A Nyócker! rendezőjének új filmje helyenként virtuóz módon ötvözi az indián mitológiát és a klasszikus keresztény teremtéstörténetet, csak azt nem dönti el végül, hogy kihez szeretne szólni.
Bár a narratívát az egyik legdivatosabb kifejezésnek tartjuk, az az igény, hogy egy koherens történetébe rendezzük az életünket, gyakorlatilag egyidős az emberrel. Minden népnek megvannak a maga mondái, mítoszai, amelyek elsősorban arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan született az ismert világ, és azt hogyan népesítette be a mi törzsünk. Ezeknél a történeteknél hatványozottan igaz, hogy nem arra kell figyelni, hogy mennyire képesek valójában megmagyarázni a minket körülvevő törvényszerűségeket, hanem az a fontos, hogy miért maradtak fenn évezredeken keresztül, és miért térünk vissza hozzájuk újra és újra.
Gauder Áron filmje épp ebben a kontinuitásban próbálja megragadni a mítoszok erejét, hiszen a kerettörténet szerint egy indián nagypapa meséli el az unokáinak, hogy a Nagy Öreg hogyan teremtette meg a világot. Mindeközben viszont tudjuk, hogy ezt az idillt veszély fenyegeti, hiszen a rossz kapitalisták a területükre pályáznak. A segítség azonban végül váratlan helyről érkezik.
Ezt a filmet három szempontból érdemes elemezni, ebből az első a vizualitás, ami kétségtelenül nagyon igényes. Gauderék képi koncepciója letisztult és részletgazdag. A Kojot négy lelke legnagyobb élvezeti értéke abban rejlik, ahogy elmerülünk a teremtett és folyamatosan táguló (ráadásul ezt itt szó szerint kell érteni, hiszen az Öreg újabb és újabb lényeket hoz létre) világban. A képi megvalósítás hasonlít a Nyócker! filmnyelvére, de a témához híven annál jóval természetközpontúbb.
Olajozott pörgés a Nyóckerben – Gauder Áron: Nyócker
Az alkotók által kitalált animációs eszköz ötletes és kifejező, azonban gyakran nem társul hozzá megfelelő tartalom. A történet, a szereplők, a film egésze jóval gyengébb, mint a technikai megvalósítás.
Érdemes emellett részletekbe menően elemezni a film teremtéskoncepcióját is, mert ahogy említettem, Gauder Áron – illetve a forgatókönyvet vele közösen jegyző Bereményi Géza – nagyon szépen ötvözi a klasszikus keresztény motívumokat (kígyó, bűnbeesés, oldalborda) az indián misztikummal (bölény, természeti elemek dicsőítése). A Kojot négy lelke szerint a világot az Öreg képében egy ember (vagy antropomorf lény) teremtette, aki kezdetben természetesen az egyensúlyra törekedett. Pont annyi lényt teremtett, amennyi kényelmesen elfér a világban, és táplálkozni is tud, úgy, hogy nem zavarja a másikat. A teremtő rémálmában azonban megjelenik Kojot, aki isteni hatalomra vágyik, és csellel hívja életre az embert, később pedig a világ összes fordulópontjánál jelen van.
Ez a csavar egyébként önmagában is érdekes, hiszen nem arról van szó, hogy az ember istentől származik, és bűnbe esik (vagy épp eredendően rossz, ez már értelmezés kérdése), hanem magából a negatív erőből sarjad. Gauder emberi lényei ilyen szempontból kifejezetten komplexek: látjuk az állati oldalukat (véres szemmel falják az elejtett préda belső szerveit), de ők lesznek azok is, akik elsőként hívják fel a figyelmet az összefogás fontosságára.
A Kojot négy lelke tehát örökérvényű témákkal foglalkozik, és ilyesformán szükségszerűen didaktikus, de ezen belül vannak izgalmas állításai. A film ugyanis – nyilván sok minden más mellett – arról szól, hogy el kell fogadnunk a rosszat is. Az Öreg idővel rádöbben, hogy Kojot tulajdonképpen nélkülözhetetlen: a gyilkosság, a szexualitás és az ösztönök éppúgy hozzá tartoznak a világunkhoz, mint dolgaink higgadt kitárgyalása. A történet csúcspontja ennek mentén kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt kétségtelenül megtörténik a pálfordulás, viszont későn – ami alapján arra is következtethetnénk, hogy a hibák határozzák meg a világban létezőket. A jelenben viszont még időben érkezik a segítség, így talán mégis van remény a fejlődésre.
Gauder Áron filmjével tulajdonképpen egyetlen probléma van, azonban ez annál súlyosabb. Érzésem szerint a Kojot négy lelke helyenként nem igazán találja a regiszterét, a megszólalási módját és a célkitűzését. Ehhez kapcsolódóan érdemes megjegyezni, hogy az animációs film az egyik legszabadabb mozgóképes fogalmazási forma, ami nagyon ügyesen tud játszani azzal, hogy kihez és miként szól. Az animációs dokumentumfilm (pl: az Oscaron is ünnepelt Menekülés/Flee) nagyon messze tud jutni a traumafeldolgozás ábrázolásában, a tavaly az Anilogue-on vetített Háború az egyszarvúak ellen megkapóan elemelt vízióval jelentkezett, de még a mainstream amerikai stúdiók által gyártott alkotások is képesek kétszintű történeteket működtetni; fiatalabbakhoz és idősebbekhez egyaránt szólnak.
A Kojot négy lelke utóbbival próbálkozik, pedig az a legnehezebb. A végeredmény láttán ugyanis az lehet a benyomásunk, hogy felnőtt – és esetleg a kortárs animációs tendenciákkal bármilyen módon is tisztában lévő – befogadók számára túl direkt, a kisebbek számára viszont helyenként nagyon talányos ez a történet, pedig bizonyos gesztusai egyértelműen a népnevelés irányába mutatnak.
Talán a veszély az, ami nem konkretizálódik a mozi világában: értjük, hogy a mocskos cég szemet vetett az ősi földre, de nem ismerjük meg eléggé a motivációkat a veszély felméréséhez, az ökológiai problematika így végig végtelenül elnagyolt marad. Pedig utóbbi mélyítésével kiemelkedő is lehetett volna a film – így viszont be kell érnie a nagyon jó jelzővel.
