A norvég fjordok és az őket körülölelő sziklás hegyek látványa már az első képsoroktól kezdve lecsillapítja, áthangolja a nézőt a film komótos, meditatív ritmusára.
A korábban játékfilmeket is rendező, egyikkel Norvégia hivatalos Oscar-nevezéséig jutó Margreth Olin filmje egy óda saját szülőföldjéhez, amelyet szülei, Magnhild, és főként a természetet járó édesapja, Jørgen hangján szólaltat meg. Jørgen, aki „állítólag nyolcvannégy éves” – mondja nevetve, emlékeit felidézve vall környezethez fűződő bensőséges viszonyáról, amelyre egyszerre jellemző a szakralitással átitatott alázat és a felfedezők kíváncsisága. Kirándulásai során a néző elé tárja a nyugat-norvég Oldedalen-völgy meseszerű vidékét, ahol a család több nemzedékre visszamenőleg élt. Itt az olyan történések, mint a gleccser „borjadzása” (amikor hatalmas jégdarabok esnek le egy gleccserből), vagy egy havas hegytetőn nyíló virág az emberi élet idejét keretbe foglaló események lesznek. Talán ennek köszönhető, hogy az évszakok váltakozását tavasztól télig követő, négy részre oszló és egy epilógussal záruló film egészét áthatja az otthonosság és meghittség légköre, noha alig láthatunk benne olyan felvételt, ami nem a szabadban játszódna. Margreth apja arra tanúbizonyság, hogy aki őszinte kíváncsisággal fordul a természethez, és veszi a fáradtságot, hogy a kiszipolyozás szándéka nélkül megismerje, az a legmagasabb hegycsúcson is otthonra lel.
A Föld éneke nagyzenekarra írt szimfónia: a sasok vijjogása, a méhek zümmögése, a vízcsobogás vagy a szarvasbőgés, de még az emberi beszéd- vagy énekhang is mind-mind kulcsfontosságú része az összhangzásnak. A szimfónia láthatatlan zeneszerzője pedig – ahogy azt az utolsó képkockákon látni lehet – a felhők közül előbúvó fény mögött rejtőzködik. Az öregségnek általában fontos része ezzel a láthatatlan zeneszerzővel való kapcsolatteremtés lehetőségeinek keresése. Jørgen ezt a természetben találja meg. Természetfelfogása, életről és halálról szőtt gondolatfonala a hívő emberé. Ugyanazzal a vallásos alázattal fordul saját testéhez és annak változásaihoz, a közelgő elmúláshoz, a sorshoz és élete párjához, mint amilyennel a sziklákat tapossa. Az ő élettapasztalatain keresztül A Föld éneke a természet szépségének áhítatos dicsőítése lesz, melyben megnyilatkozik az isteni jóság és teremtő erő.
„Első szerelmünk a természet volt. Ne felejtsük el.” – a végén olvasható mottó szellemében a film az első szerelmünk időtlen szépségét tárja elénk. A képi világ magával ragadó voltához korszerű technika is kellett, melynek segítségével olyan közelségből szemlélhetjük a természetet, ami messze túl van az emberi észlelés határain. Az egyik drónfelvétel például az előző snittben látott sas szemszögéből engedi látni a hófödte hegycsúcsokat. Az öböl fenekéről készült, víz alatti felvételek pedig a Jørgen által említett földcsuszamlás áldozatainak nyughelyére kalauzolják a nézőt.
Az első szerelem azonban mindig kissé kínosan patetikus, főleg, ha az ember túlságosan elmerül a nosztalgiában. Margreth Olin filmje elkerülhetetlenül beleütközik a kérdésbe: hogyan lehet a természet vagy az élet szépségét ábrázolni anélkül, hogy az giccsessé válna? Egyáltalán lehetséges ez még a mindent elárasztó, megszámlálhatatlan naplementés, cuki rókás és szép lovas kép kereszttüzében? Bár A Föld éneke látvány, motiváció, illetve az elérni kívánt hatás tekintetében is távol áll az előbbiektől, annyiban mégis hasonlít rájuk, hogy szándékosan esztétizálja a természetet, ami ezáltal a vágy tárgyaként jelenik meg, végső soron tárgyiasul tehát. Jørgen szerint a természetben való barangolás lényege, hogy úgy láthassuk azt, ahogy csak a képzeletünkben jelenik meg. De vajon mennyiben lehetséges fantáziának és valóságnak ez az egysége?
Talán az első szerelem pont azért nem tart örökké, mert képtelenek vagyunk a másikat olyannak látni, amilyen valójában – egy saját ízlésünk által keretezett vágyképbe vagyunk szerelmesek. Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy az iránta érzett vágyakozást és szépségének szeretetét őszintén tudjuk kifejezni. Egy szívből jövő vallomásban pedig, amely az emberi élet végességét leküzdve a mindenséghez méri magát – legyen az egy fa ültetése vagy egy természetfilm elkészítése – mindig van valami felemelő.
