A Kontroll nélkül rendezője és Saoirse Ronan érzékeny, de kissé túlzsúfolt és bonyolultra szerkesztett drámában mesél az alkoholfüggőség csapdáiról.
Az alkoholizmus ritka filmtéma, talán azért, mert az ivás számít a legelfogadottabb tudatmódosítási formának, legalábbis a nyugati kultúrkörben – ki ne inna egy vagy több pohárkával, ha szomorú, ha boldog, ha ünnepel vagy ha felejteni akar? A függés, az alkoholizmus mint betegség azonban messze nem arról szól, hogy néha kieresztjük a gőzt vagy egy hosszú nap végén egy pohár vörösbor mellett olvasgatunk. A részeg ember inkább csak komikus elemként jelenik meg a filmekben – az alkoholfüggés tragédiája csak elvétve bukkan fel olyan művekben, mint a letaglózó Férfiszenvedély (The Lost Weekend) vagy a tavaly Andrea Riseborough-nak Oscar-jelölést hozó To Leslie. Beszédes módon a Férfiszenvedély magyar cím is kijelöli, kik az alkoholisták, a Még egy kört mindenkinek (Another Round) című filmben is férfiak kísérleteznek a konstans becsiccsentéssel, de a To Leslie főhőse is középkorú nő – arról viszont még kevesebb szó esik, hogy fiatal, szép, tanult nők is lehetnek alkoholisták. Nem így képzeljük el őket; a The Outrun viszont pont azt mutatja be, hogy huszonévesen hogyan eshet valaki az alkohol rabságába, kezelhető-e ez, és meggyógyulhat-e valaha egy alkoholista.
A The Outrun alapja egy sikerkönyv, amelynek szerzője Amy Liptrot, aki a saját blogját alakította memoárrá. A napló a természeténél fogva pillanatnyi benyomások véletlenszerű lenyomata, így a szintén Liptrot és a film rendezője, Nora Fingscheidt által írt forgatókönyv legnagyobb kihívása az volt, hogy tud-e a belső történéseknek ívet adni, el tudja-e juttatni a főhőst valahonnan valahova. A The Outrun filmként kicsit túl is bonyolította a saját szerkezetét és tartalmát, épp ez okozza a gyengeségeit: cikázik az idősíkok között, összetett motívumokat használ, biológiai gyorstalpalót tart, álmatag és giccses narrációban filozofálgat az északi mitológiáról. Bár minden részletében el lehet mélyülni, épp mikor megszeretnénk valamelyik rétegét, megtanulnánk menni vele, jön egy kizökkentő váltás. Egyenes vonalú, egyszerűbb, direktebb filmként nagyobbat üthetett volna a The Outrun, de így is fel tud mutatni értékeket.
A film főszereplője Rona (Saoirse Ronan), a diplomás biológus, aki bár próbálja leplezni, élete minden területét megmérgezi a függősége. Flashbackként különböző életszakaszaiba nyerünk bepillantást (az idő múlását a hajszínének változása segít követni, bár az időrend így sem áll össze), melyek során különböző problémákhoz vezet a leküzdhetetlen vágya az ital után. Ronát látjuk teljes szétcsúszásban, agresszív szörnyetegként, ön- és közveszélyes junkie-ként. A dugipia szánalmas rejtegetése, a törés-zúzás, a munkahelyi lógás, a párkapcsolata kisiklása az alkoholizmus eltérő aspektusait mutatja, ahogyan az is, amikor megpróbálják megerőszakolni. A film rendezője a Kontroll nélkül című filmmel berobbanó Nora Fingscheidt, aki leegyszerűsítve egy őrjöngő gyerek után egy őrjöngő alkoholista nőt mutat be – ám ahogy ott, úgy itt is fontosabb a felszín alá nézni, meglátni az embert a kiszolgáltatott, kétségbeesett és magára hagyott áldozatban.
Miközben kapunk néhány benyomást a probléma lehetséges okairól is (Rona apja súlyosan bipoláris, anyja pedig a vallásba menekült), a The Outrun jelentős részében egy szerelmi dráma – majd a szakításból és az alkoholból való felgyógyulás párhuzamosan zajlik. A The Outrun egyik különlegessége a helyszíne: nagyrészt egy Skócia északi részén fekvő kis szigetcsoport, az Orkney-szigetek kis szegletében, azon belül is a legkisebb szigeten játszódik, ide, gyermekkora színhelyére menekül Rona az újrakezdés, megtisztulás és új munka reményében. Ez bizony a világ vége, ahol alig pár tucatnyian laknak, folyamatosan fúj a szél és viharosan hullámzik a tenger, a legbarátságosabb társaknak pedig a fókák számítanak.
Rona tragédiája az, hogy meggyőződése: alkohol nélkül nem tudja jól érezni magát. Ez a „jól érzés” viszont nem a bulizás örömét jelenti, hanem az alapvető életfunkciói működtetéséhez van szüksége a folyamatos piálásra. Saoirse Ronan mindent belead nemcsak az alkoholmámoros jelenetek tombolásába, hanem a mindennapi küzdelem ábrázolásába is. Tőle lesz a The Outrun sokszor szívszaggatóan hiteles, nyers és a közhelyeken túlmutató: szívből drukkolhatunk Ronának, hogy ne essen baja vagy ne csábuljon el újra. Az örök sóvárgás ugyanis örök küzdelem, egy csepp is elég, hogy újrainduljon a spirál, a hosszú hónapok józansága pedig mehet a kukába. A filmben is elhangzik, hogy az alkoholfüggőségből kigyógyulni nem lehet, annyira károsítja az idegpályákat. Tisztának lenni törékeny állapot. A Sundance Filmfesztiválról induló, majd a Berlinalén is vetített The Outrun őszintén, ám némileg zavarosan mutatja be Rona pokoljárását és megnyugvását, amely sokakat megérinthet.
