyik leghírhedtebb ilyen otthon szennyvízülepítőjében 800 csecsemő maradványaira bukkantak a kutatók. A túlélőknek 2013-ig kellett várniuk az embertelen intézményrendszer fenntartását egykor támogató állam hivatalos bocsánatkérésére.
Az Ilyen apróságok persze korántsem az első alkotás, ami az ír nemzet talán legszörnyűbb tragédiáját dolgozza fel. Peter Mullan 2002-es A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters) című filmje három fiatal áldozat sorsát kíséri végig a hatvanas években, míg a 4 Oscar-díjra jelölt Philomena – Határtalan szeretet és a SkyShowtime-on futott minisorozat, a Nő a falban (The Woman in the Wall) az elveszett gyermekeik keresésére indult túlélők szívszorító történetére kínál műfaji variációkat. Keegan prózája és Enda Walsh dublini drámaíró (Éhség, Egy ház, három család) forgatókönyvi átdolgozása abban nyújt mást, hogy a mosodák szennyesét egy kívülálló morális dilemmáján keresztül zúdítja ránk – aki nem mellékesen egy férfi, ahogyan azt a kötet bírálói előszeretettel felhánytorgatják. Pláne, hogy Furlonggal szemben Eileen karaktere mintha a néma megalkuvás biztonságába menekülő többség hangját képviselné, aki a saját jólétük érdekében hajlandó figyelmen kívül hagyni a lányaik iskolájának szomszédságában zajló borzalmakat. A járókelő-effektus azonban nem feltétlenül egyenlő az empátia teljes hiányával. Az sem véletlen, hogy a szereplők soha nem nevezik nevén az apácák rémtetteit. A zárdabéli horror helyett a „tenni vagy nem tenni” problematikája kerül előtérbe, egy olyan kérdésfelvetés, amire elméletben magától értetődő a válasz. Az Ilyen apróságok viszont a gyakorlatot veszi górcső alá.
Keegan tömör és letisztult elbeszélése a belső monológokra, a főhősben lejátszódó lelki folyamatok ábrázolására épül. Mielants adaptációja főként a filmnyelv eszközeivel interpretálja ezeket, ügyesen elkerülve így a túlmagyarázás veszélyét. Furlong egyre gyakoribb és hosszabb múltba révedései flashbackek formájában jelennek meg a vásznon, ami itt-ott olcsó és fantáziátlan megoldásnak bizonyul, ugyanakkor mégis passzol a szöveg kontemplatív stílusához. Az egyébként is inkább befelé forduló férfi felhalmozódott elfojtásai, amiket a próza kizárólag szavakban képes kifejezni, itt zaklatott zihálásokban próbálnak felszínre törni. Arcközelik beszélnek a cikázó gondolatok helyett, ám ahhoz, hogy ez helyettesíteni tudja az irodalmat, tényleg egy Cillian Murphy kaliberű színészre van szükség. Több oldalnyi leírást sűrít a puszta testjátékába abban a jelenetben, amikor Furlong szinte idomított kutyává hunyászkodik, mert Mary nővér karácsonyi adománynak álcázott kenőpénzzel akarja megvásárolni a hallgatását. Az ilyen apróságok emelik az eredeti művel egy szintre a filmváltozatot.
Tim Mielants szöveghű feldolgozásának tehát megvannak a maga erényei, a kisregény csendes szikárságára viszont filmen valamivel nehezebb ráhangolódni. Bill Furlong megváltástörténete ettől mit sem veszít a hatásából, Cillian Murphy kulcsra zárt őrületének köszönhetően a vásznon is ugyanúgy működik ez a kifordított Karácsonyi ének. A fináléban a lelkiismeretes szénkereskedő győztesen kerül ki az önmagával vívott magányos csatából: megmenti egy ember életét, s bár a világot ezzel még nem szabadítja meg a gonosztól, de megelőzi a legrosszabbat, ami megtörténhetett volna. Mert vétkesek közt cinkos, aki néma, és Furlong beleroppant volna, ha ez egyszer nem szólal meg mégis. Talán örökre elveszíti a városiak bizalmát, nyughatatlansága miatt valószínűleg az egész családja kitaszítottá fog válni – ám ezek már csak ilyen apróságok.
 | „A regény terjedelme rövid, alig 95 oldal, mégis időt igényel, hogy utánanézzünk, mik is voltak a Magdalene-mosodák, meg tudjuk emészteni az olvasottakat, és elgondolkozzunk pár tényen, kérdésen. Nem könnyű feladat.” |
