Nem arról van szó, hogy Hong filmjei az évek során elsilányultak és a rendező már képtelen újat mutatni. Hong nem akar újat mutatni.
Hong Sang-soo az iteráció virtuóz művésze. Évente akár két-három filmmel is előrukkol, és a filmográfiáját kicsit is ismerők pontosan tudják, mire számíthatnak újabb és újabb alkotásaitól. Nem arról van szó, hogy Hong filmjei az évek során elsilányultak és a rendező már képtelen újat mutatni. Hong nem akar újat mutatni. Az ismétlést saját művészetének lényegévé tette. Nem filmjeinek témáit ismétli – az ismétlés maga a téma. Nem csak alkotásait újrázza, de azokon belül jeleneteket, szekvenciákat is ismétel. Mikor már a néző hozzászokott az ismétléshez, és a variációk közti esetleg eltérések fürkészéséhez, Hong megtöri ezt a struktúrát és a film második felében „műfajt” vált.
2024-es A Travel’s Needs epizodikusan épül, és első két szekvenciája egymás tükörképei. A Szöulban franciát tanító Iris (Isabelle Huppert) két koreai tanítványát – egy fiatal lányt és egy középkorú anyát – látogatja meg. A nyelvórákon enigmatikus módon ugyanazok az események játszódnak le egymás után. Mindkét tanítvány az óra közben váratlanul zenélni kezd, ezt követően Iris megkérdezi őket, mit éreztek, míg hangszerükön játszottak. A két nő egymástól függetlenül szó szerint ugyanazokat a válaszokat adja. Még különösebb, hogy a tanórák után Iris mindkét nővel egy-egy monumentumhoz sétál, amik a két nő valamely elhunyt rokonának állítanak emléket. A történések, a beszélgetések, a reakciók ugyanazok, csak a személyek különböznek. Az ismétlődésnél pedig csak az ismétlődés tényének figyelmen kívül hagyása zavarba ejtőbb – Iris nem konstatálja mindezt, vagy legalábbis hidegen hagyja.
Hong már korábbi filmjeiben is kísérletezett hasonló megoldásokkal. A 2018-as Grassban ugyanaz a konfliktus ismétlődik meg két – látszólag egy térben lévő, de – külön asztaltársaságnál. A 2015-ös Right Now, Wrong Then-ben ugyanannak az eseménysornak két verzióját láthatjuk, a különbség csak a főszereplő férfi és nő egymással való bánásmódjában nyílvánul meg. Hongnál ezek az ismétlődések, újrajátszások nem vagy-vagy alapon működnek, nem zárják ki egymást.
Vessük össze az iménti példákat Krzystof Kieślowski jól ismert 87-es Véletlenjével (Przypadek / Blind Chance). Kieślowski filmjében ugyanannak a cselekményszálnak, illetve a főhős sorsának három lehetséges elágazását látjuk. Ezek egy banális esemény, egy vonat elérése vagy el nem érése folytán létrejövő, így egymást kizáró idővonalak. Hongnál más a helyzet: két párhuzamos, de közel megegyező dimenzió eseményeit követhetjük végig. Nála a variációk nem alá-fölé, hanem mellérendelő viszonyban állnak. Kieślowski filmjében bár egy absztrakt, de lokalizálható tér-idő jön létre, Hongnál a kronológia értelmét veszti. Az ismétlődő epizódok, furcsa újrajátszások nem egymást követően, vagy egymás helyett játszódnak le – elhelyezésük irrelevánssá válik. Hong megközelítése meglehetősen posztmodern: a valóság a dolgok bizonyos elrendezése, a művészet pedig ennek a végtelen variácónak egy tetszőleges pontja.
Hong az iteráció virtuóz művésze. Nem arról van szó, hogy a rendező már képtelen újat mutatni. Hong nem akar újat mutatni. Az ismétlést saját művészetének lényegévé tette. Nem filmjeinek témáit ismétli – az ismétlés maga a téma. Nem csak filmjeit újrázza, de azokon belül jeleneteket, szekvenciákat is ismétel. Nála a variációk nem alá-fölé, hanem mellérendelő viszonyban állnak.
Hong már korábbi filmjeiben is kísérletezett hasonló megoldásokkal. Talán legismertebb filmjében, a 2014-es Hill of Freedomban még dekódolható volt a cselekmény non-linearitása és annak miértje. A film jelenetei sok-sok levél felolvasása mentén realizálódnak, ám a leveleket az olvasó egy lépcsőházban elejti, így azok összekeverednek. Ez történik a jelenetek sorrendjével is; bizonyos szereplők a film végén találkoznak „először”, pedig már több közös jelentüket is láthattuk. A Traveler’s Needs megidézi ezt a struktúrát. A Szöulban franciát tanító Iris (Isabelle Huppert) két koreai tanítványát – egy fiatal lányt és egy középkorú anyát – látogatja meg. Az órákhoz kártyákat használ, amikre francia mondatokat ír fel a tanulóknak; olyan mondatokat, amik a hosszas beszélgetésekből kibomló drámáikra és megéléseikre reflektálnak. Ezeket a kártyákat pedig egy nagy kötegbe gyűjti. Mintha tanítványai sorsát akarná megörökíteni és zsebre rakni.
Míg a Hill of Freedomban a feljegyzésekből bomlanak ki múltbéli jelenetek, A Traveler’s Needs-ben épp a jelen feljegyzése látható: a valóság összegyűjtése és adatbázisba helyezése. A bökkenő csak annyi, hogy bár különböző személyek sorsába nyerünk bepillantást, a sorsok megegyeznek; az egyik élettörténet egy korábbi elismétlése. A történések, a beszélgetések, a reakciók ugyanazok, csak a személyek különböznek. Az ismétlődésnél pedig csak az ismétlődés tényének figyelmen kívül hagyása zavarba ejtőbb.
Hong folytatja a tér és az idő dekonstrukcióját, annak folyamatos halmozásával pedig már a dekonstrukciót dekonstruálja. Egyre nő a bizonytalanság és vesznek el a kapaszkodók. Elveszünk az időben, hisz a szekvenciák egymás után következnek, de mégis egymás reinkarnációi, és elveszünk a térben, mert – mint megannyi korábbi Hong Sang-soo filmben – az egyes helyszínek nincsenek összefűzve, külön mikrokozmoszokban léteznek. Az egyik jelenetben az épp hazainduló Iris szublimál a filmtérből, a tőle búcsúzó koreai házaspár pedig hosszas értetlenkedésbe kezd, hiszen, mint mondják, fizikailag lehetetlen ilyen gyorsan eltűnnie látóterükből. Hong tereinek nincsenek szabályai.
Ám a rendező a korábban említett adatbázis-narratívát is felbontja. Mikor már a néző hozzászokott az ismétléshez, és a variációk közti esetleg eltérések fürkészéséhez, Hong megtöri ezt a struktúrát és a film második felében „műfajt” vált, és egy anya-fia konfliktust tár elénk, hogy aztán a zárójelenetben ismét felderenghessen valami nyugtalanító déjà vu. Hong az ismétlést saját művészetének lényegévé tette. Nem filmjeinek témáit ismétli – az ismétlés maga a téma.
