Kevés olyan filmélményünk volt eddig, hogy a stáblistán megjelenő nevek hatására kezdjünk felszabadultan röhögni – a Sasquatch Sunset ilyen. És messze nem ez volt a legfurcsább benne.
Rögtön a műfaji meghatározása eleve problémás: jetis családi dramedy, áltermészetfilmes köntösben? Talán ezzel járunk a legközelebb, de a valóság természetesen az, hogy egy indie filmről van szó, annak minden vonatkozásával, műfaji reflexiókkal, idézőjelekkel, iróniával. Szerencsére még ennél is sokkal több van benne.
A filmet a berlini európai premieren láttam, előtte a Sundance-en mutatta be a rendező-producer Zellner-testvérpár (David és Nathan), illetve executive producerként a Fehér éjszakák rendezője, Ari Aster. Nem előzmények nélküli a projekt, hiszen Zellnerék törzsvendégek Park Cityben, konkrétan a Sasquatch-univerzumban játszódó rövidfilmmel is részt vettek már 2011-ben a Sundance-en, ami egy áldokumentumfilm volt egy jetis szülésről – ki is verték vele sokaknál a biztosítékot, az IMDB-n is kilóg a naplóból az 5-ös osztályzat, ami meglehetősen szélsőséges értékelésekből áll össze. A Sasquatch Sunset sem nagyon számíthat másra: vagy nagyon szeretjük vagy kifejezetten utáljuk majd.
A Zellner-tesók tehát a létező jeti-univerzumukat tágítják és mutatják be részletesebben, immár nagyjátékfilmes formában. Európai szemmel nem könnyű átlátni a jeti (indián nyelven sasquatch) tematikáján, és annak kulturális kontextusain. Nem gondoltam volna, hogy évente tucatnyi Bigfoot-film készül (legalábbis a Variety szerint) – ezek többsége persze B- vagy inkább C-kategóriás horror, de jól mutatja, hogy intenzíven mozgatja az amerikaiak fantáziáját a téma. Ahogy az ufók, időről időre a jetik létezéséről is megjelennek csalhatatlannak tűnő bizonyítékok, amikről persze kiderülnek, hogy mindegyik szélhámosság vagy médiahack.
Az indie filmkészítők fantáziáját viszont eddig nem igazán mozgatták meg a jetik. Zellnerék filmje épp ezért figyelemre méltó, mert valami bámulatosan magától értetődőre jöttek rá: a természetfilmek formai keretébe helyezik a címszereplőket. A végtelen, hegyes-völgyes erdei tájakat lenyűgöző esztétikával mutatják (piros pont az operatőrnek, Michael Gioulakisnak), de a gyönyörű képekben – ahogyan a természetfilmes stílus közvetíti őket – van valami megnyugtatóan elidegenítő. Biztonságos pozícióból nézhetjük, ahogy a jetik a mindennapjaikat élik. Zellnerék viszont nem hagyják ennyiben a dolgot: ahogy közelítenek minket a szereplőkhöz, érzelmileg azonosulunk velük, elveszítjük magabiztos nézői pozíciónkat, hirtelen tétje lesz annak, hogy kivel mi történik, így pedig szó szerint közelebb kerülünk hozzájuk, tehát szűkebb képkivágatokból figyelhetjük őket, ezáltal olykor felkavaróvá, gyomorforgatóvá, olykor pedig megindítóvá válik a Sasquatch Sunset.
Azóta sem tudom eldönteni, hogy a jetik karaktere – illetve karakter-nélkülisége – hiba vagy tudatos alkotói döntés eredménye. Hozzátartozik, hogy előállt az a ritka helyzet, amit a legjobban szeretek: úgy ültem be a filmre, hogy semmilyen előzetes tudásom nem volt arról, mit látok, még a címét sem olvastam, így azt sem tudtam sokáig, hogy ősembereket vagy jetiket látok. Eleinte borzasztóan nehezemre esett megkülönböztetni őket, és az is viszonylag lassan állt össze, hogy ki milyen viszonyban van a másikkal. Nem árulom el a megoldást, nem akarom senki szórakozását elrontani, de simán el tudom képzelni, hogy a jetik nehezen megkülönböztethetősége épp hogy a Zellner-testvérpár játéka velünk: kihívásokat kapunk tőlük nézőként, hogy a figyelmünk ne lankadjon, és lassabban jussunk el a megoldásig.
És igen, ahogy a legtöbb nézői (és kritikusi) reakcióból kiderül, tényleg van benne pisi, kaki, kuki, sőt még anyatej is – ezek valóban olyan esszenciálisan jelennek meg, hogy felszínre hozzák a bennünk élő óvodást, és ha ez megtörténik, nincs más dolgunk, mint felszabadultan kacagni. Azonban a Sasquatch Sunset messze nem csak ennyiből áll – még ha a legtöbb kritika ezt is ragadja meg belőle. Segít elképzelni, sőt átélni azt, hogy mit adott az embernek – és mit vett el tőle – a civilizáció; bravúrosan közvetíti a rácsodálkozás élményét egyes természeti képződményekre, illetve a civilizáció beszivárgó jelein és eszközein keresztül arra a világra, amiben élünk. Miközben ezt a szereplőket követve átéljük, egy igazi családi drámát is látunk kibontakozni egy abuzív, függőségekre hajlamos apával és a következményekkel megbirkózni kénytelen anyával és gyerekekkel – tehát a Susquatch Sunset állítása, hogy nem a civilizáció tesz minket azzá, amik vagyunk, hanem értékeink és gyarlóságaink belülről fakadnak.
Ahogy fentebb is írtam, mindezt az alkotók persze indie-filmes köntösbe öltöztetik, sok helyen feltűnnek tehát azok a bizonyos idézőjelek, amelyek megkönnyítik a film befogadását. Például szőrös jelmez borítja a legnagyobb sztárok (Jesse Eisenberg, Riley Keough) testét és arcát, ráadásul beszédhangjukat sem használhatták (legalábbis nem konvencionális módon), tőlük tehát a film különösen alázatos színészi munkát követelt, amit hibátlanul végre is hajtottak.
Az év egyik kiemelkedő „családi” filmje tehát a Sasquatch Sunset. Olyan filmélmény, amely utána számtalan helyzetben visszaköszön: a kaotikus nagyvárosi dzsungelben, de egy erdei futás közben is – más lesz tőle a figyelmünk, például a kevésbé szőrös emberek felé is.
